VI. FEJEZET
Szakmai ártalomként az álomkóros szavaktól hemzsegő szóbuborékokat képzel Nielle fényképe köré. Furcsa képregény. Mintha egy Damien-fotóregényben olvasna, hangutánzó szavak nélkül, saját viselkedésének leírását, s bizonyos fejezetekből arra jut, hogy az álnokság akár a hatásból is megszülethet…
Napjai abból álltak, hogy kikelt az ágyból, aztán elnyúlt a kanapén, hogy benyomásait naplójába jegyezze. Az egyszerűséget Damien darabokra szedte, forgatta, elemezte, míg bonyolulttá nem tette. Tudományos alapossággal vizsgálta a legapróbb zajt is, megváltoztatva a környezetét és jelentését.
— Különös! Nem értem a pillanat kifejezését. Teljességgel megfejthetetlen. Mit fejez ki a lépteivel, ezzel a gyors ütemmel? — Damien, te ostoba! — Ketten vannak odafönt.
Biztosan Nielle új szomszédasszonya. Jonathan lakásának albérlője.
Csinos és természetes. Van annyi kedvesség benne, hogy néha beszélgessen velem, anélkül hogy bosszantaná a korból kicsúszott, árral szemben úszó hippilényem. Rokonszenves, ellentétben vágyaim tárgyával… nem méreget, amikor hozzám szól. Új vendéget próbál becsalogatni? Üzlete van az állami televízió tornya közelében. Egy étterem. Olyan szokatlan a neve, hogy nehezen jegyzem meg. Sosem tudom, „Gula Lupus”-t vagy „Lupus Gula”-t mondjak. — Nem számít! — Ez a vörös hajú lány rendes teremtés, és imádja a macskákat. Az övét „Minouchkának” hívják.
Néhány napja a macskája békésen heverészett a lépcső aljában. Ösztönösen dorombolva hagyta magát simogatni, meg sem mozdult. Gyengédségem annál őszintébb volt, mivel meg voltam győződve róla, hogy Nielle macskája.
Minden szégyenkezés nélkül, a harmadik emelet ablakáig felhallatszó hangon kijelentettem: „Neked is olyan szép a szemed, mint a gazdádnak!” A fejemet magasabbra emelve megláttam az idegen nőt, aki meghökkent és zavarodott képemből megértette: a bók nem neki szólt.
Mire lejött a tetőről, ahol éppen tökéletesítette a barnaságát, rájöttem, hogy ő az állat igazi gazdája. Tévedésemtől egyáltalán nem zavartatva magát, egyszerűen bemutatkozott.
— Jó napot! Rachelle vagyok. Te biztos Damien vagy? Jonathan mesélt rólad. — Ugye szép a cicám? Annyira szereti a simogatást, hogy egyenesen gyűjti. Aztán az állathoz fordult. — Mit csinálsz odakinn, drága Minouchkám? Mmm! … Gyere, bemegyünk. Szia, Damien!
— Viszlát, Rachelska, izé… Rachelle.
Nielle teljesen megőrjít! Felborítja a világomat. Olyan ügyetlen alakot csinált belőlem, aki a saját hibáiban botlik meg, mintha szamárugrást játszanék a hülyeségeimmel. Előtte és miatta folyton ügyetlenkedem. Mindennapi baklövéseim és a különös félreértések, amelyekbe belegabalyodom, mind abból az érzelemből születnek, amely már a múzsám felé irányuló legrövidebb gondolattól is megrémül.
Minden pillanatot hozzá kötök. Minden alkalommal magam szolgáltatok bizonyítékot saját képtelen megszállottságomra. — Most hárman vannak nála. Tiszta álmodozásból egy másodpercre elképzeltem, hogy Nielle-nek hat lába nőtt!
Miféle szédítő bűvölet késztet arra, hogy Nielle történetét kövessem? … Én vagyok egy tündérmese egyetlen elbeszélője és egyetlen hallgatója, amelynek ő az egyedüli hősnője. Képzeletbeli világomban élő emlékmű, a legkülönösebb és legcsodálatosabb, ami csak létezhet. Az örök fiatalság forrása, amely egyetlen álmot tesz halhatatlanná. Az enyémet. Az iránta érzett szerelmem álmát. Jelenléte életemben olyan, mintha csoda történt volna, amely eltörli egy gyógyíthatatlan betegség minden nyomát. Különös is! … Akár egy édes ragaszkodás, amely segít túlélni, sőt „túlhalni”.
Igen! A múzsám révén „túlhalni”! Minden költői pillanat, a legrövidebb is, olyan, mint egy élet. Amikor felbukkan a következő gondolat, az előző meghal. Múzsám minden fényszikrájából újabb születik. Minden „anyaláng” már születése pillanatában búcsút lehel a belőle fakadó részecskékre. Éppen a halál gondolata teszi lehetővé az élet tudatát. — Nielle, általad túlhalok!
Életem paradoxona! Te vagy illúzióim és pusztulásuk forrása; te szabályozod áramlásukat és őrjítő, kiszámíthatatlan felbukkanásukat.
A teremtésit! Hol vagyok? Már megint az éterben utazom. Szerencsére a belső lépcsőn hallatszó léptek visszahoztak a valóságba. — A fenébe! Nielle elmegy velük! — Gyorsan!
Kicsi a távolság. Az ajtó már nyitva volt; nyáron szinte sohasem csukta be. Úgy érezte, ettől jobban kap levegőt. Mire kimondhatta volna azt, hogy „álmodni”, már a küszöbön volt. Nielle, Rachelle és egy hullámos, szinte göndör hajú férfi már lefelé indultak a külső lépcsőn.
— Szia, Nielle! … Levegőzni indultok? — Ez a nyers megszólítás éles ellentétben állt a három ember elegáns öltözékével.
— Igen… Rachelle éttermébe megyünk… kóstolóra. — Közel-keleti különlegességekre. — Egyébként éppen jó alkalom, hogy bemutassam Lou Jobimot. Szakács a „Gula Lupus”-ban, és…
— Én meg azt hittem, az étterem neve Lupus Gula! — A tréfa hatástalan maradt; még egy félmosoly sem bátorította.
Nielle észrevette Damien zavarát, és végül befejezte mondatát, amelyet rajongója udvariatlansága szakított félbe.
— Lou a jövő héten Rachelle helyére költözik.
— Máris elmész! Nem szereted a környéket?
— Nem erről van szó, Damien. A megtakarításaimat egy vidéki házba fektettem. Jobban szeretem a friss levegőt, ennyi az egész. De ne aggódj, Lou kedves ember. Biztosan jó szomszéd lesz.
— Meglátod, Damien, jól kijövünk majd egymással. — Most azonban bocsáss meg, mennünk kell. — Én vagyok a főszakács, és felügyelnem kell az ételek tálalását. Egy fogást még el is kell készítenem… Szervusz! — zárta udvariasan az új jövevény.
Nézte, ahogy mindhárman boldogan, izgatottan távoznak, és azon töprengett, hogy a szakács, a jövendő szomszédja, talán nem éppen őt készül-e megfőzni.
***
Az álomkóros izzad. Minél csúfabbak, de létfontosságúbbak az események, annál több ránc gyűlik homlokán a zavarodottságtól, és parányi verejtékvízesések gördülnek le róla. A kényszermunka fejfájással jár. A legrosszabb még hátravan.
Dél van. A harangszó gyászharangként döng a dobhártyáján. Félúton a gyógyulás és a pusztulás között? Odakint minden nyugodt; a szociális segélyből élők és más szegények társasága kénytelen lejárt bolognai felvágottat zabálni. A társadalom többi része a nyomorúságukból lakik jól.
Idegesebben, félősebben, sőt felháborodottan megérzi az igazságtalanságot, amely rabságban tartott emlékei fölött trónol. Már olvasnia sem kell naplóját. Egy érintés, egy simítás is felidézi érzelmi Odüsszeiájának történetét. Kapcsolat létesült köztük. Az oldalak, nevezetes óráinak vitathatatlan tanúi, eleinte halkan folytatják önálló történetüket.
— Segíteni jöttem. Csak szenvedned kell, és elfelejtened a múzsádat. Nem hiszel nekem? … Nem bízol bennem, a naplódban, a rendíthetetlen bizalmasodban? Miért vagy ilyen önfejű, ilyen vad, hogy a segítségemet is visszautasítod? Tudod, hogy ez a magatartás mindig ártott neked?
— Nem, éppen ellenkezőleg! Kifejezetten jót tett.
— Gondolod? Tényleg biztos vagy benne? … Emlékszel arra a szakácsra, ugye?
— Már hogyne! Még azokat az embereket is kifőzte, akikkel találkozott.
— Az alkalmakra, amikor közvetlenül beszélhettél volna Nielle-lel. Azokra a lehetőségekre, amelyeket tálcán kínált neked. Már ezeket is kitiltottad az emlékezetedből?
— Csak egyetlenegyet említs!
— Nielle el akarta adni a régi tragacsát. Lou elmondta neked, hogy meg akar szabadulni a rozsdás vasától. Egyszerűen azt ajánlotta, vedd meg az autót, hiszen neked nem volt.
— Csak hogy saját magát fényezze!
— Vajon azért is akarta magát fényezni, amikor elárulta, hogy Nielle munkanélküli és munkanélküli-segélyt kap? — Nem inkább azért hívta fel a figyelmedet a közös gondjaitokra, mert észrevette, hogy éppen te magad hozod létre azt az osztálykülönbséget, amelyet annyira gyűlölsz? … Hogy mindketten hasonló anyagi nehézségekkel küzdötök?
— Lehet, de hogyan szánhatnám valaki más szerencsétlenségét, amikor a közlés aljas vigyor mögül csorog elő?
— Mégis, nem arra adott-e alkalmat, hogy közelebb kerülhess ahhoz a nőhöz, aki már több mint egy évtizede kísérti az életedet? — Valahányszor felkínált egy ilyen lehetőséget, kihátráltál. Témát váltottál, remélve, hogy szépségednek lesz annyi illemtudása, hogy meghívás nélkül felajánlja magát neked. — El kell ismerni: különcséged a természettel ellentétes életre kényszerít. Ugye?
— Mindig is laposnak találtam azt a gondolatot, hogy az udvarlás kizárólag a férfi játéka, a nőnek pedig csupán a pillantásával szabad céloznia.
— Annyira, hogy már azon is eltűnődsz, hogyan sikerült megkapnod Mylène-t, akit még ma is angyalnak nevezel? — Te csak a készre csomagolt, azonnal tálalható szerelem fogyasztója vagy. Ha létezne ilyen, az érzelmeidet a fagyasztottételek pultjánál vásárolnád meg!
Egy könny lassan végiggördül az álomkóros arcán, majd a naplóra hull. Mintha a gyötrődő férfi más módot nem talált volna bizalmasa elhallgattatására. Ezek a felismerések, amelyeket mindeddig önmaga elől is igyekezett rejtegetni, elviselhetetlenebbek, mint betegségéből való szabadulásának egész odüsszeiája. Az álmodozó belátja: bár újabb bizonyítékok is várhatók, sokkal nagyobb volt a felelőssége, mint gondolta.
Remegő ujjhegyével újból megérinti a pergament. Ez az útiterv arra kényszeríti, hogy folytassa az önvizsgálatot; az út már szinte ki van jelölve. Az írás, akár egy régi barát, még keményebben kezdi szidni.
— Nielle elutasította, hogy segítsen a képregényed szövegében, miután olyan szűkszavúan és hidegen kérted; még mindig csodálkozol ezen? … Éreztetted vele, hogy nem bízol benne! Annyira féltél, hogy ellopja a rivaldafényt? Ő szép és okos, te csúnya és ostoba! — Pedig ma már nyilvánvaló, hogy műved erőtlen, önelégültségedről árulkodik, és igazi vezérfonala a burkolt nárcizmus. Mit értél el? … Ismeretlen maradtál, egy rosszul felkészült művész.
Annyira üldözési mániás voltál, hogy valahányszor kiléptél a lakásból, abban a régi bőröndben cipelted az eredeti rajzaidat, amelyet még mindig őrzöl. Tényleg azt hiszed, hogy Nielle olyan ostoba volt, hogy ne vegye észre e szokásod képtelenségét? Attól féltél, ellopják eredetijeidet vagy plagizálnak, és ezzel magad romboltad le a második esélyedet!
Nielle egyetlen fényképe csatlakozik a napló szemrehányásaihoz.
Hajlékony képzelete kétélű fegyver. Válogatás nélkül használja. Kivetítések révén segít neki újból felfedezni emlékezete „szunnyadó” darabjait. Az álomkóros mozifilmet forgat magának…
Csalódás! Nem játékfilm ez, hanem dokumentum. Rövid jelenet, amilyen az életének minden jelenete. Ismét megtanulja. A narrátor ugyanaz marad: hideg, porlepte és majdnem emberi. Naplója mesél, egészen a technikai részletekig menően…
— Totálkép: a nappali; semmi sem változott. Ugyanaz a kanapé. Ugyanaz a lámpa fölötte. — Este volt, se túl korán, se túl későn.
Ismét, vagy még mindig elnyúlva, tétlenül heverésztél. Igyekeztél figyelmen kívül hagyni, hogy Nielle otthon van-e, vagy távol, miközben szórakozottan zenét hallgattál.
Valaki becsengetett, mintha hivatalos találkozót kérne. Lassan felkeltél, és meggyőződés nélkül mentél ajtót nyitni, mert nem akartál senkivel találkozni; már hozzászoktál a magányhoz. Nem voltál túlságosan óvatos: meghúztad a reteszt nyitó zsinórt, amellyel lustán ki tudtad nyitni az ajtót anélkül, hogy le kellene menned a lépcsőn. Örömmel láttad, hogy egy szép idegen nőnek nyitottál ajtót.
Felülnézet: borostyánszínű fény emeli ki a lépcső már amúgy is okkersárga falainak sárgás árnyalatát. A tétovázó idegen azonban nem engedte, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. Árulkodó pillantásaid láthatóan zavarták.
— Jó estét, uram! Tudom, kissé késő van… de… Mia vagyok, Nielle húga, az ön szomszédasszonyáé. A harmadikon lakik. Találkozónk volt, csakhogy nem válaszol! — Telefonálhatnék? …
Nem tagadhattad meg. Udvariasságból? Emberségből? Dehogy! A vágy, az öröm, hogy nézheted, semmi más. Hát nem volt elragadó? Nem tekintetted afféle nagykövetnek?
Amerikai plán. Alulnézet: a kamera az álmodozóra irányul, akinek arcát elmosódott, mozgó árnyékok csúfítják el. A mennyezetről hosszú villanyzsinóron függő izzó még mindig ide-oda himbálózik.
— Természetesen, semmi akadálya. Gyere csak fel! …
A nappali totálképe. Világítás: változatlan. Hang? … Semmi. A vékony porrétegtől matt telefonkészülék, mintha az asztal egyenetlensége miatt billegne, megnehezíti Mia dolgát, aki harmadszor tárcsázza a számot.
— Biztosan nincs otthon. Azért köszönöm.
— Tegezhetsz nyugodtan.
Nem akartál elszalasztani egy ilyen alkalmat. Legjobb tudásod szerint próbáltad elbűvölni, és megtudtad, hogy filmművészetet tanul. Ráadásul elmondta: a Nielle-nél tervezett későbbi lakhatásával kapcsolatos kérdések miatt szervezték ezt a végül meghiúsult látogatást.
Hogy tovább szépítsd és nyújtsd az időt… behívtad abba a másik szobába, amely a műtermed volt. Idegenvezetői bőbeszédűséggel idézted fel a berendezés minden darabjához fűződő anekdotákat. A mennyezetet sokszínű, korábbi ünnepségről maradt szövetek borították: így tartottad őket különös módon raktáron. A falakon moziplakátok, valamennyi Marilyn-film reklámja. Ott, egy sarokban elfeledve, egy átvilágítóasztal, animációs filmes szakmai múltad egyetlen maradványa.
Rajzasztalodon, mintha csak kacsintanának, két készülő képregényoldal. A híres képregényed, nagyratörő vállalkozásod.
Hogy még tovább húzd az időt… úgy mutogattad a rajzokat, mint egy japán fametszetgyűjtő. Részletről részletre röpködve igyekeztél felcsigázni és lenyűgözni. A szemkápráztatás célja csupán az volt, hogy meggyőzd Miát a mű grafikai minőségéről. Így talán az elcsábítás eme manőverétől csodálattal telve megpendíti a nővére fülében, hogy működjék együtt a szövegen.
Közelkép Miáról. Reményed nőtt, ahogy az új jövevény érdeklődését figyelted. Óvatosan megfordította az utoljára elkészült lapot, és nyugodtan megjegyezte:
— Gyönyörű munka. Mennyi részlet… Javasolni fogom Nielle-nek, hogy segítsen a szövegen. Ezt szeretnéd, ugye? … — Most pedig mennem kell. Köszönöm a vendégszeretetet.
Félközeli totál: Damien a kamera felé fordul. Mia ellenfényben. Gyakorlott füled reccsenést hall odaföntről. Ez a nyom tökéletes ürüggyé válik, hogy még néhány pillanattal meghosszabbítsd különös személyiséged megismerését, amelynek terhét Mia viseli.
— A húgod otthon van!
— Honnan tudod?
— Bizsereg a kisujjam! — A hátsó ajtóm egyenesen az övéhez vezet, ha újra megpróbálnád.
— Miért ne!
Mozgó kamera: külső jelenet. Az ajtó küszöbén állva, mintha egyensúlyoznál, karba tett kézzel védekezel a hideg ellen, és figyeled Miát.
Egyszer csengetett, majd kétszer. Semmi válasz. Egyszer kopogott, aztán kétszer, háromszor. Semmi. A „3297 A” nem felel.
Minden visszafogottságról lemondva egy seprűt adtál a kezébe, majd visszahívtad a lakásba. Te egy régi felmosó kivehető nyelét ragadtad meg.
Szótlanul rámosolyogtál Miára, és a plafonra mutattál. Női éleslátással azonnal megértette. Mulattatta az ötlet, és oda követett, ahol a kopogás a legerősebben visszhangzott. Aztán záporoztak az ütések, akárcsak a nevetés. Valószínűleg ez volt az egyetlen pillanat, amikor valamiféle bajtársiasságban összebarátkoztatok.
Ezek az ütések, akár a színházban, valójában egy hosszú és utolsó felvonást hirdettek. Mint a rögtönző színészek, akik vakon játszanak egy előre nem sejtett befejezés felé: egyikük kifejező ereje alakította a másik játékát. Dobpergés közben már kirajzolódott az utolsó mondat.
— Szezám, tárulj!
A harmadik emeleti ajtó résnyire kinyílt. Nielle, aki odabenn rejtőzött, végül engedett a kopogtatók kitartásának.
Kép- és hangulatváltás. (Az ösztön döntése szerint.) Díszlet: a harmadikra vezető belső lépcső. Elkísérted cinkostársadat, hogy elmagyarázd Nielle-nek: te idézted elő a lármát. Szép szándék volt, de hiábavaló.
Szépséged dühös volt a húgára. Mia udvariasan arra kért, hogy menj haza. Félt Nielle reakciójától? Azoktól a szemrehányásoktól, amelyek rátok vártak? Alapjában véve cseppet sem érdekelt. Ez a közös szemtelenség lehetővé tette, hogy az általad eszményi nőnek tekintett Nielle-ben fölfedezd a harag színes oldalát, és ettől emberibbnek lásd.
***
A nap már nincs a zeniten. A kutatás sem érte el tetőpontját. Az álomkórosnak elege van. Úgy érzi, lehányná a múltját, és ettől alig kap levegőt. Irigyli az egyszerű embereket, féltékeny a hétköznapi reményeikre.
Ez a felismerés agresszívvá teszi, felkorbácsolja haragját, amelyet naplója a sorok közé rejtett erkölcsi tanulságokkal táplál. Damien hirtelen a falhoz vágja bizalmas életrajzíróját ebben a lakásban, amely egyre inkább fojtogatja. Az orráig ért, hogy a tökéletlen oktassa ki. A hirtelen ellenszenv segít megértenie: a múlt eseményeit a jelen energiájával éli újra.
Hogy érzelmi utazása sikerét mintegy biztosítási szerződéssel garantálja, papírt, tollat és búskomorságot ragad, és verset ír, amelyet megtilt magának bírálni vagy elemezni. Hagyja, hogy a szavak sorát a kéz szakadatlan mozgása vezesse.
(Utazzam e zátonyra futott hajón?
Kockára téve bőrömet, álmaimat, bűneimet?
Gyorsan! Újra vízre kell bocsátani, hogy tengerre szálljon.
Hogy újra éljem keserű hurrikánjaimat.
Felvonni félelmeim, könnyeim, rosszulléteim és hányingerem,
Hánykolódni azon a rettegett úton…
Lelki ködben, gályarab életben,
Hogy belefojtsam a szerelmet, poklom tüzét.
Vitorlázni az elkopott idők kincséhez.
Ösztönösen megtalálni, majd magammal vinni…
Szűz, fényfehér földekre.
Tintával ezer és egy határt rajzolni rájuk.
Éjjel-nappal újra felfedezni e vidékeket,
E szomorú országokat, amelyek hagyják, hogy nézzék őket.
Ahol a tavasz is csak fekete tél,
Azok vigasztalják majd tegnapi létemet.
Eggyé olvadni e tájakkal, a múlt képeivel.
Kiinni az óceánt, őt, aki elfelejtett,
E bizonytalan kedélyű hajó révén,
Amely sötét és teljesen kifordított emlékezetem.)
Elégedett azzal, hogy meggyőzte magát: nem szabad feladnia, lehunyja a szemét. Mint egy álomban, újra látja magát a Mia-val való találkozást követő időszakban: türelmetlenül. Akár a naplóját vagy a fényképet, saját magát is kívülállóként érzékeli, mintha valaki másra emlékezne.
— „Hallak, Nielle! Igen, ott vagy! A húgod is.
Damien tétovázott, hogy felmenjen-e múzsájához: ehhez a délelőtt még túlságosan fiatal volt a társadalmi illemszabályok szerint. A telefon szemtelensége, ez a magánéletbe betolakodó kém, mégis elfogadható bejárást kínált. Egy csengetés…! Még egy!
— Ő, aki most osztozik a tereiden, egy darabon az életedből. — Mia beszámolt neked a képregényemről szerzett benyomásairól? Annyira szeretném, ha segítenél a szövegben. Nem tudom, a bevetett báj meghozta-e hatását, és ez a kíváncsiság gyötör. Ha valamelyikőtöket elérhetném… — Pedig ott vannak! … Hallom a lépéseket, még a hangjukat is.
Az álmodozó megrendült. A levegő alig járt a légcsövében. Megfeszült, remegett. Aznap a reggeli csendek tökéletes ismerete lehetővé tette, hogy a két nővér rövid beszélgetésének minden szavát kivegye.
— Ha Damien hív, kérlek, mondd neki, hogy nem vagyok itthon! Rendben, Mia? …”
Hatodik csengetés! … Az utolsó jelzés? Nem merte letenni, mert múzsája megérzése megdöbbentette. Honnan tudta? Hogy merészelte?
— Nielle, nincs jogod bojkottálni engem! Mi lett a bizalmaddal? … Talán annyira megnyugtattalak a szüntelen telefonhívásaimmal, miután kiraboltak, hogy most már teljesen haszontalan vagyok neked?
— Halló! … Halló! … Ki van a vonalban…?
— … Mia? … Én vagyok, Damien! Beszélhetnék Nielle-lel? … Büszkeségét félretéve tette fel ezt a hiábavaló kérdést. Elárulhatta volna, hogy hallotta, amint róla beszélnek, ám fontosabb volt megőriznie a ház akusztikájának előnyeit, amelyekkel Nielle legédesebb titkait is ellophatta.
— … Most nincs itthon. Hagyhatok neki üzenetet?
Ahogy várta, Mia a nővéréhez való hűségét igazolta. Talán szánalomból mégsem tette le a kagylót anélkül, hogy megemlítette volna: dicsérte a művész képességeit és a tervét.
Váratlan előrelépés vagy hirtelen visszaesés? Az álomkóros, e visszautasítás emlékére túlérzékenyen, mozdulatlannak tűnik. Gyógyító sokk? Gyakran kettős lényként ismét azt érzi, személyisége darabokra hullik. Vizsgálni kezdi az énjét, hogy visszataláljon önmaga teljességéhez.
Hétköznapi lénynek lenni, anélkül hogy szabályos vagy önismétlő lenne: elkoptatja Shakespeare híres sorát: „Lenni vagy nem lenni… vagy csupán nemlétnek lenni? … Én? … Ő? … Vagy mi? … Itt rejtőzik a kérdés!” Miért ez a kérdés? — Önmagát keresi.
— Hová lettem? Ki vagyok? Melyek Damien igazi erényei? Mi a legnagyobb hibája? …
— Kettőt látni anélkül, hogy innál!
— Ki beszél?
— Én, Damien!
— De hiszen én vagyok Damien.
— Ha te én vagy, akkor ki vagyok én?
— Ketten együtt, vagyis én, Damien, a kis álmodozó. Ha meghalok, a te halálodat is magammal viszem. És fordítva.
— Éppen te vagy a bizonyíték, hogy ki kell törnünk ebből.
— Igen! Mindkettőnknek ki kell szabadulnunk azokból a láncokból, amelyeket Nielle font a nyakunk köré.
Hirtelen önmagával fordul szembe.
— Neki véget kell vetnie ennek!
— Kinek, neki? — Neked? … Vagy nekünk?
— Lássuk csak, hol tartottunk? Úgy értem: hol tartottam én?
— Azt akarod mondani, hol tartasz most! Mert én vagyok az „ő”, te meg az „én”.
— Igen, így van! Én vagyok Damien. Te pedig, „ő”, semmi közöd a valósághoz. Termék vagy, sőt mellékterméke az örökké tébolyult képzeletemnek. Megőrjítesz! Néha azt kívánom, bárcsak soha ne kaptam volna meg azt a képességet, hogy bárhol, bármilyen körülmények között álmodozzam. Olyan illúziót élek át, amelynek már nem vagyok sem az eredete, sem a tanúja, mégis közvetlenül részt veszek benne, nyomorúságosan természetes módon. Száműzetésedet követelem a képtelenségbe, másodlagos alteregóm!
— Nem! Most majd én mesélek rólad! Mert én semmit sem fogok eltitkolni!
Az árnyék erőteljesen visszatér. Még mindig hűtlen, de igazabb, mint ő maga. Mindkettejüket ugyanazok a mentőövek kötik össze: a kínai kirakóhoz hasonlóan újra összeillesztendő emlékek.
Ezen a szomorú, esőáztatta délelőttön, amelyet az elutasítás keserített, Damien meglepetései még nem értek véget. — Lou Jobim egy fiatal diákot fogad magához. — Bruce Brouillette, aki csak egy pillanatra ugrott be hasiscigarettát szívni, röviden tájékoztatta erről Damient. Az álmodozó szívesen tudott volna többet, de Bruce eltűnt az eloszló kék füsttel együtt. A véletlen úgy hozta, hogy a Brouillette-fiú távozásával egy időben lépett ki a szakács is, aki munkába indult megkeresni a kenyerét, máris lábasai iránti szeretetét fütyörészve.
Damien ártatlan, gyermeteg arckifejezéssel sietett ki, és szökdécselve Lou után futott. A reggeli fogyasztásától kissé megváltozott állapotában testestül-lelkestül megfeledkezett a szomszédokról, akik félrehúzódva szemrehányó, gúnyos pillantásokkal lőtték.
— Hé, Lou! Hogy vagy? Munkába indulsz, ugye?
— Így van, barátom, de szorít az idő.
— Úgy hallom, van egy albérlőd?
— Gyorsan terjednek itt a hírek!
— Igen, alig hogy nem előzik meg az eseményeket. — De félre a tréfával, valami másról szeretnék beszélni. Egy álomról.
— Egy álomról! … Siess, már látom a buszomat befordulni a sugárúton! — sóhajtotta bosszúsan, s elfordította a fejét, hogy ne kelljen Damien zavart tekintetébe néznie. Damien többet hadonászott, mint amennyit elmagyarázott.
— … Egy asztal körül Nielle ül három másik emberrel. Hátulról egy hang ezt kiáltja: „Azok a lányok, akik étterembe járnak, már amúgy is sokat ettek!”
— Ennyi az egész?
— Igen, de Nielle-ről álmodtam!
— Milyen érdekes! És micsoda különös egybeesés: meséd végére éppen megérkezett a buszom. — Szia!
Damien Lou-ra szegezte tekintetét, és ugyanolyan huncut mosollyal, amellyel az utolsó mondatát megpecsételte, azt kívánta neki, hogy a zsúfolt buszon egyetlen szabad ülést se találjon. Aztán aggódva töprengett, helyes volt-e ilyen sietve elhadarnia az álomnak csupán ezt az első részét. Hogyan árulhatta volna el az egészet, amikor Lou jelentős szerepet játszott benne, és a jelképek sokkal homályosabbak, csalókábbak, szinte vádlóak voltak?
(Los Angeles. A Sunset Boulevard-on sétálok. — A járdán lábnyomok. Kékek. Különös módon az enyémek. Követni kezdem őket. A titokzatos nyomsor egy agorához vezet.
A teret magas, áttetsző fátylak határolják, amelyek alig takarják a korinthoszi oszlopfős, magas oszlopokat. Néhány méterre széles dobogó áll, rajta hosszú és széles, fehér abrosszal letakart asztal. Ínycsiklandó egzotikus ételek, díszesen felépített fogások aranytányérokon. A hatalmas lakoma mögött Lou áll, szakácsruhában.
A jelenet közepén Nielle estélyi ruhában áll, és négy férfi udvarol neki visszafogottan. Én is a mézes szavú négyes tagja vagyok. Alacsony termetem itt sem kedvezőbb, mint a valóságban; én vagyok az apró mókamester, aki a többieket szórakoztatja.
Lou ekkor mindnyájunkat meghívja, hogy megkóstoljuk csodálatos fogásait. Miután a többi vendégnek bőségesen szedett, megvető mozdulattal néhány morzsát hajít az én lapos tányéromba.
Nielle az egyik kérővel kezd táncolni, mintha Lou szavak nélküli tanácsára máris meghozta volna döntését, kiválasztotta volna hercegét. Szomorú irigységgel nézem a táncolókat. Egyedül vagyok, és még ebben az álomban is elutasítanak.)
A busz eltűnik a látóhatáron, miközben véget ér ez az egyetlen alvásból született mese. A szakácsot idézve: „Különös egybeesés!”
A hideg, amely már megborzongatta Damient, visszarántotta a valóságba. Hazafelé indulva magasra, túlságosan is magasra emelt fejjel a harmadik emelet egyik zsalugáteres ablakát fürkészte, és egy vágyakoztatására termett alakot képzelt oda. Nielle-t, aki bizonyára kihasználta, hogy a leírhatatlan alsó szomszédja kiment, és elmenekült otthonról.