IX. FEJEZET
Gyors gyógyulást keresve a megzavart álomvilágú férfiból éles panaszkiáltás tör elő. Rémült hang, amelyet mintha a napfonatába rejtőző görcsből szakítanának ki. Ezt a fájdalmat a nappali fojtogató levegőjére bízza.
Hason fekve, a kanapét borogatásul használva, mintegy előérzetből néhány könnyet hullat; könnymirigyeit szerelmi életére boruló, kínos megpróbáltatások előzetes sejtése indítja működésbe. Közeleg a keserűség.
Nielle mindent elkövet majd, hogy kivonja magát az álmodozó vágyai alól. Hogy többé ne lehessen látni. Álmaiban a mennyekig emelte őt. A nő most lemezteleníti. — Ő a föld fölé magasztalta; a nő porba sújtja. Egyszerű lesz számára: a távollét látszatával vakítja el.
Éppoly váratlanul, mint a Pearl Harbor elleni rajtaütés, Nielle a Damien által felajánlott műre tett kétértelmű célzásával, ironikus módon hadat üzent neki. A mindig is különc férfi nemkívánatos és zavaró látogatása volt az utolsó csepp a pohárban, az a fölösleges falat, amely után már émelyeg az ember. Nielle nem bírta tovább. A kapcsolat helyreállítására tett próbálkozások kudarcba fulladtak.
Mint egy hivatalosan megalakuló szekta, úgy szerveződött klánná a társaság. Nem vallási, emberbaráti vagy politikai célból. Egyetlen feladatuk volt: megtörni az ellenfél seregének harci kedvét… Könnyű és nevetséges célpont: egyetlen gyalogos katona. Damien, az ingatag harcos.
Stratégiai előnyben voltak. Számbeli fölényük és az a lehetőség, hogy az alattuk lakó bérlő feje fölött járkálhassanak, szinte biztosította a múzsa klánjának győzelmét. Fegyvereik: szóbeli bombák, konok függetlenség, előítéletek, kémkedési mánia, színjáték és érthetetlen viselkedés. A legkegyetlenebb, leghalálosabb fegyver — látszólagos ártatlansága ellenére — az volt, hogy az álmodozót következetesen megakadályozták abban, hogy találkozzék életereje forrásával, magával Nielle-lel.
Védekezésül Damiennek csupán ilyen törékeny pajzsai maradtak: félig-meddig naivitása, túlzásba vitt önzetlensége és egy placebo — szükség esetén a kábítószer. Tartalékai: a képzelete és az ellenséges tábornoknő iránti szerelme.
Tudta, hogy mérgezett kard függ a lelke fölött. Hősiességből? Szenvedélyből? Végig fogja csinálni!
— Nielle! Hol vagy? … Istenem, miért rejtőzik így? — Annyi órán át hallgattam, ahogy él; hogyan merészelheti elhitetni velem, hogy nincs odafönt?
Hiszen ott él! Ott beszél, járkál, eszik, szeretkezik. Kimegy a lakásából, visszatér, ide-oda mozog, és még az árnyékát sem pillanthatom meg valamelyik sarokban?
Még azt a fényűzést is megengedte magának, hogy titkos telefonszáma legyen.
Damien megsejtette, hogy valamiféle cselszövés készül. Mégsem volt a kezében semmiféle kézzelfogható bizonyíték. Mindaz, ami Nielle-lel kapcsolatos volt, olyannyira megfoghatatlanná vált, hogy már pánikot keltett benne. Újra és újra visszatértek a fejében egymáshoz torlódó kérdések, mint rémületes vágtától kifulladt vadlovak.
— Hallom a lépteit, még mindig fölöttem lakik… Akkor miért hazudik Mia? — Miért nem tért vissza a postájáért az a Marc nevű alak, akivel a közös munkáról tanácskozott, miután már-már beteges büszkeséggel dicsekedett, hogy Nielle őt választotta erre? — Lou Jobim és a nála lakó Carlos tagadják, hogy rendszeresen látnák. Akkor hogyan lehet, hogy majdnem naponta hallom őket felmenni a két nővérhez? — Honnan tudhatta meg Bruce Brouillette a szakács által befogadott fiatal diák nevét? …
Valahányszor ezek a kérdések egymás után vonultak el elméjében, megszakította a menetüket, és megpróbált derűlátóbban tekinteni növekvő gondjaira. Gyors megoldást keresett, hogy ismét kapcsolatba léphessen Nielle-lel. Szórakozottan körülnézett, mintha csak a környezete adhatna neki ihletet. Tekintete néhány másodpercre megállapodott elavult hifitornyán.
— A zene! A zene! — kiáltott fel.
Késlekedés nélkül a lemezgyűjteményéhez ment, és idegesen kutatott annak szerény kínálatában. Még izgatottabban húzta ki egy megviselt szélű borítóból azt a lemezt, amely leginkább jelképezte múzsája iránti szerelmét. A bakelitlemezt szinte szertartásos mosakodás mozdulatával, gyengéden helyezte a lemezjátszóra; majd ráengedte a még egyensúlyban lévő kart, amelynek öreg tűje az idő során annyira elkopott, hogy inkább kaparta a barázdákat, mintsem követte őket. A hangszórókból előbb recsegő hangfoszlányok törtek elő: bevezetésül néhány rövid gitárakkord, majd felhangzott Cat Stevens éneke: „I’m looking for a hard headed woman. One who will take me for myself…”
Önző módon magában tartotta gondolatait, hogy ne árulja el a fortélyt, és élvezettel hallgatta annak a szerelmiüzenet-szimfóniának az első szavait, amelyet a nőnek kívánt elküldeni. Mint a szerelemért vívott utolsó csata sortüzei, ezek is felszállnak majd szomszédja tudatalattijáig, míg többé nem tagadhatja érzelmei valódiságát.
— Szeretlek, te konok, öntudatos asszony! Nem akadályozhatod meg, hogy közöljem veled az érzéseimet. Ha először Cat Stevens egyik dala segítségével sikerült megszólítanom téged, most ismét rajta keresztül fordulok hozzád. Azért hatnak meg a dalai, mert személyes jelentések tapadtak hozzájuk? Majd meglátod, az én arcképem kiszorítja onnan őket! Ami pedig a gondokat és a lelkiismeretemet ostromló bűntudatot illeti, nem lesz erejük, nem lesz hatásuk. Testem, szellemem, életem kimerül, hogy a kultúrát táplálja; miért ne állíthatnám hát a kultúrát a szolgálatomba, hogy meghódítsalak, múzsám?
Ettől kezdve Damien valamiféle mesterséges levelezést folytat majd Nielle-lel: műanyag szavak, gyakori levelek és hóbortos kezdeményezések révén…
Másnap hajnalban, biztos lévén benne, hogy senki sem látja, sóhajtás nélkül kiosont a lakásából. A lépcső közelében, az aszfaltra, vörös festékszóróval szívet rajzolt a néhány pillanattal korábban felírt szavak köré… („Szeretlek, Hard Headed Woman!”)
Ugyanolyan észrevétlenül tért haza… Egyáltalán nem érdekelte a háziak várható reakciója: ők amúgy is eredeti figurának, kissé túlságosan „elszállt” különcnek tartották. Ártalmatlan őrültnek. A leplezett happening nyomán támadó pletykákkal sem törődött. Már az is boldoggá tette, ha maga elé képzelte, amint múzsája elolvassa a graffitit, és a döbbenettől csaknem megbénul.
***
Hogy biztosabb támaszt nyújtson az átalakuló emlékek felbukkanásának, az álomkóros Beethoven ötödik szimfóniáját hallgatja. „Ta, ta, ta… Ta!” A Berlini Filharmonikusokat Karajan vezényli; felhangzik a kezdet… A halál kopogtat!
Ugyanabban a pillanatban fényrándulás fut át a már elsötétült égen. Villám! … Egy röpke álmodozás idejére a mennybolt gyökeret ver az alma materben. A mennydörgés pedig finoman belerögzíti domborzatát a szimfónia sóhajaiba.
Emlékezete rohamosan növekvő lendületétől megzavarodva bizalmatlanul fogadja a nagy megrázkódtatás visszatérő képeit. Magzati pózba görnyedve, a szűk helyiség egyik sarkában meghúzódva fél. Azt rettegve, hogy testileg is újra kell élnie ezeket a feltartóztathatatlan emlékeket, egy pillanatra meginog az elhatározása. Kezeivel rögtönzött menedéket formál magának.
Nem emlékezni többé! … Hiába! Túl késő. A szereplők már elfoglalták helyüket agya ragacsos színpadán. A díszlet változatlan, az emlékek szinte kitapinthatók. A látásmód más, de a forma és a tartalom ugyanaz marad, mert a múlt elpusztíthatatlan. Eltemetett álmaiból hangok sugároznak elő: eleinte végtelenül halkan, majd viharok és zenei erőszak kíséretében mind hangosabban…
Damien már nem dolgozott. Nielle nélkül a művészet értelmét vesztette. Idejét arra a szerény reményre pazarolta, hogy megpillanthatja múzsáját. A lépcsőn hallatszó legapróbb lépésre — akár nesztelen volt, akár nem — első őrhelyére, a hálószoba ablakához sietett. Onnan képzeletben ellenőrizte, ki jön és ki megy. Amikor már senki sem mozgott fölötte, fáradhatatlanul elfoglalta többi megfigyelőpontját: a nappali vagy a műhely ablakát. Láthatatlanul őrködve így már a Paix Glorieuse utcát, annak parkját és a De Maisonneuve sugárutat is szemmel tarthatta.
Üres óráiban Nielle-nek címzett leveleket írt, vagy róla szóló verseket költött. Mivel azt állította, hogy semmi tehetsége az íráshoz, hosszú órákon át újrafogalmazta, átdolgozta őket. Szeszélyesen kiválogatta közülük a szerinte legfényesebbeket, majd becsúsztatta Nielle postaládájába. Óvatosan megvárta a postás érkezését, hogy megbizonyosodjék róla: szavai a harmadik emeleti bérlő többi levele közé keveredtek.
Más utakat is fontolgatott azonban, amelyek Nielle-hez vezethetnék. Így jutott arra a gondolatra, hogy egy Carloshoz fűződő barátság hasznos lehet. Ezért megfigyelte Lou Jobim albérlőjének, a diáknak a jövés-menését.
November utolsó napján Damien meglátta Carlost, amint meglehetősen kanyargós pályán halad; elébe ment, és megszólította. Ha a diák nem mondja, hogy irodalomóráról jön, Damien azt hitte volna, inkább borkóstolásról érkezik, olyan erős alkoholszag áradt belőle. Az álmodozó kényelmetlenül érezte magát, a kipárolgás szinte elkábította; de a vele szemben álló fickó lehetőséget jelentett, hogy ismét közelebb kerüljön múzsájához.
Finom megérzését követve elkísérte Carlost az ajtajáig. Ugyanaz a bejárat, mint Nielle-é. Ugyanaz az előtér. Damien váratlan meglepetésére Lou lakója beinvitálta.
— Hé, művészkém! Mi lenne, ha innánk egyet együtt? Van otthon egy üveg vörösborom!
— Nem vagyok tolakodó?
— Dehogy! Dehogy! Gyere már!
Először lépte át a Nielle lakásával szomszédos otthon küszöbét. Egy rövid, semmiről és mindenről szóló beszélgetés után Carlos az egyetemi tanulmányaira terelte a szót.
— Mondtam már, hogy az UQAM-on irodalmat tanulok? … Akarod, hogy felolvassam az egyik versemet?!
— Csakhogy én nem igazán vagyok képes megítélni…
— Az egyik irodalomtanárom azt mondta, hogy szar. De mit ért az hozzá! … Inkább figyelj… „A világ egy nagy rakás szar! Minden szar! … Leszarom az egészet!” Na, hogy tetszik?
— Ööö! …
Damien döbbenetében megnémult, és nem merte elárulni valódi véleményét. Egyrészt zsírosan közhelyesnek tartotta a költészet e válfaját, másrészt arra gondolt, hogy ha a világnak valaha köldökre volna szüksége, Carlos bizonyosan betölthetné ezt az űrt. De úgy vélte, ha bevallja, mennyire émelyíti ez a szörnyűség, a Nielle-lel való kibékülés esélyei jelentősen csökkennek. Jobbnak látta tehát diplomatikusabban fogalmazni…
— Hm! … Azt hiszem, a tanárod kissé túl messzire ment a bírálatával. Hm! … Ez az első változat? …
Az utolsó kérdés váratlanul érte a szkatofil költőt; megpróbált kitérni előle.
— Bocs, ha most kirúglak, de vissza kell mennem a szaros óráimra. SHIT!
Felvillant benne egy gondolat. A harmadik emelet mintha kitárta volna előtte a szívét. Damien megérezte, hogy olyan alkalom kínálkozik, amelyre sokáig nem lesz újra példa, ezért sürgető kéréssel fordult a lakóhoz.
— Mondd csak, Carlos… most senki sincs Nielle-nél és Miánál, ugye? … A lakásaitok össze vannak kötve, és nincs köztük se zár, se lakat, igaz? … Ráadásul látom, hogy mindkét lakás ajtaja tárva-nyitva áll… és…
— Na, nyögd már ki!
— Ööö! … Be kell vallanom valamit… Szeretem Nielle-t, és nagyon boldoggá tenne, ha megnézhetném a helyet, ahol él. Jártam már nála, de régen…! Kérlek, csak néhány percre!
Vajon a mája sugallta neki a hirtelen támadt gyengédséget, sürgetve, hogy kijózanodhasson? Carlos beleegyezett az egyetlen pohár bort ivott álmodozó megható könyörgésébe.
— Oké! … De senkinek egy szót se! Nem az én lakásom…! Ha Lou megtudja, költözhetek. Tudod, hogy ingyen lakhatok nála. — Na jó, menj, nézz körül!
Carlos viselkedéséből világosan kitűnt, hogy a szakács szigorúan a markában tartja, és ő fél a legcsekélyebb szabályszegéstől is. Carlos, az alkoholista, szkatofil költő nem volt rossz ember, de Lou kezében bábként mozogva mintha elveszítette volna azt a mozgásteret és bolondos szabadságot, amelyre a diáklétnek szüksége van.
Micsoda gyönyörűség! … Eljött a drága pillanat. Damien az öröme ellenére igyekezett megőrizni józanságát: mindent gondolatban lefényképezett és feljegyzett.
(„Egyetlen gyors pillantással Nielle menedékének bejáratából felmérhetem a helyiségeket, és úgy leltározhatom fel tartalmuk egy részét, mintha kincsestárban járnék.
Balra a nappalit természetes árnyalatú, kényelmes kétszemélyes kanapé rendezi be, a fal mentén. (Itt hosszú órákon át beszélgetnénk közös jövőnkről, az ő múltjáról és az enyémről, miközben simogatnánk és csókolnánk egymás szellemi fejlődésének testi tanúit: a két testünket, amint egymásra találva csillapíthatatlanul bolondul egymásért.) Az ajtóhoz közelebb rusztikus könyvespolc áll lakkozott deszkákból és egymásra rakott téglákból; a könyvcímek a témák nagy változatosságáról árulkodnak. (Itt, ezeket a köteteket lapozgatva és olvasva, együtt fedeznénk fel a meghökkentő igazságot: a világ első csodája az ember legelső álma.) Végül néhány egészséges, gondosan felakasztott vagy elhelyezett növény uralkodik egy egyszerű, ám az enyémnél korszerűbb hifiberendezés fölött. (Itt finoman megmutatnám neki, hogy én is nagyra becsülöm a klasszikus zene néhány remekét: „Mit szólnál hozzá, Nielle, ha Händel Messiását hallgatnánk? … Vagy inkább Purcell Szent Cecília-ódáit, esetleg Arthur királyát szeretnéd? … Netán Bach d-moll toccatáját és fúgáját, BWV 565?”)
A berendezés bizonyos eredetisége játszik a szemmel és a képzelettel. A nappalit a hálószobától elválasztó falba nagy nyílást vágtak, amelyből szinte csak egy vízszintes mellvéd maradt: afféle belső ablak, mely alkalomadtán izgalmas hálófülke-jelenetek előjátékára hív. Múzsám pihenésének vagy testi lázának tere (…attól függően, milyen édes alkalom adódik…) szerényen berendezett: egy komódon manikűrkészlet és hajkefe hever. Az ágy vonalai egyszerűek, de nem modernek. Fehér szaténlepedő borítja. (Itt mi…!) Ha Nielle nappalija pontosan az én alattam lévő nappalim fölött van, hálószobája a műhelyem fölött trónol…”)
— Siess már! Nincs egész napom arra, hogy nézelődj! — gúnyolódott Carlos, egy időre megszakítva Damien erotikus képzelgéseit.
(Jobbra fordulva… a konyha. Egy sötétre pácolt, diófára emlékeztető fényű faegyüttes: kerek asztal négy székkel. (Emlékszem, azon a bizonyos július ötödikén este itt ültem. Teljesen be voltam tépve; de ha Nielle akkor azt mondja: „Igen!”?) A háztartási gépek is ugyanazok: a tűzhely és a hűtőszekrény nagyon sötétbarna. Egy kis fehér polc egészíti ki a konyha kevés szekrényét; legfelül néhány apró növény, alatta néhány makulátlan konyhai eszköz. A hátsó kijárat mellett egy kis pult és egy éppoly parányi mosogató, mint az enyém, mintha egymást fojtogatnák a területért folytatott harcban.)
Ostoba mosolyt erőltetve arcára, hogy megnyugtassa a házigazdát, aki a két nővér valamelyikének váratlan visszatérésétől tartott, Damien olyan tárgyilagos hangon vallotta meg új szomszédjának, hogy szinte rezzenéstelen tréfamesternek tűnt:
— Látod azt a kis mosogatót, Carlos? … Nem is sejtenéd, de gyakran az az érzésem, hogy Nielle és én egyszerre mosogatunk. Bár külön lakásban élünk, úgy képzelem, hogy együtt lakunk. Egyszer még egy tányért is összetörtem, amikor kiejtettem a kezemből, mert azt hittem, Nielle haragszik rám, amiért nem beszél hozzám.
Észrevéve, hogy a diák egyre türelmetlenebb, Damien rövidre fogta zagyva magyarázatát, és a legutolsó szoba küszöbére lépett.
Újabb, a nappaliban látotthoz hasonlóan épített könyvespolc, csakhogy ez az egész falat beborítja. A témák kevésbé változatosak: a kötetek főként történelemmel foglalkoznak. Középen egy hosszúkás, fonott szőnyeg enyhíti a látvány steril jellegét. Művelt szépségem gondolatainak e birodalmában, az én hálószobám fölött, közvetlenül az ablak alatt íróasztal áll. (Vajon ide ül, hogy naplójába jegyezze hódítási erőfeszítéseim történetét…?)
Visszafelé haladva a látogató a félig nyitott vécéajtón át megállapította, hogy ott semmi különös nincs. Csak a szoba apró mérete, makulátlan tisztasága és azok a női holmik, amelyek az ő kényszerű agglegénykörnyezetéből hiányoztak.
Fejét jobbra-balra, majd visszafelé fordítva, mintha egy utolsó kameramozgást végezne, hogy mindent az emlékezetébe véssen, hirtelen ellenséges, negatív hullámokat érzett. Egy egyszerű zöld szobanövény bocsátotta ki őket. Damien ujjongását egy pillanatra szomorúság árnyékolta be. Azon töprengett, mi történhetett Nielle-lel, hogyan reagálna, miközben egy fiatal zöldike, egy pókfű hajtása valósággal gyűlölte őt, a feltétlen hódolót.
E növényi eredetű sokk azonban három addig észre nem vett fényképre irányította a figyelmét. Három kissé elmosódott, átlátszó ragasztószalaggal a falra erősített kép, amelyeken Nielle Marc — ez a ki tudja, micsodája — és Marc fia társaságában látható. Damien csodálta a szép nőt, akit egy családi étkezés derűs, hétköznapi boldogságában kaptak lencsevégre…
A diák észlelte, hogy az álmok továbbra is műholdakként keringenek a férfi feje körül, és közbeszólt.
— Melyik képen a legszebb? … Szerinted? … Én nem tudom! — Különben sem az esetem. Szerintem Mia vonzóbb! Nála is próbálkoztam, de ez a két csaj egy pár rohadt sznob! … Na, melyik fényképen…?
Damien meg akarta lepni Carlost, hogy kiderítse, mi áll a hirtelen támadt érdeklődés, e túlzottan emberbaráti gesztus mögött; ezért ravasznak vélt választ adott.
— Hülyeségnek hangzik! … De azon a képen Nielle valami elképesztően bájos, látod, ott… éppen ásít!
— Vidd el! Tedd csak el, én nem szólok senkinek, és észre sem veszi.
— Nem! Nielle nem örülne neki — erősködött, miközben gondolatban a barátságtalan zöldikének is tudtára adta, milyen boldogság töltötte el, hogy eljöhetett és bejárhatta Nielle lakását. Megnyugtatásul hozzátette: még egy bájos csínynek álcázott lopás sem növelhetné tovább ezt az eltitkolhatatlan örömöt.
— Na jó, rendben! Mennünk kell, Damien. Vége a látogatásnak.
Még egyszer beszívta e megszentelt hely levegőjét, ahol minden boldoggá tette. Magába szívta a legkisebb párát is; utolsó, végigsikló pillantásával felfalta a legapróbb részleteket, és kiélvezte a leghalványabb illatokat. Képzelődött.
Az alkoholista költő pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva lehunyta szemét, hogy máris elképzelje Nielle-t a maga személyes tereiben, és még pontosabban álmodhasson róla. Körülhatárolhatóbb képekkel, amelyek a múzsa lépéseinek ritmusa szerint bontakozhatnak ki.
E révületben paranormális lénynek, transzba esett médiumnak hitte magát: természetesnek tűnt számára, hogy érzékeli és összegyűjti Nielle szétszóródott gondolatait, a porlepte vagy éppen csak elfeledett érzéseket és a lassuló hullámokat. E varázslatos térben olyan jel után kutatott, amely neki szóló kedves szavakról árulkodna, ám gyöngéd visszhangot nem hallott. Nielle minden elveszett álmodozását eltárolta emlékezetében; hazatérve majd munkára fogja őket.
Carlos kirángatta álomfelhőjéből, és hevesen felrázta a szerelmes látogatót.
— Hé! Mit művelsz? Mondtam, hogy sietek! Mit kotyvasztasz már megint? …
Mintha a természetfölötti a mindennapi élet része volna számára. Újabb rögeszme. Damien ezoterikus nyelven válaszolt, amelyet Carlos számára is érthetőnek ítélt…
— Ami fent van, az lesz, ami lent volt, és fordítva. A madarak, amelyek lent ültek az ágakon, most fent repülnek! … Tulajdonképpen, Carlos… egészen közönséges alkímiai szublimációt végzek. Gondolatban tudatom Nielle-lel a szerelmemet, és ma este, amikor hazatér, „Szeretlek, Nielle! Szeretlek! …” kiáltások egész sorát fogja hallani.
— Tabarnak! Agyat mosol neki?! … Tudatalatti propagandát hintesz el?!
A megrémült diák szentül hitt az alkotó állítólagos pszichikai erejében. Ám főként attól tartott, hogy Damien őt is hasonló varázslattal sújtja; ezért előre sietett, és gyorsan leszaladt a belső lépcsőn.
Damien komótosan követte. Elragadtatottan szemlélte a folyosó öreg tapétájára tűzött gyönyörű posztereket, a Loire menti kastélyokat és a középkori udvari élet jeleneteit. Gondolatait a sötétség e korába vetítve esküdözött magának: még ha karóba húzással kínozták volna is meg, és trubadúrtestét átlyuggatták, véreztették volna, semmi sem akadályozhatta volna meg, hogy szeressen, és leigázza a nemes hölgy makacs tudatalattiját. Semmi más, csak ez a damieni mantra…
Carlos bevágta mögöttük az ajtót, majd újra meg újra ellenőrizte, hogy a retesz valóban beakadt-e, a zárnyelv biztosan tart-e. Így gondoskodott róla, hogy vendége soha többé ne térhessen vissza a harmadik emeletre. A külső lépcsőn tovább sietve visszafordult, és hamisan mézesmázos hangon szólt az álmodozóhoz, aki éppen csak kiért utána.
— Ó, mielőtt elmennék, lenne egy kérdésem…
— Csak rajta, Carlos, kérdezz!
— Te írtad azt a graffitit az udvaron, ott ni? … A „Hard Headed Woman” felirat Nielle-nek szól, igaz? …
Az üzenet szerzőjének még az első kérdésre sem volt ideje válaszolni. A diák, észrevéve az alkotó arcán elterülő zavart pírt, rálicitált.
— Mit akarsz vele mondani? … Mi a „H. H. W.” mögöttes értelme? …
E furfangos fordulattal csapdába esve kénytelen volt hatástalanítani a kérdést, amelyet olyan iróniával fűszereztek, hogy már-már azt hitte: Carlos nagylelkűsége is csupán előkészület volt ehhez. Néhány másodpercig gondolatai közt bolyongott, majd színlelt habozással felelt…
— … Hogy mit akarok vele mondani? … A szó szerinti fordítást? … Vagy azt, amit ki kell belőle olvasni? … Hard Headed Woman? …! … — Keményfejű nő. — Igen, pontosan…! Szeretlek, te makacs asszony!
— Ha! Ha! … És még azt mondod, hogy szereted. Ez aztán valami! A művészeket fölösleges megérteni. Na, szevasz!
Egy rövid, gúnyos mosoly után Carlos harsány kacagással továbbment.
Magányába visszatérve Damien félelmében összerezzent, amikor maga elé vetítette Nielle lehetséges, lehangoló reakcióját a diák-kém elkerülhetetlen beszámolójára. Kimondhatatlan dühöt érzett.