Az elrablás áldozataként Marilyn aggodalmasan töprengett: vajon őt is bűnrészességgel vádolhatják? Kiűzik a paradicsomból? A pokolba küldik, hogy örökké a fogva tartója mellett búsuljon? E kérdésekből csupán egy szerény következtetésre jutott: „A mennyben is létezik szorongás.”
Amint átjutottak a kapukon, Henri nem hitt a szemének, még a harmadiknak sem, amely azonban egyre kevésbé látszott. Mesés táj tárult elé. Mintha a világegyetem valamennyi lakható bolygójának minden tája egyetlen helyen találkozott volna. A dolgok ösztönös megértése még ennek felfogására is képessé tette.
— Elképzelhetetlen! Jobb, mint Joujou City! Jobb, mint a játékkirályságról szőtt terveim! Mintha egy szupra-ultra-nagy felbontású, hatezer K-s filmbe csöppentünk volna, amelyet intelligens hologramok népesítenek be — bizalmaskodott áldozatával, aki csak azért figyelt rá, mert menekülni akart. A szabadság egyik keresése maga után vonja a másikat.
Mint egy gyermek, aki először lát arcokat, Toutrec mosolyogva bámulta a panorámát. Ostobán gügyögött.
Mindenfelől állatok és növények. Sőt, annál is több! Ebben a tündéri látványban — amelyre a „tündéri” szó nevetségesen szegényes — a múlt, a jelen és a jövő fáit látta; soha ki nem nőtt fákat, keresztezett fákat… Köztük banánt termő fenyőket, fluoreszkáló piros almákkal megrakott pálmákat, kakaóval töltött cseresznyéket érlelő mamutfenyőket, rózsaszín majomkenyérfákat. Elképzelhetetlen virágok illatoztak mindenütt. Gyöngyvirág és levendula összefonódó illatát árasztó pitypangok, grapefruitfa-illatú pázsit, citromos bors csavarodó fűszerillatát kibocsátó kaktuszok.
Ismert és ismeretlen állatok, kihalt, sőt még csak ezután megjelenő fajok. Merész keresztezések gasztronómiai nevekkel: friss hagyma szagát eregető szárnyas pónik, akár a mini-Pegazusok. Gyümölcsevő légy-lepkék, amelyek semmit sem esznek — hiszen a paradicsomban nincs éhség —, vaníliaízű tejet adó tehenek, elbűvölően csicsergő kolibri-pterodaktiluszok, sőt kifinomult, ártatlan tekintetű tirannoszaurusz rexek is.
Marilyn elárulta neki, hogy a paradicsom valamennyi teremtménye újra átélheti az emésztőrendszerhez kötődő örömöket: az evés, a nyáltermelés, a nyelés, az emésztés élvezetét… sőt még az ürítését is, anélkül hogy bármit lenyeltek volna. Elég, ha rágondolnak. Minden érzés az elméjükben zajlik, egyetlen pillantás révén.
— Olyan fajok is vannak itt, amelyeket nem ismerek! Hihetetlen! — kiáltotta Henri, teleszkópnyira tágult szemmel.
— A könyvekben emlegetett hetedik napja után — nevezzük most így — a nyolcadikon újra munkába állt. Azóta meg sem szűnt teremteni. Igazi munkamániás. Minden, aminek a vendégszerető bolygókon meg kell születnie, előbb itt jelenik meg. A paradicsom nemcsak a dolgok végpontja, hanem a kezdetük is — tájékoztatta Marilyn.
Henri végre tett egy lépést. Majd még egyet. Hátrált. Oldalazott, mint aki bizonytalan csacsacsát jár.
— Mondja, Marilyn, mintha légpárnák lennének a talpam alatt!
— Nem gondolja, hogy inkább a fejében vannak?… Nem a Földön jár. A lábunk nem érinti a füvet, ahogyan a kezünk sem a virágokat vagy a rovarokat. Csak az auráink súrolják egymást. Kivéve önnél, aki egy pillanatra sem engedi el a csuklómat.
— Ha lefekszem egy elefánt elé, akkor sem tapos agyon?
— Akár ki is próbálhatja.
Henri hirtelen egy bokorcsoport mögé húzta Marilynt:
— Egy szót se! Ki kell fújnom magam. Ráadásul mindenütt annyi ember van. Még ha fel sem ismerik önt, könnyen magunkra vonhatom a figyelmet. Minden lépésnél újabb meglepetés. Valóságos hallucinogén őrület. Mintha egy hatalmas varázsgomba belsejéből táplálkoznánk. Összehasonlíthatatlan! — lehelte.
— Isten nem csupán az, amit ismerünk; az ismeretlenből is fakad. Ennek semmi köze a kábítószerhez — tette hozzá Marilyn, aki filozofálással igyekezett elterelni elrablója figyelmét.
— Ööö!… Micsoda különös beszéd! — motyogta Toutrec, és gondolkodás közben lazított szorításán.
A taktika majdnem bevált.
Újabb mennyei fantazmagória bukkant fel. Henri ismét megfeszült. Egy kérdés nem hagyta nyugodni…
— Marilyn… Látta már Istent?
— Nem, soha!
— Ott! Nézze, Marilyn, egy egész lyukfelhő kóborol arra. Felénk tartanak! Ránk támadnak? — kérdezte Henri rémülten.
— Nyugalom — mondta Marilyn bágyadtan, noha nem állt érdekében megnyugtatni. — Ezek a repülő hajóablakokra emlékeztető rések emlékezetlyukak. De nem olyanok, amilyeneket ön ismer. Eleinte mindannyian azt hisszük, hogy felejteni segítenek. Valójában épp ellenkezőleg. A nosztalgia ellenszerei. Olyanok, mint a valóságshow-szerű emlékek, kamera nélkül. Minden a hangulatától függ. Csak meg kell szólítania őket, és odajönnek. Egy pillanat alatt megtisztítják a valóság sűrű bozótját, és ezüsttálcán kínálják az élet igazságát, anélkül hogy kérné.
— Mulatságos, de főként érdekes. Egyébként sincs időnk túlságosan elmélyedni a lyukakban… Ugyebár? — mondta Henri.
— Emlékszik olyan kabócára, amely életében csupán egyetlen nanoszekundumig énekelt? Itt az idő, ha egészében érzékeljük, éppen annyi, mint az a kabócaének! És ha ez elszomorítja, van egy mennyei mondás: „Minden szomorú gondolatra jusson egy osztag gyógyító angyal” — tette hozzá Marilyn.
— Micsoda! Mennyei közmondások is vannak? — felelte Henri meglepetten.
— Igen! Még a közmondásoknak is van mestere. Az a dolga, hogy megírja őket. Sajnos soha nem volt szerencsém találkozni Tonton Maxime-mal. Igazából senki sem látta. Éppoly hiányzik a tájból, mint maga Isten.
— Szép kis becenév egy ekkora hírnév fölé koronának!
Henri erre oldalra billentette a fejét, összeráncolta a szemöldökét, és töprengve, lassan ringatózott egy helyben.
Marilyn boldogan elmenekült volna. Csakhogy semmilyen alkalom nem kínálkozott. Szinte lehetetlen volt kiszabadulnia Toutrec kérlelhetetlen karmai közül!