III. FEJEZET
Emlékezetének rapszódiája és belső hangjának ideges szóáradata elszenderedett. Az éjszaka két órával öregebb lett. Mély töprengések, … áldott némaság, … íme, Morpheusz. Az alvó nyugtalanul mocorog. Bármennyire jogos is a menekülés a tudattalanba, fájdalmas marad: Damiennek föl kell ébrednie.
Lomhán fölkel, félig lehunyt szemmel kávét főz, s félálomban félig bezárult lelkébe tekint. Teljes a csend. Gondolatai igékké formálódnak. Föl-le járnak tudatalattija mélységeiben, azzal a határozott szándékkal, hogy nyomot hagyjanak. Mintha a hangszálain, összeszorult torkában rezgő szó megnyugtathatná, kimondja a szent keresztnevet.
— Nielle! Megőrülök? Már alig tudom megkülönböztetni a jelent a múlttól.
Már három napja, hogy finom illatú csokrod elültette bennem a szerelem csírájának önérdekű édességét; azóta saját hallgatásaimban bolyongtam, ennek a romantikus jelenlétnek a visszatérésére várva.
Az utolsó simítások láza. Az ünnepség végső előkészületei sem tudták elhalványítani azt a tündéri benyomást, amelyet egy futó látogatás, egy egyszerű üdvözlés hagyott bennem. Pedig a még rám váró rengeteg munka kitűnő ürügyet szolgáltatott arra, hogy kimenjek a házból, és a műterem körül ólálkodjam… körülötte! Hátrányban voltam! Ezer mozdulat, számtalan utasítás, a résztvevőkkel vagy a szállítókkal folytatott gyakori telefonbeszélgetések közben alig jutott időm egyetlen pillantásra a harmadik emelet vagy a lépcsőház felé. — Nem láthattam meg. Egyetlen esélyem sem volt! — Az efféle rendezvény megszervezése távolról sem szórakozás. A tervezés és lebonyolítás stresszel, izzadsággal és véget nem érő vitákkal tömi tele az embert. Energiát, pénzt, néha barátokat is veszítünk közben. A népséget mindez cseppet sem érdekli, csak jól berúghasson az ünnep napján. Sebaj! Kezdődjék a mulatság!
Az ünnepség addig fényes siker volt. Minden csodásan, fennakadás nélkül zajlott. Az utca csaknem valamennyi lakója összebeszélt, hogy jelmezbe bújik. A legkülönfélébb összeállításokat lehetett látni. Ezek az ideiglenes személyiségek rögtönzött burleszkjelenetekben nyilvánultak meg. Az ál-bíboros például sört kínált egy rabnak, aki hálából ünnepélyesen fenékbe rúgta; egy tündér pedig hasát fogva kacagott a sok cowboy egyikének bókjain, miközben a kissé féltékeny spanyol grófnő, aki a férfit kísérte, a leglatinabb káromkodásokat szórta szégyentelenül. Egyesek megosztoztak amúgy is hiányos jelmezük darabjain, mások csupán kifestették magukat, ám mindenki teljes szívvel vett részt a mulatságban, a nehéz sorban élőkre jellemző nagylelkűséggel.
Az este derekán még egy atlétatermetű Zorrót is kaphattunk volna. Csakhogy épp mielőtt a háztetők között ugrálva mutatványozni kezdett volna, pánikba esett, és visszalépett. Helyette egy tartalék Zorro jelent meg, akinek sörtől úgy felfúvódott a hasa, hogy nadrágját be sem tudta gombolni, s kilátszott alkoholista fenekének felső része. Szerencsére az öve nem csatolódott ki.
Én most az egyszer természetesnek, sőt szépnek éreztem magam udvari bolondnak öltözve. Piros-kék jelmezem azt az érzést adta, hogy egyszerre tartozom mindenkihez és senkihez. Miközben szemmel tartottam a programot, kedvem szerint szórakoztam. Mindenki fölött a szabadság uralkodott, mert az ünnep leváltotta a kifulladt hétköznapokat.
Félig kerubként, félig démonként furakodtam át a félig részeg tömegen. Mámorosan, bolondozva, a kannabisztól elhomályosult szemmel tréfálkoztam az öregekkel, akik lefekvés előtt még az utolsó perceket élvezték. Bohóckodtam a gyerekeknek, akik csak azért nevettek, hogy elhitessék szüleikkel: még nem álmosak. Mulattattam és szórakoztattam a táncolókat, az ivókat, a tevékenyeket és a tétleneket. Pokoli volt a zene. A pillanat lendülete a tetőfokára hágott.
Zsebemben több volt a mutatványnál, fejemben több a fortélynál: a nyomtatott szerelem illúziója. Egy öreg környékbeli árusnőtől leárazva vásárolt, előre beragasztózott kis papírszívecskék, amelyeket kedvességgel és humorral osztogattam, vagy képzeletem szeszélye szerint ráragasztottam mindenre, ami csak mozgott…
— Sakk a bolondnak!
Megdermedtem. Nielle állt előttem. Azt kívántam, bárcsak puszta lehelet lennék, hogy az övével elegyedhessek. Reagáljak? Elbújjak? … Fölösleges! Már az önfeladás formájára faragta a lelkemet. És mégis, az élet, az igazi élet, mindkettőnket szívünknél fogva ragadott meg, mit sem törődve a logikával.
Körülöttünk minden eltűnőben volt. A díszek, a szalagok, a liliomos zászlók elszálltak. A tömeg, a nevetés és a zene egybeolvadt, miközben elhalkult. („Miért nem mozdul, Felség? Megbántottam? … Megsértettem? … Meghökkent alattvalója túláradó lelkesedése? … Vagy első látásra szerelem érte? … Talán? … Ahogy engem. Semmi kétség!!!
Íme, Felség, bolondja egy-egy szívet ragaszt királyi orcájára, hogy azután a nyakába csimpaszkodhasson. Önért, elragadó királynőm, újra feltalálom a szenvedélyt. Már most magamba iszom az érzelmet, amely önt megdermeszti, … ujjaim hegyével érintem…”)
— Nielle! Jössz? … Megyünk máshová.
Kellemetlenség! Barátai, a kíséret, amely követte, körülvette és védelmezte, nem méltányolta azt a hipnotikus állapotot, amelybe merültünk. Féltékenység? … Otrombaságaik elhomályosították azt az isteni fényt, amely egy pillanatra összeforrasztott bennünket.
— Nielle! … A Holdban jársz, vagy mi?
A varázs végképp megtört. Kísérete magával sodorta. Az ünnep ekkor egy füves cigarettával hívott vissza magához, társaságaink pedig távolabb, külön-külön, saját birodalmunkban ünnepeltek minket. A mulatság véget ért. Másnap a népnek vissza kellett térnie nyomorúságához és kényszerű apró lopásaihoz.
„Jeu! … Game! … Spiel! …”
Az álomkóros hirtelen őrjöngése anyanyelvén, a kulturális hódító nyelvén és németül, mert távoli ősei között a Rajna partján álló pompás kastély nemeseit és urait képzeli el.
— Mondja, Herr Doktor! Milyen tünetei vannak ennek a gyógyíthatatlan betegségnek, amelyet szerelemnek neveznek?
— Ich glaube! … Entschuldigen Sie! … Kedves Damien úr! … A szerelem? … Nos, egyetemes tünetegyüttes. Először a beteg tetőtől talpig megbénul, pulzusa felgyorsul, a valóság eltűnik. Ám legfőképpen, s ez a sajátos ismertetőjegy, az idő egy meghatározott pillanatban megáll!
— Melyikben?
— Amikor egyikük tekintete kéjesen vándorol a másik szemében, és viszont! … Ekkor az áldozatok tudatalattija kapcsolatba lép egymással, mindkettejük tudatának rovására, a lélek uralkodói nyelvén: a szerelemén. Végezetül pedig jön a végzetes és visszafordíthatatlan csapás… az együgyűség látszata.
— Ó! … Mein Herr Damien, mit gondolt erről a felesége?
— Ich weiß nicht! … I don’t know! … Nem tudom!
Világa átöleli, de nem fojtogatja. A halál egyelőre messziről figyeli. Ő megérzi. A jelszó: „Menekülni.” A zene marad, a szavak elmúlnak. Cat Stevens szalagon, mert a lemez is ugyanezen szándéktól kopott el. Az őrület egy ballada dallamára is eljátszható.
— Továbbra is azon erőlködöm, hogy elpusztítsam magam, lassú tűzön haljak meg! Szavakkal nyomorítom meg magam! Hazudok önmagamnak. Unalmamban játszom az élettel. Elegem van! … Elegem! Minden esélyemet a feledés ürességére teszem föl, hogy kikerüljek ebből. Különös dermedtség szorongatja szakadatlanul a magányosok szívét: a félelem, hogy miközben a belső csönd együttérzésében bolyonganak, meg kell érteniük önmagukat.
***
Az önvizsgálat egyre mélyebbé válik. A kávé kihűlt, semmi sem fogy el, még az eső sem, amely épp készül lezúdulni. A szél diszkréten igyekszik észrevetetni magát. A nappal meghallotta egy satnya madárfióka hívását.
— Nielle! Életem szerelme! Harmadik emeleti aranykastélyából kellemes kínzatásként uralkodott az én If váramon. Marilyn iránti megszállottságomból azonban semmi sem tudott teljesen kizökkenteni, mert addig drogoztam, míg múmiává nem tettem az életemet. Makacsul magamhoz láncoltam a hallucinációkat keltő mérgeket. Rendíthetetlenül folytattam hihetetlen utópiakeresésemet.
Az ünnep varázslatos megrázkódtatása és az illatos napok emléke azonban zavarták gondolataimat. A műteremben, ebben a szobában, amely egyszerre szolgált misztikus laboratóriumomul és a hollywoodi csillagnak szentelt imatermemül, nyártól őszig hallottam Nielle finom, mindennapi életének hangjait. A csönd, amely a hangok visszhangjára és a túl gyakori távollétekre támaszkodott, magányos álmodozásaim keltetőjévé lett.
Minden lépése óhatatlanul szóvá változott. Jövés-menéséből mondatokat olvastam ki, … mintha bizalmas vallomások volnának. Minden mozdulata ürügyet adott, hogy félbehagyjam a munkám, egy „humorisztikus-ezoterikus” képregény készítését. Egy neszre a megszáradó tusra bíztam, hogy még jobban tönkretegye az ecseteket és a rajztollakat; egy hangra ihletem ezer darabra tört, és órákra magára hagytam e fontos tervemet.
Amikor máshol volt…, azzal az álomvilággal küzdöttem, amelyet jelenléte elvetett bennem. Győztesen annak ürességéből táplálkoztam; vesztesen már nem léteztem, úgy csatangoltam, mint a valóság hajléktalanja. A semleges pillanatokban cigarettáztam, újra harcba akartam szállni, mert képe minden fronton támadott.
— Mit jelent ez a hirtelen csörömpölés a szobája padlóján? … Honnan ez a zaj? … Azt hittem, nincs otthon!
Én, a lehetetlen álmodozó, mindig túlfeszített idegekkel száguldoztam barokk elmém útvesztőiben. A legkisebb hangra is elvesztem újra meg újra fölidézett sóhajaimban, képzelt tetteimet és szavaimat a világegyetem középpontjáig vetítve. Képzeletemben semmi sem lehetetlen. Minél távolabb kerülök minden kézzelfoghatótól, annál gyakrabban és gyorsabban mutatkozik az abszurditás, míg végül az abszolút falán töröm szét a koponyámat. Egyetlen dolog számít: a villámcsapásszerű hihetőség, … ez az élő víz, Nielle.
— Már megint mi ez a zaj? … Mit csinál odahaza? … Talán megütötte egy féltékeny szerető? … Vagy elesett, miközben megpróbált átlépni valamelyik álmomon?
Ezeket a túlságosan hétköznapi lehetőségeket elvetettem. Kimerülésig forgatókönyveztem a hihető föltevéseket, egész éjszakán át! Fáradtság és kimerülés nélkül kutattam elvont világomban, történeteket ásva elő a legképtelenebbektől a legunalmasabbakig, a legszemélytelenebbektől a legbensőségesebbekig.
Mylène előtt a szokásos magyarázattal éltem: a tiszta ihlet uralma alatt állok, nem tudok elszakadni ettől az alkotói szárnyalástól, nem hagyhatom félbe. Ha aludnom kell, a műteremben alszom.
Reggel megszólalt a telefon…
— Jó reggelt, Damien. Itt… Nielle! Hangja olyan szomorú volt, mint az aggodalmaktól gyötört lelkem.
— Tegnap éjjel betörők hatoltak be a lakásomba. Nem vettél észre semmi szokatlant? … Ezek a rohadékok ellopták a családi ékszereimet. A nagyanyámtól kaptam őket ajándékba. Óriási érzelmi értékük volt nekem. Én… nagyon… szomorú vagyok. — Nem láttál semmi különöset?
Görcsösen szorítottam a kagylót, és érdemtelen szemrehányásokkal illettem magamat. Bűntudatom már a tisztességtelenség határáig áradt, s csaknem elhitette velem, hogy a mindenütt jelenlét csodájával én követtem el a bűnt. Pedig csak álmodoztam. Be kellett volna vallanom neki, hogy eközben a róla alkotott tükörképben gyönyörködtem? … De mit is válaszolhattam volna?
— Nielle, az a zaj… betörők voltak?
— Zajt hallottál, … és semmi mást? … És nem tettél semmit?!
Mindkét oldalon lassan, külön-külön hullottak a szavak, nehogy még tovább fokozzák a zűrzavart.
— Köszönöm…, … viszlát…!
Sietős befejezés, amelyet fájdalmas kattanás tett véglegessé.
Semmi kétség: rám terelődött a gyanúja. Ártatlan voltam! Féltem a vádtól… Sajnos ösztönöm azt súgta, végül engem hibáztat majd. Kíméletlen megbánás. Mégis megértem, hogy a lopás a szabadság meggyalázása. A jogsértés okozta fájdalom és lázadás eltorzítja az ítélőképességet, és lekaszálja az ártatlanságot. Az azonnal támadó paranoia tüneti kételyei között ilyenkor egyedül önmagunkat kíméljük!
A gondolkodó megáll, a szél is. Az eső alighogy elkezdődött, eláll. Csak a fölkelő nap kergeti eszeveszetten a felhőket.
— Az ő balszerencséjének kára lett az én vesztem. Úgy tisztázni magamat, hogy őt védelmezem. Túlzottan oltalmazni, hogy visszaszerezzem a nehezen megszerzett bizalmát, bármilyen csekély volt is már a lopás előtt… Csak így moshattam tisztára a nevemet.
A lakásából jövő legapróbb zajra is tudni akartam, otthon van-e. A legrövidebb csöndnél is idegeimet szaggató aggodalom tört rám. Undorodtam a munkától. Nem akartam mást, csak hallgatózni. Minél jobban füleltem, annál mélyebben gyökerezett Nielle abban, amit életemnek véltem. A láthatatlan védelmezőt, akinek hittem magam, csupán a normális kapcsolat helyreállításának vágya hajtotta.
Minden hívás, minden látogatás során — mindig röviden — jelenlétének bizonyossága és hangjának csengése a harcos pihenését, a hírnök szundikálását adta nekem. Minél több volt az érintkezés, annál jobban kötődtem hozzá. Ártatlanul, apránként kéjes gondolataimban megcsaltam Mylène-t, a feleségemet, és szellemi úrnőmet… Marilynt.
Abból a régi bőröndből, amelyet az álomkóros idecipelt, elővesz egy doboz füstszűrős Camelt. Rágyújt, és közben szemügyre veszi a csomagolás híres okkersárga dromedárját. Aztán azokra a tevékre gondol, amelyekkel eddig összefuthatott.
— A harmadik emeletről igen művelt társalgások szűrődtek le Nielle és a professzornak nevezett Jonathan között, aki a szomszédos lakásban lakott: nagy mamlasz volt, de jóképű. Ő volt a jól értesült; ő pedig, Nielle, az elalélás sóhaja. A klasszikus zenéről szerzett tudását osztotta meg vele, néha pedig, akár egy kígyóbűvölő, szép dallamokat játszott neki keresztfuvolán. Sajnos olyan ügyesen fújta, hogy magam elé képzeltem, amint a teljesen meztelen Nielle kikúszik egy fonott kosárból, és kéjes csípőringással közelít felé, hogy átölelje… elvarázsolva.
Egy romantikus zeneszerző művének meghallgatása és a fúvós hangszeren előadott valamelyik produkciója között olykor gúnyos megjegyzéseket köpött ki a torkából, rólam. Sejtette volna, hogy szeretem Nielle-t, és ezért hasznosnak látta a nevetségessé tételemet?
Tréfái megsebeztek, a kimondatlan szünetek rettenetesen belém martak…! Nielle nevetése, a komédia és összekacsintása a professzorral zavart és sértett; de mindez nem akadályozta meg az akkoriban titkos, senki által még csak nem is sejtett szerelmi kapcsolatomat.
Mentőakciója közben a jelen semmiféle zaja nem tereli el figyelmét a múltból feltörő hangokról. Ebben a házban, amely már nem ugyanaz, minden meglepetés nélkül ugyanazt a levegőt szívja, mint harmincévesen.
Reggel elmenni, csak este visszatérni, majd ismét belemerülni vad éjszakáiba… látta őt élni. Még ma is szinte hallja a lélegzését.
— Akkoriban olyan gondosan gyakoroltam a fülelést, hogy a Nielle lakásában összekoccanó tányérok zaja vagy az egyszerű háttérzene életem rendjének szerves részévé vált.
Desszertként, a többi hangtól jól elkülöníthetően habzsoltam a gyönyörű nő remegő ágyának nyikorgását, e vágyott orgazmusok langyos tanúját. Noha az irigység lassan kibelezett, élvezettel hallgattam a gyengédség és a hangos elragadtatás pillanatait.
Hallásom fejlődött, megtanult mindent befogadni. Az őszi széllökésektől a tél hóförgetegein át egy bizonyos tavasz leheletéig, amelytől azt reméltem, egyszer Nielle szívének dobbanásait is meghallhatom. A legvégső kiváltság!
***
A nap valóban megnyerte a játszmát. A távozó éjszaka messziről, erőtlen tapssal ünnepli Héliosz újabb győzelmét. A nappali fény a megtestesülés felé hívja az emlékeket. Más titkok is föltárulnak…
— A napok fütyülve maguk után hívták a hónapokat, és újra eljött a nyár. Már egy éve, hogy Nielle beköltözött a harmadik emeletre, megrendítve törékeny alapjaimat. Én, aki oly kevéssé voltam a valóság embere, egyre inkább állandó képzelgések között cikáztam. Ez az élő álom, amely jelentéktelen délibábjaim fölött lüktetett… Micsoda öröm!
Az év első meleg estéje. Május utolsó napja. A munkaasztalomnál ülve hanyagul vázoltam új ötleteket a következő utcabálra. Kezem izzadó pórusai elterelték figyelmemet, ahogy ujjaim tapadókorongként kapaszkodtak a papírba; zavarba ejtett az a vágyam, hogy újra átéljem az előző év érzelmes eseményeit.
Akkoriban, a kánikulai fulladást súroló hőségben nyitott ablaktáblák mellett töprengtem. A városi nyár hangzavarához így még koncentrációm szüntelen csiklandozása is társult. Semmi nem zavarta a szívemet, amely Nielle távollétei köré zárult. Rajtakaptam magam, hogy egyre jobban szeretem; és minden egyes eltávozásánál… azt kívántam, minél rövidebb legyen.
— Megállt egy autó az utcán… Ajtócsapódás… A jármű továbbhajt… Ő jött vissza?
Nem ellenőriztem, hogy Nielle-e az; jobban szerettem különböző forgatókönyvekben barangolni, és a különféle befejezések egész palettáját kibontogatni.
— Lépések a lépcsőn. Igen, az övéi! … Nyugtalanító fölfedezések. Lépései szomorú szavak… Ott! Nem értem! … Szokásától eltérően nem megy be a konyhába, hanem a lépcsőről egyenesen a szobájába indul. Léptei alig suttognak, olyan levertnek tűnik… Az ágyára veti magát; szétnyíló lepedői vigasztalón fogadják.
Nem! Nem álmodtam: Nielle szomorú volt. Sírt. Elképzeltem, hogy közvetlenül mellette állok, és vigasztalni próbálom.
— Én is fájdalmat érzek, mert magamra veszem a szenvedésedet. Ezek a sápadt percek kínoznak, s minden könnyed savcseppé válik szorongástól forró arcomon. Itt vagyok melletted…, ne aggódj. Hallgasd a lelkedben az én szenvedésemet.
Csend. — Már nem sírt; a vihar végre elült, mintha simogató hullámaim megnyugtatták volna. Annál jobb! — Aludt. Szerencsére! — Szeretem! Hát akkor is!
Nielle könnyei az álmodozásaimban pergő napokkal együtt lassan berozsdásodtak. Minél jobban szaladt az idő, annál inkább emésztett a szorongás. A hosszú zokogás estéjét követő héten egyszer sem mozdult ki otthonról. Mivel csak itt-ott hallatott halk zajokat, hosszas hallgatása nyugtalanított. Nem bírtam megülni a helyemen. Lelki egyensúlyomért meg kellett bizonyosodnom arról, hogy jól van. „Jól érzi magát?” Az a csalódás, amely érte, az a bánat, amelynek okát még mindig nem ismertem, mintha fölforgatta volna szokásait. Habozás nélkül fölmentem, megnyomtam szépségem ajtaján a csengőt, és vártam…
— Csak ne gondoljon öngyilkosságra! El sem tudom képzelni, hogy két halott nőt szeressek! Még az én őrületemnek is vannak határai. Hogyan szentelhetném művészetemet két eltávozottnak, Marilynnek és Nielle-nek?!
Erre a gondolatra válaszul kinyílt az ajtó. Nielle a keskeny belső lépcső tetején állt. Ebben a remegő ház benyomását keltő átjáróban a kopott lépcsőfokok és a gyenge fény zavart és félelmet ébresztettek.
— Jó reggelt, Damien!
— Jó reggelt, Nielle! … Fölmehetek egy rövid percre?…
Minél közelebb jutottam hozzá, annál jobban remegtem a bőröm alatt. Hosszú hálóingének széles, vízszintes, tengerészkék és fehér csíkjai ingerelték a vágyamat. Ez a hálóruha annyira követte testének vonalát, hogy fölmérhettem melle, csípője és feneke domborulatait. Erőfeszítéssel próbáltam fölemelni a tekintetemet, nehogy megriasszam a velem szemben állót, miközben megszólítottam…
— Aggódtam érted, Nielle. A legkisebb zaj sem hallatszott a lakásodból… vagy csak alig… Minden rendben?
— Igen! Ne aggódj miattam. Egyszerűen influenzás vagyok, és ágyban fekszem.
— Jól van! … Akkor mielőbbi gyógyulást! … Ha ápolóra volna szükséged, csak szólj! …
Nielle nevetése, amely lezárta a rövid szóváltást, megnyugtatott. Visszamentem a lakásomba, és próbáltam utánozni ezt a drága mosolyt, azzal a kifejezett céllal, hogy lecsillapítsam álmaimat.
***
Kanapéjáról, emlékezete őrhelyéről Damien végigtekint a könyvespolcokon. Mielőtt megkezdte volna ködös múltjának feltárását, a színpadot előkészítve két, egymástól elválaszthatatlan tárgyat helyezett oda.
Szinte gépiesen fölkel — mindig ugyanaz az ismétlődő mozdulat, szertartás, az emlékek és szomorú szokások fekete miséje —, és először egy fényképet vesz kézbe, amelyet megkeseredett tekintete koptatott el. Tagadhatatlan bűvölet.
Aztán fölemeli éteri utazásainak naplóját is, amelynek lapjai gyűröttek, kávétól és könnyektől foltosak. Kartonfedelű, fekete; hiányoznak belőle oldalak, mások éppúgy szakadtak, mint a lelke. Ráadásul befejezetlen, mert szerzője hosszan elkalandozó utópiákba bonyolódott. De most a kezében tartja! … Mozdulatai gyengédek és visszafogottak. Róla álmodik.
— Miért egyoldalú a szerelem…? Mi az oka ennek a kínnak, érzelmeim elfajulásának? Megmutatja-e naplóm akár egy magyarázat forrását? … A szabadulás útját?
Egy pillanatra visszatartja lélegzetét, majd parancsot ad tüdejének, hogy a semmiig fújja ki a levegőt…; aztán ismét belélegzik. Mintha visszafelé akarna élni, homályos vággyal, hogy a halál pillanatában lássa önmagát megszületni.
Ésszerűen elutasítva a véletlent és annak irracionalitását, bezárkózik az időrendbe, és naplóját annál a résznél nyitja ki, amely emlékeinek megfelel.
„Ma július ötödike van. Vasárnap. Az elválás napja…
Hajnali öt óra. Egész éjjel dolgoztam. Alig most fejezem be a családi lakás padlójának felújítását. Lysianne nyári vakációját kihasználva — a vidéken szórakozik — végeztem el ezt a nagy munkát. Röviden! … Utolsó pácolás, utolsó lakkozás, utolsó hányingert keltő szippantás.
Kimerülten otthagytam a pusztuló ecseteket, hengereket és edényeket, és elindultam Mylène-hez a műterembe, ahol ideiglenesen felállítottuk ágyunkat. Miután egész éjjel szerelmével enyeleghetett — a férfit a szerelem választotta ki egy baráti házaspárból —, az angyal ellazult, ám gondolatai másfelé kalandoznak.
Mit számít? … Semmit! … Talán feleségem hűtlenségének balzsamát lélegzem be, de Nielle árad szét a tudatomban. — Anélkül, hogy tudtuk volna, mi, a lejárt szavatosságú házaspár, akivé lettünk, még egyszer együtt aludtunk, utoljára osztottuk meg egymással az álmunkat. Utolsó közös ébredés, amely nem is volt kellemetlen. Szerencsére!
Vallomása, leleplezése és az én lemondásom előtt még egy utolsó játék, egy egyszerű időtöltés lezárásul. — Játék! — Akár egy kisgyermek dalocskája, amikor első szavait tanulja. Mulatságos halandzsa. — „Ba, ba, bi, bo, bi! Moi! Moi!” Világos nyelvre fordítva… „Nyomj egy puszit a számra, és írd föl nekem ugyanazt az orvosságot!” … Aztán vissza a feladónak és vissza a küldőnek, míg csak az ajkak érzékeny kimerüléséig nem jutunk. Varázslatos, öntudatlan szórakozás, akár az a vágy, hogy valaki másnak adjuk magunkat, mint akit épp megcsókolunk.
Kettős állapot! Képmutató valóság! Ördögi férfi vagyok. Faust és Mefisztó. Áldozat és hóhér. Pokoli tűz a paradicsom egyik zugában. E fölfordulással teli nap után kegyetlennek tartom magamat, mert nélkülöztem az őszinteséget, a hűséget és a hitelességet.
— Lefeküdtél François-val, igaz?
— Igen! És akkor mi van?!
— Szeretitek egymást? …
— Igen! Én szeretem őt, és ő is szeret engem! Talán meglep, Damien…, de ez több egyszerű testi vonzalomnál. Sok közös vonásunk van. Amikor beszélgetek vele, boldog vagyok. Te nem beszélgetsz velem, és aztán… már nem vagy ugyanaz az ember.
— Mit szólnál, ha vele élnél? … Én megtartanám a műtermet, ő pedig ideköltözne hozzátok.
A hosszú együttélés évei alatt kötelezővé vált utánzás gyümölcse volna ez? Ugyanabban a pillanatban ugyanaz a meglepetés rajzolódott ki az arcunkon. Meg fogom bánni ezt a döntést? Lehetséges, mert már most látom, hogy beteges hirtelenségem új útkereszteződést teremtett. Életek válnak el; mások találkoznak. A legképtelenebb ebben az új út, amelyre rálépek, és a remény, hogy Nielle-hez vezessen.”
Az igazság ismét megráz és megfedd. Megsebez, kísért és tanácsot ad. Egyelőre helyesnek látszik újraolvasni a naplót. A nappal eközben tovább növekszik, és megengedi az életnek, hogy fölfedje ezeket az olykor gyilkos éjszakai szenvedélyeket.
A zuhany fölfrissít, a vízsugár a legerősebb fokozaton. Az álomkóros változatlan sorrendben végzi megszokott mozdulatait öltözködés közben, pedig naplója mágnesként vonzza és eltereli a figyelmét.
— Ugyanazon a napon…! Micsoda tökéletes balfácán! … És az az átkozott drog, mennyi bajt okozott nekem, mennyi kínt okoztam másoknak a hatása alatt. Nem gondolni rá többé! … Hogyan kellett volna reagálnom?
Változtatni a magatartásomon!? … És ha a történelem helyesbítésre szorulna? Bonaparte Napóleon jobb keze nem rejtőzik a kabátja alá! … Vagy a bal? — Van Gogh egy prostituált karjában hal meg, mindkét füle megvan, … a zsebében? — Marilyn…, egy eurázsiai nő? …
Damien ismét kézbe veszi a fekete kartonfedelű füzetet, és káromkodva próbálja kibetűzni saját írását.
— Milyen rosszul írtam! Rettenetesen! … Akár egy légy, amelynek lábait és génjeit amputálták. Bátorság! Fejtsd meg! A saját szarodat olvasod.
„Vasárnap, július ötödike… Még egyszer! …
Délután közepe. A szétválásról már az egész környék tud. A szomszédok rosszabbul viselik, mint mi. Mindegy! Az Úr e napja túlságosan csöndesnek ígérkezett nekik. Miután előző nap hiába kerestek egy újabb, érdekes pletykatémát, házasságunk felbomlása végre jóllakatja őket. Felszínes trauma, amelyet kétségkívül mindenféleképpen újramesélnek majd!
A dráma lényege azonban leginkább az, hogy Mylène és én egyaránt megfeledkeztünk arról, mit jelenthet a különválás Lysianne-nak, aki most boldog és gondtalan. A kocka azonban el van vetve, ezért hagyom, hogy az események sodorjanak tovább.
Most hát egyedül vagyok a műteremben. Annyi mindent hoztam át ide, amennyit csak tudtam, még halott házasságom széttépett emlékeit is. Ez a jövés-menés a szomszédok gyanakvó pillantásai és mindenféle alattomos kérdése közepette zajlott. Azután az este derekán, amikor véget ért az egész felfordulás, és megnéztem, legalább nagyjából berendezkedtem-e, eltöprengtem, mert éreztem a fáradtságomat és láttam meglehetősen megviselt külsőmet. Piszkos volt a lábam, szandálomat jól fölismerhető városi szennyeződés tarkította; farmerom kifakult és szálaira kopott; közönséges pólóm, egy kék trikó, az aznapi munka verejtékétől változatos árnyalatokban játszott. Egy roncs voltam!
Aztán gondolataim más irányba fordultak. Éhes farkasként fürkésztem a mennyezetet, amely elválasztott Nielle-től, és elképzeltem, hogy szánalomból fölajánl nekem egy éjszakát abban a szobában, amelyre annyira vágyom.
Miután magamhoz vettem a törvénytelent, ezt a kapszulába zárt hamis bátorságot, anélkül hogy a mosakodás fáradságát vettem volna, fölmentem becsöngetni hozzá. Ajtót nyitott. Teljesen be vagyok állva, koszos vagyok és bűzlök.
— Fölmehetek?
Még meg sem érkezik válasza, máris vágyakozó tekintettel állok, lábam a harmadik emeleti pihenőhöz szegezve. Habozás nélkül kávét kérek tőle. Máris elém teszi.
Miközben ellenőrzöm, hogy a légkör továbbra is kedvez-e perverz szándékaimnak, elmondom neki a szokatlan hírt, a hirtelen szakítást. A rendszerint fájdalmas helyzetben magamnak osztom a nemes szerepet, s ráadásként hangosan bejelentem Mylène és szeretője, François damieni új frigyének kezdetét.
— Áldásomat adom rájuk; nem, engem ez egyáltalán nem érint…!
Nyilvánvaló, hogy szavaim hamisan csengenek, de az olajos hazugsággal mégis beérem. Tudatom azonban engedélyt ad rá: szépsége oly nagy, hogy a hét főbűn az ő jelenlétében valósággal jó tulajdonsággá igyekszik változni. Minél tovább nézem, annál jobban kívánom. Ez a frissen szerzett szabadság, hogy lépései hallgatásánál messzebbre merészkedhetek, arra csábít, hogy az egekig magasztaljam a csalást és a kéjvágyat.
— Nielle, … én… nem tudom, hogyan kérdezzem meg…? … Nos! … Feleségem távozásának legfélelmetesebb következménye számomra az, hogy egyedül leszek az ágyban… öhm! … Érted, félek a megrázkódtatástól! …
— És akkor? …
Megérzem kételyét, ezért még mézesmázosabbá és még álnokabbá válok.
— … szeretnék veled aludni, csak feküdni melletted… Ne félj! … Nem akarok szeretkezni! (?)… Csupán… a nyugalomban pihenő testedet érezni…, vigasztalásként!
— Nem! Erről szó sem lehet! Világos válaszát egy második csésze kávé fölajánlása kísérte. Meglepő, szinte oda nem illő kedvesség.
— Nem! … öhm! … Fáradt vagyok, … mennem kell. Köszönöm a kávét, Nielle.
Szégyenkezve és lefegyverezve, anélkül hogy bevallottam volna neki e lecke érdemét, minden lépcsőfokon újra elmondtam magamnak lefelé menet, hogy a bolondok királya lépked itt!”
E diplomatikus helyreigazítás emlékére mindennek ellenére őszinte nevetés fakad föl. A nap első zenéje. Két tónusú fák. Fények és árnyékok vitáznak egy képzeletbeli, a nap útját követve változó területen. A város épp csak ébredezik. Még korán van.
Újra lefekszik a kanapéra, és őrületébe menekül, akár egy régi képekkel túlzsúfolt kincsesládába, amelynek tartalma túlságosan pedáns rendben sorakozik.