A szöveget mesterséges intelligencia írta Côme Felx szigorú útmutatásai alapján.

A mű gondolatai, szereplői, cselekményének iránya, alapvető döntései és egész világa Côme Felx alkotásai. A mesterséges intelligencia a szöveg megírásában, szerkesztésében és megfogalmazásában segédkezett, a szerző pontos utasításait követve.

„Mint egy védőháló nélküli kötéltáncos, előre kigondolt cselekmény nélkül írtam. Magányosnak éreztem magam, túlságosan elszigeteltnek ahhoz, hogy tovább írjak egy egész sor történetet. Akkor a lelkem megpillantotta őt.”

Pascal Pascal tizenkettedszer is elolvasta ezt a mondatot.

Jó volt. Talán egyenesen kitűnő. Megvolt benne az a kis mélység, amely egy közhelynek a kinyilatkoztatás tekintélyét kölcsönzi. Szerette. Nagyon szerette. Azok a mondatok, amelyek mintha helyette szenvedtek volna, gyakran megkímélték attól, hogy valóban szenvednie kelljen.

— Hát sohasem fog sikerülni? — mormolta.

Eltolta magától a papírlapot, majd rögtön visszahúzta. Színpadias mozdulat volt. Tudta jól. Még egyedül is szerepet játszott. Főleg egyedül.

Negyvenhét évesen Pascal még egyetlen könyvet sem adott ki, de megvolt benne azoknak a férfiaknak a homályos eleganciája, akik úgy érzik, az utókor máris elárulta őket. Olvasói nem voltak, vagy csak nagyon kevesen, írói pózai azonban annál inkább. Írói hallgatásai. Írói haragjai. Még írói szegénysége is, amelyet úgy viselt, mint mások a katonai kitüntetést.

Azon a reggelen mégsem jutott előbbre semmivel.

Voltak ötletei. Párbeszédtöredékei. Képei. Két-három váratlan befejezés, amelyeket olyan ragyogónak tartott, hogy szerinte már ezek önmagukban igazoltak volna egy egész regényt. De hiányzott belőle a lendület. A tűz. Az ürügy. Talán az áldozat.

Hajnal óta e körül a mondat körül forgott: „Mint egy védőháló nélküli kötéltáncos…”

Egy álomból származott.

Álmában különös, hivalkodó cirkuszi jelmezben látta magát. Olyan öltözékben, amely valahol Fellini, egy velencei karnevál és egy nedves pincében felejtett régi színházi függöny között helyezkedett el. Fején óriási kalap. Lábán túlságosan hegyes orrú cipők. Kezében pedig nem egyensúlyozórúd, hanem egy hajóárbóc hosszúságú, hatalmas grafitceruza, amellyel a levegőben kifeszített kötélen tartotta az egyensúlyát.

Alatta nem volt semmi.

Körülötte pelyhek hullottak. Először azt hitte, hó. Aztán rájött, hogy fehér papírlapok. Üres lapok. Ezernyi lap. Lassan, nesztelenül ereszkedtek alá, mintha az ég kiürítené magából az összes könyvet, amelyet soha nem írtak meg.

Nem, nem is voltak egészen fehérek.

Némelyiken egy arc látszott.

Egy női arc.

Ébredés után Pascal eldöntötte, hogy az álom jel. Nagyon szerette a jeleket, különösen, ha neki adtak igazat. Arra jutott tehát, hogy semmit sem szabad előre elterveznie. Semmit sem felépítenie. Semmit sem megszerveznie. Ezúttal előre elgondolt cselekmény nélkül fog írni. A kötél mentén halad majd az üresség fölött, egyetlen fegyverével, a ceruzájával.

Csakhogy vasárnap reggel volt, az irodalmi bátorság pedig nehezen viseli egy szegényes lakás langyos kávéját, így elhatározta, hogy inkább megszokott kis vendéglőjében adja a költőt.

Otthonától ötpercnyire, a Saint-Denis utcában volt egy szerény, kissé megkopott kávézó. A túlságosan szorosan álló asztalok, a fáradt növények és a falon függő, megsárgult reprodukciók ellenére szinte otthonosnak hatott. Megszokásból még mindig Prahallis úr vendéglőjének nevezték, bár a tulajdonos több időt töltött a pénztár felügyeletével, mint a vendégek üdvözlésével.

Pascal törzsvendég volt ott.

Pontosabban: meghódított magának egy területet.

A tizenötös asztalt.

Kis kerek asztal volt a vészkijárat közelében, két tükör között, amelyekben megfigyelhette, hogyan lép be saját szerepébe. Nevetséges, kényelmetlen, szinte eldugott asztal volt, Pascal mégis a magáénak fogadta. Azóta nem tűrte, hogy bárki előbb üljön le hozzá.

Azt mondta, ez az asztal a műhelye.

Valójában a trónja volt.

Aznap reggel gondosan felöltözött. Egy olyan kopott fekete nadrágot választott, amely már túlságosan viseltes volt ahhoz, hogy elegánsnak hasson, egy szebb napokat látott fehér inget, és egy sötét köpenyt, amelyet csak telihold után másnap viselt, mondván, hogy az éjszaka hatásai megfelelő öltözetet követelnek. Végül fejére tette széles karimájú nemezkalapját a hosszú lúdtollal, amely bukott muskétásra emlékeztető külsőt kölcsönzött neki.

Megnézte magát az előszobatükörben.

— Nevetséges — mondta.

Aztán elégedetten kilépett az ajtón.

Odakint Montréal mintha még nem döntötte volna el, város akar-e lenni vagy színpadi díszlet. Az ég derült volt. Enyhe szél fújt végig a Saint-Denis utcán. A kirakatok a vasárnap reggelek hűvös udvariasságával csillogtak, amikor az üzletek még zárva vannak, a járókelők pedig mintha azt kérdeznék maguktól, miért is léteznek már ilyen korán.

Pascal lassan lépkedett, hóna alatt a jegyzetfüzetével, füle mögött egy tollal, köpenye épp annyira lengett, hogy magára vonja a tekinteteket. Úgy tett, mintha észre sem venné őket. Ez volt az egyik különlegessége: kiprovokálta a figyelmet, aztán a figyelem áldozataként viselkedett.

Félúton, a gyógyszertár előtt, máris színpadra lépő hangulatba került.

A külvilág kulisszává változott. A kirakatok tükrökké. A járókelők statisztákká. Nem kávézni ment. Bevonulni készült.

Már előre elképzelte, amint Claire, a felszolgálónő az ég felé forgatja a szemét.

Már hallotta is, amint Pierrette hátrakiált:

— Hé, Claire! Megérkezett az az úr, aki port hint a saját szemébe!

Azóta ugratgatták így, hogy rájöttek: a különcségei nem egészen veszélyesek. Vagy inkább azóta, hogy elhitette velük, hogy nem azok.

Ez volt a kis tehetsége.

Nem törte be az ajtókat. Mosolyt csalt azok arcára, akik őrizték őket. Aztán szépen, lassan belépett.

Claire és Pierrette a sóhajtozásuk ellenére kedvelték. Mulattatta őket. Azt az érzést keltette bennük, hogy a kávézójuk érdekesebb, mint amilyen valójában volt. Néha néhány ütemet énekeltek a Carmenből, amikor túlságosan színpadiasan érkezett. Néha aggódni kezdtek, ha öt percnél tovább hallgatott. Sikerült nélkülözhetetlenné tennie magát, nem a jóságával, hanem az előadásaival.

Pascal tudta ezt.

Tudta, hogy az emberek sok mindent megbocsátanak annak, aki szórakoztatja őket.

Azon a reggelen azonban, amint a kávézóhoz közeledett, valami megakasztotta a megszokott gépezetet.

A kirakat előtt egy nő állt.

Először oldalról pillantotta meg.

Könnyű, bézs színű ruha, visszafogott virágmintával. Nyári ruha, amelyet mintha úgy terveztek volna, hogy senkitől se kelljen engedélyt kérnie a szépséghez. Lágyan a vállára omló haj. Egyenes, de nem merev tartás. Testében természetes elegancia volt, az a fajta öntudatlan pontosság, amely az igazán szép nőké, anélkül hogy valaha tanulniuk kellett volna.

A nő kissé megfordult.

Pascal lelassította lépteit.

A szemek.

Először semmi másra nem tudott gondolni.

Zöld szemek. Nem. Nem pusztán zöldek. Mozgó zöld. Kékkel átitatott zöld. Olyan zöld, amely mintha egy folyót rejtett volna, vagy még inkább egy mondatot, amelyet Pascal még nem írt meg.

— Szédítő zöld — suttogta.

A nő nem hallotta.

Szerencsére.

Látta, amint belép a kávézóba. A nő kíváncsian végignézett a termen, egy pillanatra habozott, majd leült a tizenötös asztalhoz.

A tizenötös asztalhoz.

Pascal megtorpant.

A sorsnak bizony pocsék modora volt.

Odabent olyan hirtelen állt be a csend, mintha leeresztettek volna egy függönyt. Claire a pult mögött mozdulatlanná dermedt, kezében kávéskannával. Pierrette a pénztárnál résnyire nyitotta a száját. Két törzsvendég Pascal felé fordította a fejét, máris készen arra, hogy kiélvezze a drámát.

A tizenötös asztal nem egyszerűen foglalt volt.

Egy tünemény foglalta el.

Pascal belépett.

Senki sem viccelődött. Mintha még a kiskanalak is megértették volna, hogy jobb most nem csörömpölni.

A pulthoz lépett.

— Pierrette, egy kávét, légy szíves.

A felszolgálónő némán kiszolgálta. Ismerte ezt a hangot. Pascal akkor beszélt így, amikor készült valamire. Túl nyugodt hang volt. Túl udvarias. Szinte hivatali.

— Pascal — szólt halkan —, ugye rendesen fogsz viselkedni?

Pascal meglepetten nézett rá, mint egy ártatlan ember, akit igazságtalanul gyanúsítanak.

— Hiszen én mindig kedves vagyok.

Ez persze nem volt igaz.

Elvette a csészét.

Elméjében nyomban több forgatókönyv is felmerült. Köhöghetne. Rosszullétet színlelhetne. Odaléphetne az asztalhoz révült tekintettel, és megkérdezhetné, beszélt-e hozzá a szék. Vagy egyszerűen kilöttyinthetne egy kis kávét a nő mellett, hogy felállásra késztesse. Semmi komoly. A valóság apró megrándulása. Gyerekes csel.

Nem akart ártani neki.

Csak vissza akarta kapni a helyét.

Vagy talán már azt is, hogy a nő kénytelen legyen észrevenni őt.

Elindult felé.

A nő éppen akkor emelte rá a tekintetét, amikor az asztalhoz ért. Ez a védtelenül felé forduló pillantás szétzilálta a komédiáját. Ő egy fogást tervezett. Ehelyett egy ember jelenlétével találkozott.

— Elnézést — szólította meg a nő. — Meg tudná mondani, mennyi az idő?

A hangja befejezte azt, amit a szeme elkezdett.

Pascal nem szándékosan borította ki a kávét.

Nem egészen.

Volt egy tétovázás, egy apró remegés, a csukló ügyetlen mozdulata. Ám legbelül egy kis józan része, lelkiismeretének apró írnoka feljegyezte, hogy a baleset nem volt teljesen ártatlan. Meg tudta volna tartani a csészét. Csak nem tette meg elég gyorsan.

A kávé a bézs ruhára ömlött.

A nő röviden felsikoltott.

— Jaj! Hát nem tudott volna vigyázni? A ruhám!

Pascal mozdulatlanul állt, kezében még mindig a csészével, mint a bűnös szobor nevetséges megtestesülése.

A kávé a combja és a hasa táján fröcskölte össze az anyagot. A világos virágokon lassan sötét folt terjedt szét, mintha valaki egyetlen rosszul megírt mondattal tönkretett volna egy egész délelőttöt.

Claire és Pierrette odasietett.

— Asszonyom! A ruhája! — kiáltott fel Claire.

— Látod, Pascal, ezúttal túl messzire mentél! — tette hozzá Pierrette.

A nő újra ránézett. A szeme már nem volt zöld és kék. Sebzett volt.

— Most tönkretette a napomat — mondta. — A barátom néhány perc múlva értem jön. Együtt akartunk ebédelni.

Pascal bocsánatot akart kérni. Igazán. De volt egy erkölcsi betegsége: még a megbánása is valami ragyogó fordulatot keresett.

— Nagyon sajnálom, asszonyom. Komolyan. Csak hát… egy pillanatra eltűnt a világ.

— És a kávéja is, úgy látom.

A válasz éles volt, de nem közönséges. Pascal ezért szinte megcsodálta.

— Kifizetem a tisztítást — mondta.

— Tartsa meg a pénzét, inkább fehéríttesse ki vele a kalapján a tollat. Talán az csiklandozta meg az egóját.

Pierrette elfojtott egy nevetést. Claire oldalba bökte.

Pascal elvörösödött.

Elviselhette volna a megaláztatást. Egyszerűen viselkedhetett volna. Mondhatta volna: „Igaza van, ügyetlen voltam.” Pascalnak azonban megvolt az a szerencsétlen adottsága, hogy még a saját bocsánatkéréseit is beszennyezte az irodalommal.

— Ma éjjel önnel álmodtam — mondta.

Újra csend lett.

A nő mereven nézte.

— Tessék?

— Nem tudom a nevét. Soha nem láttam önt. De egy arcról álmodtam. Azt hiszem, az önéről. Lapok hullottak körülöttem. Papírlapok. És mindegyiken ön volt.

Claire lehunyta a szemét, mint aki látja a közeledő katasztrófát, de már nincs ereje megakadályozni.

A nő lassan felállt.

— Ön idegen nőkre önti a kávéját, aztán azt állítja nekik, hogy szerepeltek az álmaiban?

— Ez nem valami taktika.

Már miközben kimondta, Pascal tudta, hogy hazudik.

Talán éppen most nem egészen. De az életében igen. Amint fenyegetve érezte magát, mindenből taktikát csinált: a szegénységéből, a magányából, a mondataiból, a megtört pillantásaiból, abból, ahogyan túl törékenynek láttatta magát ahhoz, hogy felelősségre lehessen vonni.

A nő azonban nem volt naiv.

— Ki maga?

Pascal a kalapjához emelte a kezét, mintha egy hercegnő előtt mutatkozna be.

— Pascal Pascal. Író.

— Megjelent már könyve?

A kérdés súlyosabban sújtotta, mint egy sértés.

— Még nem.

— Nos, a még ki nem adott Pascal Pascalnak azt tanácsolom, írja fel valahová: a nők nem azért küldött jelek a férfiak számára, hogy megtöltsék velük a regényeiket.

Felvette a táskáját.

Pascal úgy érezte, valami megfeszül benne. Meg kellett volna hajolnia. Hagynia, hogy elmenjen. Csakhogy a nő éppen ott érintette meg, ahol ő védettnek hitte magát: képzeletbeli nagyságában.

— És ön, asszonyom? — kérdezte. — Kicsoda ön, hogy úgy lép be mások életébe, mintha már előre tudná, mennyit érnek?

A nő visszafordult.

— Egy leöntött ruhájú vendég.

— Nem. Ön ennél sokkal több.

— Maga viszont sokkal kevesebb annál, mint aminek hiszi magát.

Ezúttal a két felszolgálónő nem is titkolta elégedettségét. Pascal érezte. Elvesztette a közönséget. És ami még rosszabb: elvesztette saját rendezését.

Ezért azt tette, amit mindig, ha leleplezettnek érezte magát.

Szánalmassá változott.

— Bocsásson meg — mondta halkabban. — Nem akartam megbántani. Néha nevetséges vagyok, de kegyetlen nem.

Gyakran elővette ezt a mondatot. Jól működött. Választás elé állította az embereket: vagy tovább gyötrik, vagy elismerik, hogy érző lélek. A legtöbben az utóbbit választották. Senki sem szeret hóhérnak érezni magát egy olyan férfi előtt, aki lehalkítja a hangját.

A nő habozott.

Mindössze egy pillanatra.

De Pascal észrevette a tétovázást. Feljegyezte. Külön elraktározta.

Volt benne részvét.

Tehát volt egy gyenge pontja.

— Ne aggódjon — mondta végül. — Bár messze lakom, a barátom majd tesz egy kitérőt. Átöltözöm. Egyébként sem szereti ezt a ruhát.

Lenézett a foltos anyagra. Az arca elvesztette keménységét.

— Én szerettem. Varázslatosnak találtam.

— Varázslatosnak?

— Igen. Valahányszor felveszem, történik valami váratlan. Többnyire valami örömteli. Ma úgy látszik, rossz ízlése volt a varázslatnak.

Pascal a foltra nézett.

Aztán a ruhára.

Aztán a nőre.

— Lehet, hogy a varázslat első találkozásra nem mindig kedves.

— Milyen kényelmes mondat egy olyan férfitól, aki épp ostobaságot csinált.

— A kényelmes mondatok néha a legigazabbak.

A nő szinte akarata ellenére megrázta a fejét. Nem mosolygott. Nem igazán. De a mosoly árnyéka átsuhant az arcán, és Pascal egy tolvaj visszafojtott mohóságával kapaszkodott bele.

Pierrette, aki még mindig nedves szalvétával törölgette az anyagot, hirtelen felnézett a vendégre.

— Asszonyom, mondanom kell valamit. Amikor így viselkedik, nem szabad túlságosan odafigyelni rá.

— Pierrette, ne! — szólt Pascal.

— De igen, Pascal. De igen. Mert most itt játszod a szegény mártírt, és ez nem tisztességes.

A nő figyelmesen nézett a felszolgálónőre.

— Majdnem minden vasárnap — folytatta Pierrette — Pascal úr ide jön, ehhez az asztalhoz. Ha valaki a helyén ül, kis jeleneteket rendez, amíg az illető el nem megy. Kávét eddig még sohasem öntött senkire, de…

— Pierrette — szólt Pascal —, baleset volt.

— Lehet. De nálad a balesetek gyakran úgy festenek, mintha előre begyakoroltad volna őket.

A mondat ott függött a levegőben.

Pascal hideg haragot érzett fölemelkedni magában. Nem Pierrette ellen. Nem egészen. Hanem e pontosság ellen. Az ellen, ahogyan a nő levetkőztette őt az ismeretlen előtt.

Az idegen felvette a táskáját.

— Így már jobban értem.

— Nem — mondta Pascal. — Nem érti. Túloznak. Szeretnek karikatúrát csinálni belőlem. Ők így szeretnek engem.

— És maga? Maga hogyan szeret? Úgy, hogy elkergeti az embereket a helyükről?

Válaszolni akart. Nem jutott eszébe semmi.

A nő a kijárat felé indult. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszafordult.

— Ha újra találkozunk, Pascal úr, tartsa meg magának az álmait. És álljon félre az utamból.

Kilépett.

Pascal ott maradt, a kávézó közepén, mintha gyökeret vert volna.

Odakint a reggeli fény azonnal körülölelte a nőt. Megállt a járdán, mintha már nem is tudná, hová tegye a haragját. Pascal az üvegen át figyelte. Utána akart rohanni. Bocsánatot akart kérni minden szónoki fordulat nélkül. Egyszerű ember akart lenni.

De képtelen volt rá.

Egy szürke BMW állt meg a nő előtt.

Egy elegáns férfi szállt ki azonnal. Vékony bajusz, kifogástalan kabát, gyors, de kiszámított mozdulatok. Úgy sietett, mint aki elkésett, de olyan magabiztossággal, mint aki azt hiszi, a világ azért megvárja. Megkerülte az autót, és olyan pontos udvariassággal nyitotta ki az ajtót, mintha a lovagias uralkodás kézikönyvéből tanulta volna.

— Jó reggelt, Louise — mondta. — Ne haragudj, hogy késtem. Be kellett mennem az irodába. Néhány tengerentúli telefon, ellenőrzendő iratok. Tudod, hogy megy ez.

Louise.

Pascal úgy érezte, lágy pofonként éri a keresztnév.

Louise.

Elismételte magában, máris azon fáradozva, hogy ellopja.

Jean Chauvet eközben először csak a ruhát vette észre.

— Hát ez meg miféle folt?

— Kávé.

— Jobban is vigyázhattál volna.

Louise megmerevedett.

Pascal az üveg mögül figyelte a jelenetet. Ez a Jean kellemetlen ember volt. Egészen nyilvánvalóan. Középszerűségében szinte megnyugtató. Klasszikus önző alak. Jó családból származó manipulátor. Azok közül való, akik miközben irányítani vélnek, sebeket ejtenek.

Pascal rögtön megvetette.

Így kényelmesen megfeledkezhetett arról, hogy ő maga is éppen most bántotta meg Louise-t.

— Haza kell mennünk hozzám — mondta Louise. — Át kell öltöznöm.

— Tényleg nincs rá időnk. William Lee vár minket a Ritzben.

— William Lee?

— Egy befektető. Meséltem róla.

— Nem.

— Ó. Akkor biztos elfelejtettem. De ez fontos, Louise. Nagyon fontos. Mindkettőnknek.

Louise lenézett a ruhájára.

Jean birtokló mozdulattal a dereka alsó részére tette a kezét.

— Utána, kárpótlásul, elmegyünk a nyaralóba. Tárkonyos fürjet készítek neked.

Pascal látta ezt a mozdulatot. Ezt a kezet. A módot, ahogyan Jean a kocsi felé terelte Louise testét, s a parancsnak a figyelmesség látszatát adta.

Jean hirtelen felé fordította a fejét.

Összetalálkozott a tekintetük.

— Ez a fickó az idegeimre megy — mondta Jean.

Louise követte a pillantását. Meglátta Pascalt a kávézó ajtajának keretében. A kalapjával, a tollával, a köpenyével és a rosszul leplezett szégyenével még nevetségesebbnek tűnt, mint azelőtt.

— Ismered? — kérdezte Jean.

— Nem.

Alig hazudott. Nem ismerte a férfit. Csupán találkozott vele, ahogyan az ember egy rossz előjellel találkozik.

— Olyan, mint egy szegény bolond — tette hozzá Jean. — Vagy egy költő, ami gyakran ugyanaz.

Louise beszállt az autóba.

Nem válaszolt.

Pascal mozdulatlanul nézte, ahogy elhajtanak.

Amikor a BMW távolodni kezdett, különös érzés fogta el. Nem csupán megbánás. Nem csupán vágy. Valami zavarosabb. Az asztalát akarta. Egy nevet kapott helyette. Elveszítette a délelőttöt, de nyert egy kezdetet.

Lassan visszament a tizenötös asztalhoz.

Most már szabad volt.

A kávéfolt még ott volt a padlón a szék mellett. Claire egy ronggyal törölgette.

— Szégyellhetnéd magad — mondta.

— Szégyellem is.

— Nem. Te eljátszod a szégyent.

Pascal ránézett.

Ezúttal nem talált visszavágást.

Leült Louise helyére.

Az egyik tükörben meglátta maga előtt saját arcát a groteszk kalap alatt. Egy negyvenhét éves, szegény, hiú, sebzett férfi arcát, aki máris azon dolgozott, hogy hibájából irodalmi anyagot csináljon.

Elővette a füzetét.

Az első sorba ezt írta:

„Louise-nak hívták, és előbb loptam el a ruháját, mintsem hogy a szívét egyáltalán el mertem volna lopni.”

Újra elolvasta a mondatot.

Túl szép.

Túl bűnös.

Túlságosan hasznos.

Akarata ellenére elmosolyodott.

Aztán megtartotta.

AZ I. FEJEZET VÉGE

Folytatás »