Mélyre süllyedt a röpködés színvonala a paradicsomban. Rose des Vents osztagai akadály és ellenállás nélkül, teljes szarvszélességgel vonultak előre. A pokolbéli lényeken kívül semmi sem repült, úszott vagy járt. Egyetlen szúnyog sem. Egyetlen angyal sem. Egyetlen szent sem. Kivéve azt a kis csoportot a földi kertben…
— Hé! Hallják ott messze azokat az apró, szadista vihogásokat? — vágott közbe hirtelen Henri, félbeszakítva a mondásgyártó tanításait.
Aztán tenyerét a füle mögé tette, és Marilynre nézett, mintegy figyelésre ösztönözve. Mindketten megrémültek az egyre hallhatóbb, démoni zajoktól.
— Furcsa hangokat hallok… Meggyőződésem, hogy az elrablásom óta eltelt idő alatt már biztosan riadóztatták az angyalokat. De ezek… ezek szadista nevetések — mondta idegesen Marilyn.
Tonton Maxime elsötétült arcán csalódottság és harag jelent meg.
— Elrabolták magát? Ki merészelt ilyet tenni? — háborgott a hibrid, nagy nehezen megfékezve indulatát.
— Én — vallotta be egyszerűen Henri, aki jól látta, hogy nincs több menekvés.
Védekezésül azt állította, mindössze ügyetlenség történt… tévesen ítélte meg a helyzetet. De legfőképpen azt hozta fel, hogy megátkozta egy pap, aki rosszul bírta a misebort. Különösen a lőrét!
Tonton Maxime rövid mancsával apró mozdulatokkal dörzsölgette a csőrét, mintha így jobban átgondolhatná a helyzetet.
— Nem az én dolgom megítélni önt, Henri úr. Tudta, hogy a Teremtőnk rajong a művészetért, mégpedig higgye el, egyáltalán nem műkedvelőként? Sokszor megcsodálhattam remekműveit, és főleg tanulhattam belőlük. Eredeti alkotásokat állít ki, de másolatokat is készít, s azok bizony igen jól sikerülnek. Műveit szemlélve megtanultam, hogy megértsek, ne pedig ítélkezzek. Ráadásul, a bejáratnál álló angyalokkal ellentétben, nekem nem adatott meg az a képesség, hogy mások vétkeit mérlegeljem.
— Köszönöm az együttérzését, de mit szándékozik most tenni velem? — kérdezte Henri aggódva.
Tonton Maxime már válaszolt volna, amikor Krumplihéjak félbeszakította. A kétségbeesett angyal négykézláb közeledett, és próbálta csapkodni meglágyult, ragacsos szárnyait.
Tekintete rögtön Henrin állapodott meg.
— Többé semmit sem tehetünk ön ellen, Toutrec úr. Teljesen legyőzött bennünket! A pokol elözönli, elárasztja, és uralma alá hajtja a paradicsomot! Jaj, ezerszer jaj!!! — nyögte nagy nehezen Krumplihéjak angyal, miközben keservesen feltápászkodott.
Szerencsére csak kevés melasz tapadt a szárnyaira. Mivel az angyalok rendszerint repülnek, a kényszerű gyaloglás teljesen kimerítette. Az ég valamennyi fáradtsága és bánata sem akadályozhatta volna meg, hogy megtalálja Henri Toutrecet. Úgy hitte, a kisember is részese volt az invázió kénköves terveinek, a meglepetésszerű támadásnak.
— Hogy talált rám? — érdeklődött Henri meglepetten.
— Felismertem önt az inuksukokon, és követtem őket.
— Figyeljen ide, Krumplihéjak úr, semmi rosszat nem akarok önnek. Attól, hogy idáig eljutottam, még nem én támadtam meg a paradicsomot — védekezett Henri, aki azt hitte, a kisördögök buzgón az ő nyomában járnak.
— Az igazság az, hogy Rose des Vents és a serege mindenütt zavart és nyomorúságot terjeszt a paradicsomban! A kapuk!… A kapukon át jöttek be! Kudarcot vallottunk a kötelességünk teljesítésében! Nekünk kellene az ön helyére kerülnünk, Toutrec úr! Nekünk! — zokogta az angyal, miközben megpróbálta visszanyerni a lélegzetét.
Mindannyian megdermedtek a rémülettől. Még Henri is, aki sohasem élvezhette szabadon a paradicsom örömeit. Marilyn törte meg a csendet, és vigasztalni kezdte a megtépázott angyalt.
— Ez mindannyiunk hibája. De hát milyen állapotban van? Ne érezze magát megalázva! Ne sírjon. Szedje össze magát! — biztatta gyengéden Marilyn, mellé guggolva. Együttérző könnyei az angyal hajára hullottak, miközben finoman megsimogatta.
— A félig enyhült bánat a boldogság előszobája — fabrikált több-kevesebb sikerrel újabb bölcsességet Tonton Maxime, balzsamot keresve a kétségbeesés súlyos pillanatára.
— Mondja meg Toutrecnek, hogy nem kell eliszkolnia. Itthon van: a pokol immár itt van — suttogta az angyal az együtt érző Marilyn fülébe.
— Minden tiszteletem mellett, Krumplihéjak, én nem érdemlem meg a poklot. Még akkor sem, ha azt állítja, hogy ebben a zűrzavarban illene meleg helyet foglalnom, és ez járna nekem. Egyetlen dolog számít: Marilynnél akarok maradni — jelentette ki őszintén Toutrec, aki hallotta az angyal sötét vallomását.
— Semmi sem kötelez arra, hogy az ágyasa legyek. Különösen nem az örökkévalóságig — jegyezte meg ridegen Marilyn, aki egyre kevésbé értette udvarlója és elrablója lelkének zavarba ejtő makacsságát.
Talán a démonok jelenlététől elátkozott paradicsom tette őt ilyen hirtelen keménnyé?
— Csak ne kezdje megint! — vágott vissza Henri.
A dolgok ösztönös megértésének képessége élesebb eszűvé tette. Jobban gondolkodott. Belátta, hogy bizonyítania kell ezt-azt, és más dolgokért bocsánatot kell kérnie. Henri ezért minden erejét mozgósította, nem éppen önzetlenül: jó színben akart feltűnni.
— Menjünk, harcoljunk ellenük! Pusztítsuk el ezeket a szörnyeket, ezeket a sárkányokat! — kiáltotta, Don Quijote módjára mutogatva minden irányba, ahonnan a kellemetlen zajok érkeztek.
E próbálkozások meglepték az erejét lassan visszanyerő angyalt. Miután elmesélte, minek volt tanúja, arra számított, hogy Henri Toutrec kibúvót keres, vagy akár rátámad. De egyik sem történt meg. Henri kiállta a próbát.
— Ahogy hallom, ezek a vasvillagyűjtők milyen vidáman ünnepelnek, hamarosan biztosan meg is akarják locsolni az örömüket. Kihasználhatnánk az alkalmat, és szétverhetnénk néhányat közülük. Mit szólnak egy gerillaháborúhoz? — vetette fel az antihős.
Az angyal, ahogy magához tért, egyre jobban megbámulta Tonton Maxime-ot, akinek külseje mindinkább zavarba ejtette.
— Szeretnénk megtudni, vajon ön a pokolból átállt szökevény-e — kérdezte minden tapintat nélkül, hogy megnyugtassa magát, noha ezzel könnyen fagyossá tehette a hangulatot.
— Az angyalok sem héjastul eszik a kókuszdiót! Az én nevem Tonton Maxime. Nem értem, mi magukat belerángatja… Mit is beszélek?! Zavarja. Maguk sem különbek, mindig úgy beszélnek, mintha többen volnának. Hogyan tartanak lelkiismeret-vizsgálatot? Azt mondják: „Hibáztunk…” vagy azt: „Elkövettem a nagyképűség bűnét?”
— Olyankor harmadik személyben beszélünk. Az „ő” névmást használjuk. Aztán így szólunk: „Ő elkövetett egy apró baklövést…” Az Angyalok Rendje úgy vélte, így elkerülhetjük a lelkiismeret-furdalást és a bűntudatot. De ez a tragédia már annyira apokaliptikus, hogy semmiképpen sem bújhatunk ki a felelősség alól — felelte Krumplihéjak, elfordítva arcát, hogy felszárítson egy könnycseppet.
A fájdalom, a helyzet súlyossága és megtépázott tollai ellenére az angyal játékosan rákacsintott a kisemberre. Humorral akarta bátorítani azt a naiv vakmerőséget, amellyel Henri most előállt.
Tonton Maxime hirtelen meghökkentő, sőt elképzelhetetlen javaslattal rukkolt elő.
— Mind a négyen hozzám menekülünk, a tátongóba… Mit is beszélek?! A semmibe.
— Mi!… Mi nem is tudtuk, hogy a semmi létezik! Mi… Mi… — dadogta az elképedt angyal.
— Maga szerint most van itt az ideje a tétovázásnak? Egyetlen csodánk sincs, amellyel megmenekülhetnénk! — sietett közbevágni egyszerre Marilyn és Henri.
— Bele a nagy malomba… Mit is beszélek?! A pofámba! Gyorsan!
— A pofájába? — álmélkodtak a balsorsban osztozó társak.
— Mi az? Nem elég nagy és vendégszerető? Kiürítem az elmémet, hogy közelebb kerüljek a semmihez. Maguk beugranak a pofámba. Azután kifordítom magamat, a fenekem legmélyéről kezdve, és a tappancsokat sem felejtem el… Mit is beszélek?! A mancsokat. Aztán, ügyelve, hogy meg ne fulladjak, kifordítom a maradék sorsomat… Mit is beszélek?! A testemet… egészen a csőrömig, amelyet utoljára fordítok ki. Végül, amikor már semmi sem leszek, mindannyian a semmi közepén találjuk magunkat. Eltűnésem helyén, amikor már nem leszek, mindössze egy parányi porszemnyi lyuk marad. Nyugalom! Még ha teljesen kiürítem is a fejemet, ott lesz a barátnőm, Clarence. Ő az én kis pókocskám a padláson… Amikor már csak végtelen szakadék leszünk, hálót sző arra a piciny lyukra, hogy ne nyeljek le merőkanalakat… Mit is beszélek?! Legyeket. Ezt nevezem én a zirgouille-omnak!
Mindhármukat lenyűgözte a magyarázat, de Henri még most is megtalálta a módját, hogy csipkelődjön és csőbe húzza Tonton Maxime-ot.
— Értem. Olyan ez, mint amikor a zokniját kifordítja, majd gombóccá gyúrva elrakja.
— Nekem nincs gyomrom! Belül minden bátor… Mit is beszélek?! Minden üreges. Mérhetetlen üresség. Valójában a jelenlétemmel táplálom a semmit, amikor benne vagyok. Ő pedig a maga ürességével táplál engem. Különösen akkor, amikor láthatóan létezem, mint itt és most, maguk előtt.
— Bonyolult!… A semmiben jelen leszünk, vagy hiányozni fogunk? — próbálta megérteni Marilyn, akinek aggodalmában még a lelke is viszketett.
— Lesznek is, meg nem is, anélkül hogy igazán az egyik vagy a másik volna igaz. Ajkainkon át érintkezünk… Mit is beszélek?! Álmainkon át! Csakis az álom képes megférni a semmivel — magyarázta Tonton Maxime legjobb tudása és minden lehetséges logikája szerint.
— Mi… Mi halljuk, hogy nagy léptekkel közelednek. Mi… Mi gazdagítónak és lenyűgözőnek találjuk a magyarázatát, de leginkább arra lennénk kíváncsiak, mikor bújhatunk már el! — reszketett az angyal.
— Úgy látszik, a paradicsomnak ez a zuga védett. De meddig? Előbb-utóbb a démonok hordái megérzik a jelenlétünket — mondta szorongva Marilyn, aki kétségbeesetten igyekezett felmérni a helyzetet.
A válasz azonnal megérkezett. Egészen közelről rekedt, éles rikácsolás hallatszott.
— Most már végünk! Észrevettek bennünket! — kiáltotta ijedten, fojtott hangon Marilyn.
— Most! Most viszem el magukat! Utána rögtön kifordítom magamat belülről. Gyerünk… ugorjanak! Ne féljenek! — parancsolta Tonton Maxime, akinek pofája a közeli lármától megriasztva természetellenesen nagyra tágult.
A hibridnek, a semmi őrének szó szerint igen nagy szája volt… Udvariaskodtak is, féltek is, és kételkedtek is abban, jó ötlet-e hagyni, hogy lenyeljék őket… De ahogy Marilyn, a semmibe elsőként menekülő társuk megfogalmazta:
— Csak egyetlen szájnyi kijárat van… Exit to nothing!
Másodikként az angyal ment be, zsoltárokat mondva, és még mindig bűnbánóan bólogatva. Utolsóként Henri vetette bele magát Tonton Maxime torkába… pofájába; dacból fütyörészett, abban reménykedve, hogy lenyűgözi Marilynt, aki azonban már nem is hallhatta. Tonton Maxime ezután kifordította önmagát.
Épphogy sikerült a menekülés.
Néhány másodperccel később számos démon — a pokol legsötétebb fajtájából — már bejutott a földi kertbe, és mindenfelé rohangáltak, akár a fejvadászok.
Rose des Vents, akit az övéi a vállukon hordoztak, és kamaszos kecskeszakálla alatt széles vigyor ült, önteltségében bömbölt. Azt mondják, az idő sok mindent eltöröl. De ennyire?! Rose fel sem ismerte az Éden kertjét, ahová ifjúkorában egy igen meggyőző hüllő képében járt.