I. FEJEZET
Minden poggyásza egy régi, alig leporolt bőrönd volt. Sietnie kellett. Máskülönben minden szétmállik. Ráomlik az egész élete.
Odakint özönvízszerű eső zúdult a városra. Szinte személyes indulattal szakadt, mintha maga az ég is úgy döntött volna, hogy meghasad. A cseppek a Ford motorháztetejét verték, végigfolytak az ablakokon, eltorzították a házak homlokzatát, és elnyelték az utcalámpák fényét.
Damien együtt sírt az esővel. Könnyei összekeveredtek az arcán lefolyó vízzel, és már maga sem tudta, ő ürül-e ki, vagy a világ csordul túl körülötte.
Hanyag és ideges mozdulattal a hátsó ülésre hajította bőröndjét. Az ajtó becsapódott. Biztonsági öv? Ugyan. Fütyült rá. Indítás. Szórakozottan, kivörösödött szemmel, amelyet víz és könny homályosított el, még a visszapillantó tükörbe sem nézve hirtelen hátratolatott.
Tompa ütődés.
Valami nekicsapódott a kocsi hátuljának. Vagy a kocsi ütközött valamibe. Az eső robajában alig tudott kivenni valamit: árnyat, mozdulatot, alakot, amely mintha azonnal kicsúszott volna a fényszórók remegő fényéből. Damien egyetlen pillanatra összevonta a szemöldökét. Gondolatai már messze jártak, és nem voltak hajlandók megállni ennél a pillanatnál.
Túlságosan zuhogott. Az ablaktörlők mögött szétszakadozott előtte a látvány. Az egész világ nem volt más, mint egy piszkos üvegtábla, fekete víz, tükröződések útvesztője. Azt hitte, egy zsákot, egy szemetesedényt vagy valami más, a sötétben hagyott akadályt ért el.
Nem firtatta tovább.
Előremenetbe kapcsolt, és nekivágott az ázott utcának. Ha figyelmesebben néz, ha csupán arra szán időt, hogy kiszálljon, talán meglátja, amit az eső máris igyekezett eltüntetni.
Mehetett volna metróval vagy busszal is. Igazából nem készült messzire. De senkit sem akart látni.
— Senkit! Azt mondtam, senkit!
Amit utazásnak nevezett, valójában csak akkor kezdődik majd el, amikor Fordjával leparkol egy bizonyos kis utcában. Olyan rövid utcában, hogy az egyik oldalon sorakozó házak és a másikon húzódó park nélkül sikátornak hinné az ember.
A burkolat számtalan repedésével, az egyenetlen, újabb és újabb aszfaltrétegekkel toldozott járdákkal; a szürkés, piszkos bézs oszlopokra feszített villanyvezetékekkel, amelyeket a mókusok valóságos gyorsforgalmi útként használtak; a második világháború előtt épült tarkabarka házakkal; az egyetlen, olyan fenséges szilfával, amelynek szomszédságában a nyárfák idő előtt sárgulni látszanak. A képzeletében felidézett táj minden részlete gyötörte, és megzavarta összpontosítását. E lelki tájban alig bírta kivárni az útját megszakító piros lámpákat. Lendületet akart venni, túl az önsanyargatással átitatott utolsó tíz évén. Ott!… Fel kell gyorsítania, és visszafelé felejtve át kell vágnia ezen az alig elhalványult évtizeden. Ott!… Elveszett évei felé kell rohannia, hogy ott végre megérjen. Legalábbis ebben reménykedett.
Ezek a másutt megélt tegnapok, a hajdani színpad szereplői: tér és idő kirakós játéka, amelyet újra össze kell illesztenie. Történetének részlete úgy pereg előtte, mint egy készülő játékfilm előzetese…
„Hamarosan a mozikban!… (zene)… Több mint film! (egy élet) Vágtató tévedések drámája. Nemsokára láthatják Damien és J… méltatlan szerelmi történetét…” Még a szenvedéllyel teli Júlia név is a torkán akad. Pedig a nő nem Júlia. És ő sem egészen Rómeó.
— A rohadt életbe! Teknősök ülnek a volánnál! Ezek az idióták összebeszéltek, hogy kedd este közös kirándulásra induljanak. Takarodjatok az útból, vasárnapi sofőrök, aszfaltsivatagban csigaházba bújt ostobák! — ordítja a szokatlanul sűrű forgalomtól felbőszülve.
Pedig ez a részleges torlódás lehetőséget ad neki az előjátékra. Előre megérezni a szárnyalást. A tegnapot tudatosan ugródeszkává tenni, hogy mélyebbre és biztosabban vethesse bele magát múltjába. Csökkenteni a veszélyt; elkerülni azt a végzetes hibát, hogy egy fontos részletet elfelejtsen.
***
Előző nap szorongó arccal, olyan idegesen lépett be bankjába, hogy a pénztáros első rablására készülő betörőnek nézte. Annyira hihetőnek tűnt, hogy az alkalmazott még tréfálkozott is az ügyintézés közben.
— Pénzfelvétel lesz, ugye?…
… Aláírással vagy anélkül?
— Tessék? Hogy érti ezt?
— Ó, semmi érdekes!… Csak formaság.
A szokásos ügyintézés során, az intézményes hozzáértés lenyűgöző szertartásában a pénztáros ügyes keze összezavarta Damien-t, aki nem tudott olyan gyorsan számolni, mint ő.
— … Ezeregyszáznyolcvan, ezerkétszáz!
… Tessék, uram!
— Pontosan ennyi?
— Óhajtja, hogy újraszámoljam?
— Nem!
Udvarias tapintatlansággal az alkalmazott megszólította ügyfelét, aki egyenletesen osztotta szét megtakarítását a zsebei között.
— Gondolom, őrült dolgokra költi majd ezt a pénzt. Talán hajókirándulásra indul Sorel csatornáin?
— Éppen egy utazásra. — Igen! — A saját világom határainak újrafelfedezésére.
— Nem értem.
— Semmi érdekes… Csak formaság!
Annyira lefoglalta, milyen szokatlan módon fog megszabadulni a pénzétől, hogy majdnem elütötte egy, a megengedett sebességnél gyorsabban haladó teherautó. Csak a járdán játszadozó gyerekek vették észre az esetet. Ő úgy látta őket, mintha az élet megpróbáltatásaira készülnének. Sem az ijedtség, sem a legkisebb feszültség nem tudta elterelni gondolatait.
Régi negyedében tett bolyongást utánzott. Az egykor otthonául választott szürke vidéken úgy igazította lépteit, hogy a tűző nap sugarait a lehető legteljesebben magába szívhassa. Mintha a nappali fényből készletet halmozna fel az éjszaka elleni vadászatra. A nap jótéteményeivel való telítődés végül megállította: mozdulatlanná dermedt egy ismerősnek tűnő ajtó előtt.
Mutatóujja nyílként vette célba a csengőt. Kitartás!… Makacsság!
— Na ne! Ez már túlzás! Mit akar?! — dühöngött egy harmincas éveiben járó férfi, akit az idegesítő csengő ébresztett fel, és akit felbőszített az emlékei között látogató Damien pimaszsága.
— Elnézését kérem. Azt hiszem, felébresztettem… Beszélnem kell önnel…
— De hiszen ismerem magát! Nem maga volt a régi bérlő? Emlékszem, maga mutatta meg nekem ezt a lakást. Olyan arca van, amit nem felejt el az ember. Nem sértésnek szánom. Bár az igaz, hogy nekem rendkívüli a memóriám! — vetette oda gúnyos arccal a lépcső tetején álló férfi.
— Meglepő!
— Nem különösebben, mert őszintén szólva néha láttam itt ólálkodni az utcán. És ha kissé faragatlannak talál, hát legyen. Rátérne végre a lényegre?
— … Egy kérésem volna. Ne aggódjon! Nem rabolok el sok időt, megígérem.
— Jó… jöjjön utánam! — mondta a férfi, aki közben igyekezett világos magyarázatot adni életmódjára. — Ne nézze a rendetlenséget; elvégre tudja, hogy az ágyból vert fel. Semmi sem változott itt. Majd meglátja, hogy a második emelet éppolyan kicsi, mint régen, és reggelente még mindig hallani, ahogy a szomszédok öblögetnek, meg ahogy… izé… trallala.
A lakó nyomában haladva, a korlátba kapaszkodva Damien megszámolta a lépcsőfokokat, és könnyekkel keresztelte meg őket. A kopott öreg fára hulló, szétfröccsenő könnycseppek mindegyikében nosztalgikus gondolat fagyott meg. — Egy asszony elhalványult tükörképei. — Fejében eltorzult képek, vad kiáltások, harapós düh és szívszaggató hangok törtek elő a lakásból, és rátámadtak. Képzeletbeli vadállatok fojtogatták régi fenyegetéseikkel. Feneketlen szédület! Nyögés tapadt minden kilégzéséhez, mintha lélegzetével a nyomorúságot hányná ki magából.
— Mi van magával, uram?… Rosszul van?… Remélem, nem fog idehányni.
Nagy erőfeszítéssel próbált kiszabadulni kísértetei szorításából, ugyanakkor elszántan meggyőzőnek mutatkozni. Összeszedte magát. Tekintete részvétért könyörgött a férfinak.
— Segítsen rajtam! Elveszettnek érzem magam. Az öngyilkosság a torkomat szorítja… Mintha elveszítettem volna a lelkemet. Talán az álom, talán a szerelem mögé bújt… már nem tudom!… És itt előttem a halál azzal szórakozik, hogy kifullasztja az életvágyamat!… Könyörgöm!… Segítsen!
— De miért éppen én? Maga megőrült vagy mi van?! — kiáltott fel meghökkenve Damien beszélgetőtársa, aki lassanként visszanyerte lélekjelenlétét.
— Nem véletlenül fordulok magához. Ezt a lakást ismerem, egykor itt éltem. Ezt maga is tudja… — Néhány másodpercre elhallgatott, mert elbizonytalanodott. — Vagyis… itt túléltem. Ezek a falak az én saját titkomat őrzik, akár egy elfelejtett jelszót; feltétlenül újra meg kell találnom, és ehhez vissza kell merülnöm ebbe a számomra átkozott helybe. Ezekben a szobákban, ahol maga most él… a boldogság elveszejtett és száműzött engem. Már az életöröm látszatát is alig tudom felidézni. Egy asszony eladott a halálnak!… Nyújtsa felém a kezét, uram!
A lakó mozdulatlan maradt. Egyre hűvösebb nyugalommal igyekezett féken tartani növekvő részvétét, hogy aztán közönnyel végképp elfojtsa.
— Nyújtsa felém a kezét! — ismételgette elmosódottan. Damien már nem beszélt: sírta a szavakat. Térdre roskadt, és megragadta vendéglátója lábát, jelezve, hogy összetörne, földre sújtaná, ha elutasítaná.
— Na, álljon fel!… Szedje össze magát! Erősítse meg magát. Ennél maga erősebb, és nem is olyan gyerekes… ugyan már! — hajtogatta a férfi, aki kénytelen volt kezet nyújtani a lábánál zokogó, tehetetlen és zavart embernek.
Úgy ítélte, a jelenet már elég sokáig tartott; éppen véget akart vetni neki azzal, hogy kiküldi a hívatlan vendéget, amikor érezte, hogy a látogató egy papírdarabot csúsztat a tenyerébe. Ösztönösen rápillantott.
— Hát ez meg…? Egy százdolláros bankjegy! Mi a csodáért adja ezt nekem, amikor olyan… szegénynek, nyomorultnak látszik?
Damien nehezen törte meg a csendet. Szörnyű erőfeszítéssel, mozdulatokkal, szavakkal és könnyekkel magyarázta, hogy újra át kell élnie bizonyos eseményeket. Emlékeznie kell rá. Egy asszonyra, egy fordulópontra, egy nagy szerelemre. De a múltjába való visszavonulásnak, ennek a visszatérésnek magányban kell megtörténnie.
— Akár napi kétszáz dollárt is hajlandó vagyok fizetni, hogy albérletbe vegyem a lakást. Készpénzben, azonnal — kockáztatta meg.
— … És… hány napra?
— Legfeljebb négyre, talán ötre. Ez a kísérlet, amelyben ismét magamra találhatok, életbevágóan fontos. Mire mennék a megtakarításommal hat láb mélyen a föld alatt? — Mindegy!… Itt van ezer dollár, és ha három nap is elég, a visszajárót megtarthatja, ahogy mondani szokás! — Az álmodozó módos polgárt játszott. Attól tartott, hogy ha bevallja szegénységét, bizalmatlanná teszi a vele szemben állót. Ráadásul az összeg csupán csali volt. Úgy vélte, huszonnégy óra is elegendő lesz, hogy megszabaduljon gyötrelmeitől.
— Rendben! Beleegyezem. Albérletbe adom magának a lakásomat. Remélem, nem követ el semmi őrültséget! Úgy értem… nem gyújtja föl… De be kell vallanom, valamit elhallgattam. Akkora zajt csaphat, amekkorát akar; jelenleg senki sincs az épületben. A másik négy lakás üres. Majdnem mindenki elmenekült a városból nyaralni. A Brouillette család is. Emlékszik rájuk… a tulajdonosokra? Csak nekem nem volt elég megtakarításom, hogy elhúzzak. Mondhatjuk, hogy az ég küldte magát! — Jaj, jut eszembe, nem mintha nem bíznék magában… De szeretném elvinni az értéktárgyaimat: a színes televíziómat, a számítógépemet és néhány számomra nélkülözhetetlen apróságot.
— Mindent elvihet, ha úgy tetszik. Egyébként… — Így magyarázta el érdekből segítőkész irgalmas szamaritánusának, hogy maga is hoz majd bizonyos holmikat, tárgyakat, amelyeket elveszett, sajnos mégis túl eleven emlékek terhelnek.
A főbérbeadó életében ez a véletlen és váratlan fordulat, a különös albérlő életében ez a hatalmas vágy nem szült barátságot. Az egyik egyébként is nyaralni ment, a másiknak pedig önmagán kellett dolgoznia. A következő órákban mindketten a lakás átmeneti átrendezésével foglalatoskodtak, egyikük holmiját a másikéhoz költöztetve. Nem sokat beszéltek…
***
A Ford végül bekanyarodott a Dicsőséges Béke utcájába. E különös jelzőt Damien túláradó képzelete alkotta meg egy másik korszakban.
Miután leparkolt, lassanként belemerült az időbe, minden mozdulatát megfontolva, és elkezdett az árral szemben úszni kiszáradt partjai felé. A homokba zárt régészeti leletekhez hasonlóan egykori lépései emléke vezeti majd.
Minden fonnyadni kezd, törékenyebbé válik. Keze rászorul bőröndjének fogantyújára, az egyetlen kapocsra a valósággal. Minél közelebb ér ahhoz az ajtóhoz, amelyet előző nap kitártak előtte, annál inkább elhalványul a jelen, míg végül teljesen megszűnik. — És a jövő? Egyelőre ismeretlen mennyiség. Mert a tudás a múlthoz kötődik.
Habozás nélkül megfogja a kulcsot… és bedugja a rozsdafoltos zárba. Ugyanaz a kulcs, amelyet régen birtokolt, most sem kopottabb. Ez a kulcs, amely reményéhez vagy végzetéhez vezet, ismét feltép majd sebeket.