Késő őszi hétvége volt. Hideg, szinte jeges eső zúdult szakadatlan erővel Joujou City szerény, gombamód kinőtt városkájára.
A játékgyár köré épült Joujou Cityről akár azt is hihette volna az ember, hogy már nem létezik. A belvárosban álló üzem bezárta kapuit különös tulajdonosa, Henri Toutrec tragikus halála után. Azé a férfié, aki egyetlen éjszaka alatt, nagy vonalakban, maga rajzolta meg a város terveit.
Szokatlan építészeti sajátosság, hogy a gyárépület még ma is magába foglal egy kápolnát, gyermeteg és stilizált szentképekkel. A bezárás előtt a gyár mélyen vallásos vezetői lelkesen kongatták meg a vészharangot, valahányszor túlórát rendeltek el hűséges és engedelmes munkásaiknak. A lélekharang néha gúnyosan a szakszervezeti aktivisták, sőt a lázadó illatfelhőben járó titkárnők könyörtelen elbocsátását is elzengte. Az akkori munkások ma is azt hajtogatják, hogy bizony erős nyelve volt azoknak a harangoknak!
Ám azon a november tizenharmadikán, az alapító halálát követő napon, a harangok hallgattak. Valami megfoghatatlan nyugtalanság költözött a levegőbe. Unalmas reggel volt, amikor mégis minden apróság bosszantott: a sugárutak gyötrő lármája, a rosszul elzárt csapok idegesítő csöpögése, a legyek, amelyek télire a konyhákba akartak beköltözni. Mintha mindez indokolta volna az órák számlapjaira szegezett dühös pillantásokat. A Joujou Cityre boruló köd kedvezett a rejtélyeknek és a lét nagy kérdéseinek. Az időjárás szabályozta a borongós kedvet, legfőképpen pedig a zsákutcák lakóinak hangulatát: ők úgy érezték, csapdába estek, mint a patkányok.
A kitartó köd mellé társult szüntelen zápor még a megszokott sétálókat is elcsüggesztette: a kocogókat, az elmélkedve gyaloglókat, az ábrándokat hajszoló kukkolókat és az eltévedt turistákat. Mindenkit, kivéve a túlmozgásos gyerekeket. Kiknek a hiánya tűnt föl leginkább? A kutyatulajdonosoké, akik még előző nap is felháborodott cukrászok módjára díszítették a szomszédok telkeit. Szép, gondosan ápolt, ízléstelenül ékes virágágyások! Bronz Manneken Pis-figurák és flamingók, gránit Vénuszok meg bádogból készült kis horgászok. Hihetetlen, de mindez a díszlet eltörpült a gyár hatalmas, műgyantából készült reklámjátékai mellett. Bohócok, vízhatlan bundájú mackók, kacsák és repülő hősök. Vagy valamivel földhözragadtabb alakok: gonosz ellenségek foghíjas vigyorral, óriási lábbal, mályvaszínben és hervadt nárciszsárgában.
Ez a különös, kedvetlen légkör, naiv hivalkodásával együtt, a legjobb lélektani thrillerhez is illett volna. Valóban nem az a nap volt, amikor az ember kedvére megfuttatja a kutyáját.
A város minden útvonala kutyafajtáról kapta a nevét. Mondjon bárki bármit, ettől minden városrésznek megvolt a maga pofája. Képzeljük csak el a különös Bulldog sugárutat, a nagy Labrador körutat vagy az apró Csivava utcát! És mit szóljunk a korcsos lendületű Keverék utcához, amely a Foxterrier és a Spániel utca kereszteződésénél kezdődik? Ott volt még az „Uszkár, a kuckódba!” nevű félhold alakú utca, amelyet nemrégiben „Vidám Farokra” kereszteltek át.
Az „uszkár” szó eltűnt a város utcanevei közül. A Joujou Cityben élő fajta utolsó képviselője Arthur volt. Gazdája, Henri Toutrec khakizöldre festette a kutyát, mintha ezzel kívánt volna komolyságot és férfiasságot kölcsönözni drága csahosának göndör bundájához. Amikor egy szomszéd megkérdezte, miért festeti az uszkárját, Henri nagyképű képpel előadta a következő mesét. Zsebéből előhúzott egy papírlapot, és felolvasta, amit egy idegbeteg titkárnő az utasítására megfogalmazott.
— „Kis... á! Az Arthur nevet Arthur Miller író tiszteletére kapta. Kis... mint egyenrangú, mert a hozzá hasonlók kutyaéletet élnek. A kizökkentek. Mit szólnak hozzá?” Mindenki hallgatott, mert az égvilágon semmit sem értettek belőle.
Egyébként ki merte volna megcáfolni? Hiszen ő volt Joujou City legyőzhetetlen polgármestere, és mindenekelőtt „A kis szélhámosok” nevű játékgyár alapítója!
Akárcsak a híres Howard Hughes, a szomorú naplementére emlékeztető Henri is lelki ingatagságtól és féktelen jellemromlástól szenvedett. Beteges elmebajának bizonyítékaként, őrült milliomoshoz méltó tébolyult szeszélyében, a frissen befestett és megnyírt Arthurt néhány zsák párizsi gipszre cserélte.
Elfojtásokból született kisebbrendűségi érzés? Henri Toutrec olyan paradox, megmagyarázhatatlan félénkséggel küszködött, amely egy vállalatvezetőnél különösen meghökkentő. Önmagához mégis következetes maradt: személyiségének e hiányosságát azzal ellensúlyozta, hogy gyakran új nevet öltve a külsejét is megváltoztatta.
Ügyelt a teljes törvényességre, ezért soha nem mulasztotta el kikérni álnok ügyvédei tanácsát. A ciklus minden év június elsején kezdődött. Fontos dátum az életében: Norma Jean születésnapja! Ebben az őszi időszakban Henri Toutrecet hegyes kis szakálláról, kerek szemüvegéről, keménykalapjáról, díszes markolatú sétapálcájáról, a fülére tűzött macskanyelv alakú ecsetről és... diplomatatáskájáról lehetett felismerni. Ez a jelmezparódia Henry Kissinger amerikai politikust és Toulouse-Lautrec festőt idézte meg.
Mániája lényegében abból állt, hogy a megjelenését kettős álneveihez igazította. Az előző években már viselte az „Elvis Einstein”, a „Woody Marx” (Karl után), a „Marius Mandela”, az „Alexandre Legrand-Piaf”, a „René Trudeau”, a „Buffalo Confucius”, a „Pablo de Gaulle” és a „Walt Lennon” nevet. Hivatalossá tett álnevei közül a legutolsó és archaikus, kétnemű jellegénél fogva a legmeglepőbb az „Adam Ève” volt. Csakhogy kissé törékeny alkata és a női hormonokra adott váratlan reakciói miatt kénytelen volt lemondani erről a merész természetéről.
Mint a totemneveknél, amikor új nevet kapnak a cserkészek, úgy formálta meg sorra minden személyazonosságát. A név első tagja, a keresztnév, azt jelölte, aminek szilárdan hitte magát, a második pedig azt, amivé válni álmodott. Egykor tiszteletet ébresztett polgártársaiban, mielőtt belebonyolódott ezekbe a polgári méltóságot sértő hóbortokba. Azóta „A kis szélhámosok” gyárában és szerte a városban a mindennapi beszélgetésekben csak különcnek, az ezerkalapos szélkakasnak nevezték.
Mintha ünnep volna, június első napján néhány bátor polgártárs a polgármester különféle szeszélyeihez illő történelmi korok jelmezeibe öltözött. De egyikük sem tudta elfogadni, hogy a vállalat alapítója hetente háromszor fürdőruhában dolgozik a szerelőszalagon, ahelyett hogy sötét öltönyben, a cég emblémájával díszített nyakkendőben az irodájából irányítaná az üzemet. Üzletemberi józanságának ritka pillanataiban azt tervezte, hogy ezrével gyártat játékfigurákat különös átalakulásairól.
Minden rosszban van valami jó! Az egész város türelmetlenül várta a jeles hónapot, hogy a főnök újabb személyazonossága meglepje. A lakosok alighanem akkor érezték magukat a leginkább lóvá téve, amikor Henri „Adolph Teresa” néven, SS-egyenruhában és kifogástalan, három kék csíkkal szegélyezett fehér fátyolban jelent meg. Mégis mindenki örült abban az évben, hogy választása nem a „Mère Führer” névre esett.
Azon az esős szombaton a gyár zárt kapui arról tanúskodtak, hogy immár mindenki végleg szabadságot kapott.
Pedig az előző napon Henri Toutrec még utolsó hétvégéinek egyre hosszabbra nyúló szertartását végezte. Bezárkózott a házába, az ágyán hevert, Arthur szőrszálaival és kedvenc sztárja fényképével az oldalán. Utóbbi hétvégéinek szokásos rítusaként langyos grépfrútlevet kortyolgatott (a hidegtől ugyanis hasgörcsöt kapott), és különösebb élvezet nélkül majszolta az előző nap elkészített, kihűlt pirítósokat.
Pontosan nyolckor televízió, internet vagy régimódi filmvetítés következett. Gyerekeknek szánt rajzfilmek... Ez volt a kedvenc menedéke. A legjobban a kacsákat szerepeltető rajzfilmeket szerette. Mániákusan számolta bennük az erőszakos tréfákat. Eszközei: jegyzetfüzet és egy golyós számolótábla (gyermekkori emlék). Összesítései így festettek: nyolcezer-száz robbanás, százötven kartörés, háromszáztíz szakadékba zuhanás, harminckilenc áramütés, ezerhuszonhat pörölycsapás, hetvenkét lefejezés és mindössze két tejszínhabos torta. Ne higgyük, hogy gyűlölte a kacsákat. Csakhogy minden évben, minden vándorláskor, minden csapatban akadt egy, amely az elkerülhetetlen szükségletét kielégítve csúfot űzött belőle.
Ezután levendulaillatú habfürdőt vett, természetesen mindenféle gumikacsa nélkül. Végül belebújt egy régi, kissé lyukas kényszerzubbonyba, amelynek ujjait türelmesen feltűrte. Merészen magára öltött egy, az előző évszázad hippi korszakából megmaradt, virágmintás kertésznadrágot is. Mindezt azért, hogy végre nekilásson annak, amit élete legötletesebb és legszórakoztatóbb vállalkozásának tartott.
Fürgén leszaladt a földszintre, majd vissza az emeletre. Aztán fordítva, és így tovább. Ennyi testmozgás árán cipelte fel végül a padlásra az utolsó zsák gipszet. Ez a torna is hozzájárult a mű előrehaladásához.
Fényűző házának közepén egy hat méter magas, meztelen nőt ábrázoló szobron dolgozott. Testtartása: a Szabadság-szobor pózára emlékeztető kontraposzt.
Utolsó hétvége, utolsó zsák gipsz, utolsó erőfeszítés. A színezés előtti utolsó lépés. Már előre érezte, milyen gyengéd lesz ecsetvonásokkal simogatni a gipsznőt, az ő szabadságát. A vágy, hogy minél hamarabb befejezze, vakmerővé tette. A sietség kitörölte elméjéből a kapott tanácsokat. A vágy és az érdeklődés kiszorította emlékezetéből mindazt a rosszindulatú szóbeszédet és valamennyi javaslatot, a jelentéktelentől a sorsdöntőig.
Nem csupán alkotása meztelensége szolgáltatott pletykatémát. Ott volt a mindenfelé, a házában és a meghökkent szomszédságban is leülepedő fehér por, a serény csiszolás eredménye.
Házának építészeti átalakítására tett megjegyzések viszont kissé zavarták. Mindenki egyetértett abban, hogy a két szinten áttörő, tízméteres nyílás veszélyesen meggyengíti az épület tartószerkezetét. A szinteket feltétlenül meg kellett volna erősíteni.
A műhöz már csak egyetlen zsák gipsz hiányzott. A fémszerkezettel együtt a szobor súlya elképesztő kétezer-harminchat kilogrammra nőtt. Még fűtőrendszert is épített bele, hogy a nagy téli hidegek idején melegítse őt. A szerkezetet a kis lábujjával lehetett működésbe hozni.
Eddig semmi sem akadályozta meghökkentő alkotókedvét és szavakkal leírhatatlan szenvedélyét. Féktelen nőimádat? Nem, inkább egyetlen nő iránt érzett torz szerelem. Henri visszavonhatatlanul elhatározta, hogy megformálja őt! Őt!... Az egyetlent!... A legszínesebb, legédesebben pasztellszőke nőt!... A sztárok közt a legamerikaibbat!... Őt! Marilyn Monroe-t! Gátlástalan hűsége egyetlen, több évtizedes ígéreten alapult.
Henri Toutrec nyolcéves korára emlékezett vissza. Jámbor fiúként különös áhítattal tisztelte a Szűzanyát. Ministráns lett, és szórakozottan hallgatta Narcisse Tourabalais plébános prédikációját. A pap dagályosan és izgatottan ecsetelte a kánai menyegző történetét. Henri, mint minden korabeli álmodozó gyerek, elképzelte magát hófehér szaténszmokingban, egy széken állva, amint széles mosollyal felbecsülhetetlen értékű karikagyűrűt nyújt át egy nála sokkal idősebb, gyönyörű nőnek. A szertartást celebráló Jézus beleegyezésével megcsókolta szent „Love-you”-ját.
A kis ministráns, félig visszatérve a valóságba, szégyenlős tartózkodással lassan a Szűzanya szobrára emelte tekintetét. Áhítatba merült, de a napsütötte, pompás ólomüveg ablakok felől áradó csillogó drapéria látványától elbűvölten hangos, katasztrofálisan merész imába fogott, gyermeki őszinteséggel.
— Ó, szépséges asszonyom, akit annyira csodálok a szobrokon és azokon a szép képeken is, amelyeket akkor kapok, ha jó vagyok... nagyon szeretném, ha az enyém lennél. De te azzal az úrral alszol, aki szögeket kalapál. Néha, amikor ostobaságot csinálok, azt mondják, hogy ütődött vagyok... Hát nincs meg bennem minden, ami neked tetszhetne?... Nem látod, hogy szeretlek?
A templomban még egy ördög röptét is hallani lehetett volna. Még Tourabalais is elnémult.
A kisfiú aztán parancsoló hangon, ugyanolyan eltökélten folytatta:
— Micsoda? Nem válaszolsz!... Jól van! Ha nem akarod lecserélni a férjedet, majd feleségül veszek egy másik Máriát. Sebaj, az első lány lesz az, akit meglátok, és akinek csinálok egy kis Jézust. Esküszöm!
A hívek féktelen kacagásban törtek ki. A plébános hiába próbálta visszatartani a nevetését.
A nevetés a tömjénfüsttel együtt szállt fel a boltozat felé, az égbe, a zsarolásra emlékeztető ígérettel. A gyermek Henri a rá oly jellemző szórakozottsággal hangosan tette le az esküt. Tourabalais pedig, miután magához tért, szemlátomást színt váltott. Elvörösödött a haragtól, és remélte, hogy féltékenységét az „Ite missa est”-ig meg tudja zabolázni.
A szertartás és a szónokáló pap dorgálása után azonban a fantáziadús, mégis egyenes lelkű gyermek továbbra is az oltárba foglalt Szűzanya válaszára várt. Egyedül a sekrestyében, szent tárgyak és képzeletbeli bűnök között gondosan rakosgatta a pap liturgikus kellékeit, amikor felfigyelt egy különös szent könyvre.
A fiók mélyén, a könyv címlapjáról egy ragyogó, bájos Mária mosolygott rá! A szépség csodája! Igen! Csakis neki, az ő Máriája, aki teljesítette kívánságát! Henri diszlexiás volt, és csak nemrég kezdett olvasni, ezért gyötrelmes lassúsággal betűzte ki a legfontosabb tudnivalókat. Kezében tartotta ezt a fűzött, kinyilatkoztató misekönyvet, a maga szent iratát, miközben a szavak között barangolt.
— P… L… A… Y… B… O… Y…: Playboy! — M… A… R… I… L… Y… N… M… O… N… R… O… E…: Marilyn Monroe!
A lélegzetét visszafojtva, a hatalmas érzelemtől megbénulva hozzátette: Elvégre a Marilyn majdnem olyan, mint a Mária!
Meggyőződve arról, hogy ez Isten jele, amint azt egyes felnőttek mondogatják, egy pillanatra elhallgatott, hogy felmérje ábrándjai következményeit, és megbizonyosodjék arról, hogy nem bűnösek. Fejében emlékezetes felismerés villant fel: a papnak mostantól vezekelnie kell ezért a képes gyűjteményért.
— Tourabalais plébános úr nem fog szólni semmit. Már megmondta, hogy annyi szentképet vehetek magamhoz, amennyit csak akarok.
A fiú majd felfalta a szemével a férfimagazin borítóját.
— Szent Magdolna vagy Szent Veronika szobrait választottam volna. De azt nem tudom megtenni, amit az atya: végigjárni a folyosókat a magam „Csókok keresztútján”, és szájon csókolni a szent asszonyok szobrait. Túl kicsi vagyok hozzá.
A képeslap közepén nagy meglepetésére valami olyasmit vett észre, ami egy szent könyvben igazán szokatlan: egy kihajtható lapot.
Henri újabb hallgatással nyomatékosította gondolatait, majd...
— Ó!... A gonoszok meg akarták kínozni Szent Marilynt! Minden ruháját ellopták. Sebaj, én mindig emlékezni fogok rád mint a teljesen meztelen szentre. Megismersz? Én vagyok a férjed – fejezte be, mit sem sejtve arról, hogy a felfedezés már aznap este olyan benső zavart ébreszt benne, amely tartósan rányomja bélyegét képzeletvilágára.
A sorsnak ez a csalfa játéka, egy közönséges magazin ilyen ártatlan félreértelmezése elindította Marilyn Monroe iránti változhatatlan hűségét.
És most, felnőttként, olyan méretben igyekezett újraalkotni a sztárt, amelyet méltónak érzett gyermekkora megrázó ígéretéhez.
A szobor befejezésének izgalmában úgy táncolt, mintha a repülő pillangót utánzó Nurejev lett volna. Villámgyorsan ismét lesietett a földszintre, visszarohant az emeletre, majd folytatta útját a padlásig. Le, fel, le; felfelé kapaszkodni vagy lefelé száguldani, mászni vagy lezuhanni: mindegy volt neki, hogyan. Az egész cselszövés azt szolgálta, hogy ellenőrizze az óriási meztelen nő arányait. Közben furcsa, szokatlan, megmagyarázhatatlan zajok hallatszottak a környező padlókból és falakból. A recsegést azonban figyelmen kívül hagyta, mert ő már készen állt, és a gipsz is.
A padláson, kezében az utolsó, végső, mindent eldöntő keverékkel, Henri éppen arra készült, hogy a fehér masszát a szobor arcának jobb oldalán lévő nevezetes hajtincs megnövelésére öntse. Arra a tincsre, amely azt a benyomást keltette, mintha a színésznő a világnak csak a felét érzékelné.
Henri úgy vélte, a frizura még nem elég dús. Hogy Marilynt még csábítóbbá, még zavarba ejtőbbé tegye, gyengéden, de minden visszafogottság nélkül kente fel a már sűrűsödő anyagot.
Pont elegendő dúsítás... de túl sok recsegés és súly! Még egy kicsit ebből... És RECCS!
Hirtelen minden összeomlott! Hatalmas robaj támadt! A földszinti padló a pincében kötött ki. Néhány fal rádőlt az elkészült szoborra; az egész kártyavárként zuhant össze és lapult szét, maga alá temetve a szobrászt. A túlságosan nehézzé vált gipsznő, életének gyötrelmes szerelme, erőszakkal a halálba rántotta.
A levegőben még finom, fojtogató gipszpor lebegett, megnehezítve a felzaklatott szomszédok mentési kísérletét. A romok között kutatva rábukkantak a bolond milliomos mozdulatlan testére: a pincében feküdt, a szobor feje alá szorulva. Véres ajkai a száraz gipszajkak alatt, mintha egy csókokból álló keresztút utolsó állomásán volnának; házasság az utolsó pillanatban.
A lisztfehér porral belepett szomszédok a holttest körül álltak, és némán töprengtek a gyár és a város jövőjén.