Clarence, a pók éppen befejezte hálóját, és ezzel elrejtette a semmibe vezető bejáratot. Mindannyian megpróbálták szólítani a többieket. Tonton Maxime kivételével, aki tudta, hogy ez hiábavaló, szinte reménytelen vállalkozás. Végül akkora bágyadtság lett úrrá rajtuk, mintha még a teljes ürességben is volna testük. Hamarosan mély álomba merültek, és valamennyien horkoltak, még az angyal is, aki létezése során először aludt.
A semmi üresnek látszott…
Egyetlen körvonal sem volt látható.
Ám ekkor megszületett az első álombéli megérzés.
— Halló! Ahhoz beszélek, aki hajlandó megálmodni engem! Henri vagyok! Senki sem szól? Nem érzek semmit… Azt álmodom, hogy keresem magukat ebben a mindentől megfosztott világban. Rájöttem valamire! A semmi belsejében mi magunk is semmik vagyunk.
— Ha az ember semmi, természetes, hogy többé nem hazudik magának. Mit beszélek?! Nem is érzi magát. Arra vártam, hogy valamelyikük álmodni kezdjen ezen a seholsincs helyen, és végre megszólíthassam — nyugtatta őket Tonton Maxime, aki otthonosan mozgott a semmiben és az álmokban.
— Üdvözöljük önöket! Itt Krumplihéjak beszél! Olyan érzésünk van, mintha lebegnénk, valami magasztos kegyelmi állapotban! Aludni érdekes, de álmodni még érdekesebb. Vajon mindannyian alszunk? — álmodozott kimeríthetetlen lelkesedéssel az angyal e különös álombéli telepátia közepette.
Hosszú csend következett… Mintha még az álmaik is lebegtek volna. Henri hirtelen aggódni kezdett: Marilyn nem válaszolt.
— Marilyn! Marilyn!… Hol van?… Válaszoljon!… Hallotta valaki Marilynt álmodni?… Beszélt telepatikusan valamelyikükkel?
— Nem! Semmiféle telepatikus hívást nem kaptunk — felelte az angyal.
— Beszéljen csak a maga nevében, maga „mi”! Borzasztó fárasztó, hogy mindig az egész fagyülekezete… Mit beszélek?! Az egész gyülekezete szószólójának képzeli magát… Mi itt, mi ott…
— Marilynről megfeledkeztek? Ezt nem értem. Pedig ő ugrott elsőként a csőrébe, Tonton. Mi történt? Eltévedt már valaha ebben az isten háta mögötti lyukban? — záporoztatta Henri idegesen a kérdéseket.
— Nem! Soha. Bizonyára megértik, hogy bíznom kell az én drága kis semmimben.
— Magukat álmodom, vagy valami vérszegény rémálommal van dolgom?! — szólalt meg végre Marilyn, mindenkit megnyugtatva.
Három balsorstársa azonnal kérdések záporával árasztotta el.
— Marilyn, hallgatása megrendített bennünket, még a foltos szárnyaink is beleremegtek. Miért nem szólt egy szót sem?
— Igen, miért nem szólt egy kuk… Mit beszélek?! Egy kukkot sem?
— Azt hittem, végre békén hagynak, ha csendben maradok. Ne feledjék, hogy talán egy idiótával kell majd terhelnem egész paradicsomi jövőmet! — vágta oda Marilyn. Félelme újra felszínre tört, és a természetére is rányomta a bélyegét. — Bevallom, jelenleg egyetlen semmiség tetszik Henriben: az üresség a fejében. Sőt, szerintem maga a semmi is irigy lehet rá — tette hozzá gúnyosan, hiszen őt okolta az egész felfordulásért.
— Mondja csak, maga és az űr nem ugyanarról a családfáról származnak? Ó, és köszönje meg neki a nevemben. Most még elragadóbb, hogy nem látom.
— Drága Henri, nevezhetem szeretettel seggfejnek?
— Szerencséje, hogy a semmi választ el minket!
Ez a kedves szópárbaj akkor ért véget, amikor Tonton Maxime, aki úgy érezte, még a semminek is gyomorfekélye támad tőlük, rendre intette a társaságot.
— Csend legyen! — parancsolta. A felszólítás visszhangként zengett a többiek álmában. — Nem feledhetjük, hogy az ördögfió… Mit beszélek?! Az ördög megszállta a paradicsomot.
— Ha az a vén kecskebak valóban uralja az Édent, semmi kedvem innen kimenni — jelentette ki Henri, aki kezdte egészen otthonosan érezni magát az ürességben.
— Van egy kérdéses alanyom… Mit beszélek?! Egy javaslatom. Akarnak világosságot?… Igen vagy nem? — kérdezte ártatlanul a hibrid.
— Ezt hogy értsük?… Azt mondta, a semmiben lehetetlen meglátnunk egymást. Most meg világítani akar nekünk, hogy kényelmesebben érezzük magunkat! — felelte Marilyn, akinek az álom lassanként hideg verejtéket fakasztó látomássá változott.
— Nem azt mondtam, hogy holdvilágot… Mit beszélek?! Világosságot teremteni? Természetesen arra gondoltam, hogy megvilágítsuk a helyzetet — pontosított Tonton Maxime, csüggedt sóhajjal.
— Nem tudom, osztja-e a véleményemet, kedves angyal… Az az érzésem, hogy ez a két lélek kedveli egymást. Végtére is az egymáshoz illő atomokat csak akkor ismerjük fel, ha már összeforrtak. Nem igaz?
Henri köhintett… Sőt, álmában úgy tett, mintha a függetlenségről szónokolna félrebeszélve.
— Gyerünk, Tonton! Ne nyújtsuk tovább az örökkévalóságot. Mit javasol?
— Emlékeznek arra az apró lyukra, amelyet Clarence hálóval fedett be?… A külvilág számára semmiség. Nekünk viszont most nyílás a semmiben, lehetséges kijárat. Nos… ezt a lyukat el tudom mozdítani — árulta el a teljes üresség őre.
— És aztán?… — álmodták kórusban, hitetlenkedve.
— A semminek az a különös tulajdonsága, hogy mindig mindenütt… ugyanazon a helyen van. A bejáratát viszont könnyedén áthelyezhetjük. Vagyis azt a kis nyílást, amelyet Clarence álcázott. Úgyhogy menjenek a pokolba!… Mit beszélek?! Menjünk az ördöghöz! Látogassuk meg, és mutassuk meg neki, hogy nem akárkikkel kezdett ki! — kapta magát azon, hogy éppúgy kérkedik, mint Henri.
— Magának aztán nincs félsz a szemében, Tonton! — mondták egyszerre.
— Ha nincs otthon az ördög, táncolnak a kárhozottak. Rose des Vents már nem a pokolban van, hanem a jó Isten ágyában folyik a tűz… Mit beszélek?! Az események sűrűjében serénykedik a Jóistennél. Tehát szabad a pálya: megtréfálhatjuk. Zöld utat adnak, hogy elmozdítsam a lyukat?…
— Mi jár a fejében, Tonton Maxime? Még mielőtt egy szót is szólhatnánk, elégünk a lángok között! — kérdezte aggódva Marilyn.
— A semmi nem éghet el, és sohasem válik a tűzvihar által sodort hőlégballonná. Így magam választhatom meg, hol állunk meg, a lehető legkisebb kockázattal — felelte rezzenéstelenül, önmagára büszkén.
A hibrid terve roppant egyszerű volt: találni valamit, amihez Rose des Vents ragaszkodik. Valami régi emléket, vagy akár a pokol legelső lángját! Marilyn még abban is kételkedett, hogy ilyesmi létezhet. Tonton Maxime azonban rámutatott: az olyan lény, mint Rose des Vents, kétségkívül bevallottan anyagias.
Mire a kis csapat többi tagja észrevehette volna, Tonton Maxime már el is mozdította a külvilágra nyíló parányi fényrést, amely egy gombostű fejének ezredrészénél is kisebb volt.
— Íme, megérkeztünk. Most járok itt először… Önökkel együtt megtöröm a helyet… Mit beszélek?! A jeget — mondta rémülten.
— Remélem, nem olvad el túl hamar. Tessék? Máris! Mit lát az ördög birtokán? Milyen a tűz?… Forró?… — kérdezte Henri félénken, elfojtott, a csodálkozástól rekedt hangon.
Rémületében hirtelen azt hitte, azért került ide, hogy itt égesse el hátralévő napjait… Úgy érezte, a pokolba tett kitérő szokatlanul rövidre és hatásosra sikerült.
— Tűz az van, de füst nincs. És mégis… Ezek a lángok! Semmi sem kaszárnyáz… Mit beszélek?! Semmi sem akadályozza meg, hogy tomboljanak! — tudósított Tonton Maxime.
Krumplihéjak angyal, anélkül hogy felébredt volna, hirtelen szinte tudományos érdeklődést mutatott.
— Arra volnánk kíváncsiak, miféle energia táplálja ezt a tüzet — kérdezte.
— A színe alapján… azt mondanám, propángáz? Mit beszélek?! Profán gáz… De… Ó, micsoda szerencsétlenség! Most mit tegyek? — háborgott Tonton Maxime, mint egy kifulladt hasbeszélő.
— Mi történt? — álmodozott tovább Krumplihéjak, Marilyn és Henri.
— Micsoda szomorúság! Túl közel hajoltam, és beleakadtam a pókom hálójába. Szegény barátnőm… ő… ő beleesett egy lángba! Nem merek odanézni! — siránkozott teljes kétségbeesésében.
— Osztozunk a bánatában, Tonton. Tartson ki! — vigasztalta Marilyn, aki álmában megpróbálta elképzelni a semmi őrének könnyeit. Gyémántok? Víz? Vagy semmi?…
Henri igyekezett gyorsan visszaadni különös társai önbizalmát. Úgy vélte, legjobb, ha eltereli a hibrid figyelmét.
— Miért hagyta abba a beszámolót? Már nem néz kifelé? Keressen egy helyet, ahol kijuthatnánk… Úgy értem, ahol partra szállhatnánk anélkül, hogy szénné égnének a lábujjaink.
— Igaza van. Félre kell tennem az érzéseimet és az indulataimat, hogy mindnyájunkat megmentsem. Legalább folytathatom a felderítést szeretett, hűséges pókom emlékére!
Tonton Maxime visszanyerte bátorságát, és már szinte kiszagolta a menekülés lehetőségét.
— Ó, a kis csirkefogó! — kiáltott fel Tonton Maxime szinte robbanó, túláradó örömmel.
— Mi történt? Egy virágos démont pillantott meg?
— Nem! Az én kis pókom él! Ezt hallgassák!… El sem tudják képzelni, mit művel! — álmodta, miközben a pokolra nyíló parányi lyukon át kémlelődött. — Tudja, Krumplihéjak, ő mindig meg tud lepni. A lángok egyáltalán nem ártanak neki. Talán el sem hiszik. Hálót sző a lángokra, hogy foglyul ejtse őket. Készüljenek az ébredésre! Kivezetem magunkat a kis zirgouille-omon.
Mielőtt bármelyikük reagálhatott volna, már mindannyian kiemelkedtek a semmiből.
— Nézzék! Egyáltalán nem szenved a pokoltól. És úgy látom, mi sem.
Meglepő módon a talaj nem égetett: csupán langyos volt. Clarence hálói hőszigetelésként szolgáltak. A pokol inkább melegnek, mintsem lángolónak tűnt. Krumplihéjak elcsodálkozott, Henri pedig természetesen megkönnyebbült. A világ kezdete óta kialakult elképzelések, a pokolról alkotott egész képzeletvilág úgy dőlt össze, mint egy sor dominó.
A környezet azonban fémes és zajos volt. Nem kiáltások, panaszok vagy hiábavaló segélykiáltások hallatszottak, hanem nyikorgó csigák, csattogás, fémalkatrészek súrlódása, rosszul zsírozott, elégtelenül olajozott fogaskerekek zaja. Fullasztó kénszag nem volt, annál inkább átható dízelolaj- és túlforrósodott gumiszag. Kevés füst, rengeteg por. Mint egy sürgős felújításra szoruló régi gyárban. Színekből is alig akadt. Az uralkodó árnyalat: a rozsda. Mind a négyen megálltak Clarence körül, aki egymás után ejtette foglyul a lángokat.
Elképesztő gyorsasággal szőtte a hálóját.
Tonton mézesmázos, már-már szemérmetlen hangon próbálta rábeszélni pókját, hogy térjen vissza otthonába.
— Gyere, szépséges Clarence, bújj vissza a jó puha kis mennyezeted alá — édesgette, miközben szélesre tátotta előtte a csőrét.
Clarence tudomást sem vett róla, és tovább építette sok-sok hálóját. Szinte pokoli sebességgel hímezett. Valódi bruges-i csipkét alkotott, egyszerre erős, bonyolult és finom selyemből. Utat készített nekik. Az égi világ rendkívüli természete ösztönös logikának engedelmeskedett.
— Induljunk! — mondták a társak, és szerényke bátorsággal elindultak a Clarence hálóival foglyul ejtett lángok között.
Éles, sikító hangok értek el hozzájuk, mintha hosszú, hegyes körmök karcolnák a palatáblát. Ezeket a zajokat új bűnök megjelenése keltette.
Lassan haladtak a pók által kibélelt folyosókon. Körülöttük csövek, emelőkarok, görbe gerendák és végtelenített csavarok bonyolult útvesztői magasodtak, akár a világvége díszletei; félelmükben megborzongtak.
Előttük… hatalmas terem nyílt, nyirkos porral mérgezett levegővel. Piszkos, szürke laboratóriumra hasonlított, falai a pokolhoz képest különösen furcsán izzadtak. Néhány apró ördög fásultan dolgozott ott, és jövőbeli bűnöket ürített magából. Vörös latexbe és fekete vinilbe öltöztek, szadomazochista stílusban, s közben példátlan kísértéseket igyekeztek kitalálni. Mindezt az általuk gyártott fülsértő hangokat hallgatva.
Henri észrevette, hogy a gonoszság e vegyészeinek zsebe tele van lángokkal. Kissé fösvények voltak. Bizonyára a kapzsiság. Gyakran megálltak, hogy megszámolják a készletet. Az egyik ördögfió véletlenül rálépett egy földre hullott lángocskára. Minthogy a tűznyelvek csiklandozzák a démonokat, nevetőgörcsben fetrengett. Erre valamennyien civakodni kezdtek, és egymás kezéből próbálták kitépni az értékes, mulatságos kis lángot.
Tonton Maxime, a Toutrec–Monroe páros… és az angyal mégis úgy érezte, hogy ezek a nyeszlettnek látszó, de szívós munkások, a gonoszság apró technikusai állandóan a laborfőnököt akarják kihívni és bosszantani. Minden parancs után megkérdezték egyik társukat, mindig ugyanazt. A szarvas kollégák képviselője egy varázskönyvben ellenőrizte, hogy betartották-e a pokoli eljárást. Aztán attól függően, miként értelmezte a kaotikus kollektív szerződést, saját háromágú villája hegyével megszurkálta a laborfőnök fenekét — vagy nem. A lelki kínzások e feltalálói mindenre panaszkodtak, különösen a kutatási körülményekre. Minél többet követelőztek, annál bonyolultabbá vált a munkájuk.
Henri hallotta, amint a főnökük így szól: „Miért csinálnánk egyszerűen, ha pokolian is lehet?” Marilyn, akinek mindent lefordítottak, naivan arra jutott, hogy a pokol éppoly rosszul működik, mint minden túlságosan bürokratikus szervezet.
Az ördögök olyan hevesen összevesztek, hogy otthagyták apró munkájukat, és valamennyien elvonultak a közelbe, hogy meghúzzanak egy jó nagy korty pálinkát.