Másnap reggel Louise Lang Louis Lange néven jelent meg a Maison Valombre-ban.

Rosszul aludt, ám az álmatlan éjszaka valamiféle ideges tisztánlátást hagyott benne. Indulás előtt a szállodai tükörben háromszor is megigazította a sálja csomóját, helyére tette a kalapját, még jobban elhalványította a szája vonalát, aztán megpróbálta felidézni azt az egyenes, magabiztos tekintetet, amelyet oly sokszor látott azokon a férfiakon, akik soha nem kérdezték meg maguktól, joguk van-e belépni valahová.

Nem igazán hasonlított férfira.

Inkább egy feltevésre hasonlított.

Elegáns, kétértelmű, törékeny, de meglepően meggyőző feltevésre.

Az utcán senki sem bámulta meg. Ez volt az első meglepetés. Montréalban jelmezben érezte volna magát. Párizsban csupán kissé megkomponáltnak tűnt. Kissé stilizáltnak. Mintha olyan közegből érkezett volna, ahol az emberek megengedik maguknak, hogy tudatosan alakítsák a megjelenésüket.

A Maison Valombre felé menet újra meg újra elismételte a mondatát.

— Jó napot. A műhelyasszisztensi állásra jelentkezem.

Túl száraz.

— Jó napot. Szeretnék bemutatkozni a műhelyasszisztensi állás kapcsán.

Túl udvarias.

— Jó napot. Úgy hallottam, keresnek valakit a műhelybe.

Túl homályos.

Amikor belépett, valamennyi változatot elfelejtette.

A recepción egy fekete hajú, fürge tekintetű fiatal nő ült. Felnézett.

— Jó napot, uram.

Uram.

A szó úgy hatolt át Louise-on, mint egy vékony gombostű. Nem fájt. Pontos volt.

— Jó napot — felelte kissé mélyebb hangon. — A hirdetés miatt jöttem. A műhelyasszisztensi állásra.

A recepciós ránézett, majd feljegyzett valamit egy nyilvántartásba.

— Van időpontja?

— Nincs. Tegnap láttam a kis hirdetést.

— Van tapasztalata?

Louise fél másodpercig habozott.

— Dolgoztam a ruházati szakmában. Sokat. Szabás, anyagismeret, bemutatás, igazítások, szervezés.

Nem hazugság volt. Csak másként megfésült igazság.

— A neve?

— Louis Lange.

Ezúttal gördülékenyebben mondta ki. Mintha ez a név nem csupán előző este óta létezne.

A recepciós felhívott valakit. Néhány gyors mondat. Aztán elmosolyodott.

— Vidal úr fogadni fogja.

Louise lehajtotta a fejét.

— Köszönöm.

Egy asszisztensnőt követett a keskeny folyosón, amelynek falain bekeretezett vázlatok függtek. Fekete alakok, fehér ruhák, manökenek profiljai, ceruzás megjegyzések. Mindegyik előtt szívesen megállt volna, de nem látogatóba érkezett. Finom betörésre készült.

Egy hideg fénnyel teli helyiségbe vezették. A fal mellett szövettekercsek szunnyadtak. Középen két szabóbábu állt, mint két fej nélküli hölgy, akik néma társalgásba merültek.

Egy ötvenes éveiben járó férfi fordult felé. Sovány volt, ezüstös hajú, kifogástalan ingű és türelmetlen tekintetű.

— Louis Lange?

— Igen, uram.

— Armand Vidal vagyok. Műhelyvezető. Azt mondták, az állás miatt jött.

— Igen.

— Tud varrni?

— Igen.

— Tud figyelni?

— Gyorsan tanulok.

— Rossz válasz. Itt, aki gyorsan tanul, gyakran ugyanilyen gyorsan követ el ostobaságokat.

Louise kissé lesütötte a szemét.

— Akkor lassan is tudok tanulni.

Armand Vidal figyelmesebben nézte.

Apró mosoly jelent meg az arcán.

— Ez már jobb. Azonnal tud kezdeni?

— Igen.

— Mennyi időre?

Louise megérezte a csapdát.

Csak néhány napra jött Párizsba. Várta az üzlete. Az alkalmazottai. Az adósságai. Fent Pascal. Montréalban Jean, aki mindig kész volt ítélkezni.

— Kezdetnek néhány napra — felelte. — Többre is, ha a munka indokolja.

— Külföldi?

— Kanadai.

— Senki sem tökéletes.

Egy asztalra mutatott, amelyen feltűzött szövetdarabok, kartonlapok, orsók, szalagvégek és egy befejezetlen ruhaujj hevertek.

— Mutassa a kezét.

Louise közelebb lépett.

— Tessék?

— A kezét. A fecsegők untatnak. A kezek kevesebbet hazudnak.

Az asztalra tette a kezét.

Armand Vidal megvizsgálta. Látta az apró nyomokat, az ügyes ujjakat, a rövid körmöket, az anyaggal való bánás megszokottságát.

— Maga dolgozott.

— Igen.

— Nem csak beszélt róla.

— Nem.

— Rendben.

Átnyújtotta neki a befejezetlen ruhaujjat.

— Rosszul esik az anyaga. Miért?

Louise óvatosan kézbe vette a darabot. Azonnal érezte, hogy a gondot nem a szövet, hanem a rosszul eloszló feszülés okozza.

— Itt húz a karöltő. Túl meredek a vonal. Az anyag lefelé szeretne omlani, a szabás viszont túl magasan engedelmességre kényszeríti.

Vidal merően nézte.

— Folytassa.

Egy pillanatra megfeledkezett Louis-ról. Észrevétlenül újra Louise lett, de egy nyugodtabb Louise, aki Louis külseje mögé rejtőzött.

— Ha itt egy leheletnyit engedünk, ott pedig visszaveszünk, az ujj megőrzi a vonalát, anélkül hogy úgy festene, mintha megbüntették volna.

Ezúttal Armand Vidal őszintén elmosolyodott.

— Egy megbüntetett ruhaujj. Ostobaság, de találó.

Visszavette a darabot.

— Ma kezd.

Louise mozdulatlanná dermedt.

— Ma?

— Van jobb dolga?

— Nincs.

— Akkor vegye le a kabátját.

Így kapott állást Louis Lange.

________________________________________

A Maison Valombre műhelye egyáltalán nem hasonlított valami légies álomhoz.

Feszült, ragyogó, fárasztó emberi gépezet volt. Az ollók csattogtak. A gépek doromboltak. Halk hangok méreteket, sürgős teendőket, szemrehányásokat váltottak. A szövetek nagyobb tisztelettel jártak kézről kézre, mint némelyik ember. Minden egyszerre tűnt törékenynek és könyörtelennek.

Louise-t gyorsan bemutatták.

— Louis Lange. Néhány napig segít nekünk.

Néhány fej feléje fordult.

Ott volt Camille, a helyettes műhelyvezető, élénk, telt asszony, vörös láncon függő szemüveggel. Ott volt Noé, a hidrogénszőke hajú asszisztens, akit Louise már előző nap észrevett. Ott volt Baptiste, finom és ideges alkat, majdnem minden ujján vékony gyűrűkkel. És Sara, a csendes, gyors kezű nő, aki úgy tűnt, képes egy egész percig visszatartott lélegzettel felgombostűzni egy szegélyt.

— Kanadai? — kérdezte Noé.

— Montréali — válaszolta Louise.

— Ó! Szóval ismeri a telet, és mégis a divat felé fordul. Hősies.

— Vagy esztelen.

— Itt mindkettő hasznos.

Baptiste megvizsgálta a sálját.

— Szép csomó. Kissé túl védekező, de szép.

Louise a nyakához kapott.

— Védekező?

— Igen. Mint aki egy nem létező heget rejteget.

Camille összecsapta a tenyerét.

— Vége a költészetnek. Munkára!

Louise dolgozni kezdett.

Eleinte attól tartott, hogy az álruhája akadályozni fogja. Épp ellenkezőleg: megvédte. Louis kevesebbet beszélt. Louis többet figyelt. Louis-nak nem kellett megmagyaráznia egy küszködő üzletet, megnyugtatnia a beszállítókat, mosolyognia Jean-ra vagy kordában tartania Pascalt. Louis azért volt ott, hogy tegyen valamit. Megnyugtató volt pusztán a hasznosságra szorítkozni.

Tekercseket cipelt. Mintákat rendezett. Szegélyeket javított. Segített felöltöztetni egy szabóbábut. Árnyalatokat egyeztetett. Semmi látványosat nem tett, de mindent olyan pontos figyelemmel végzett, hogy hamarosan már nem múló különlegességként kezelték.

Délben Noé kávét nyújtott neki.

— Úgy néz ki, mint aki még nem döntötte el, túl akar-e élni bennünket.

— Azt hittem, feltűnés nélkül dolgozom.

— Itt a feltűnésmentesség is feltűnik.

Baptiste Camille rosszalló tekintete ellenére leült egy asztal szélére.

— Furcsán érinti meg a szöveteket.

— Miféle furcsasággal?

— Mintha kikérné a véleményüket.

Louise elmosolyodott.

— Néha válaszolnak.

— Ó, pompás. Egy textilmisztikus.

— Nem. Csak valaki, aki sokszor látta már, hogy a ruhák bosszút állnak egy rossz szabásért.

Noé hangosan felnevetett.

— Ezt a fickót kedvelem.

Camille elhaladt mögöttük.

— Nem azért vagyunk itt, hogy kedveljük. Azért, hogy elhasználjuk.

— Ez a műhely szeretetnyelve — mormolta Baptiste.

Louise-t váratlan melegség öntötte el. Nem valami látványos hála. Valami szerényebb. Befogadták a ritmusba. A fáradtságba. A tréfálkozásba.

Montréalban mostanában úgy érezte, egy kudarc tulajdonosa.

Itt, kölcsönvett neve alatt, újra egy kéz lehetett a sok kéz között.

________________________________________

Késő délután Solange Arvay belépett a műhelybe.

Louise azonnal megfeszült.

Solange ugyanazzal a metsző pontossággal jelent meg, mint előző nap: sötét szemüveg, szürke kosztüm, tekintet, amely mintha az ollónál is hamarabb vágna.

— Vidal úr — mondta —, látni akarom a tizenkettedik kifutólépéshez készült tervet.

— Még nincs kész.

— Nem azt kérdeztem, kész van-e. Látni akarom.

A műhely levegője összeszorult.

Egy készülő ruhát húztak a szabóbábura. Szép volt, kétségtelenül, de nehézkes. A felsőrész erőt, a szoknya mozgást sugárzott, az egész mégis mintha két összeegyeztethetetlen nő között habozott volna.

Solange körbejárta.

— Nem.

Egyetlen szó.

Mindenki megértette.

Armand Vidal lassan belélegzett.

— Az eredeti rajz ezt a térfogatot kívánta.

— Az eredeti rajz hazudott.

Csend.

Louise nem akart megszólalni. Louis még kevésbé.

De meglátta a bajt. Túlságosan is világosan. A ruha menekülni akart a saját fontosságától.

Solange észrevette a tekintetét.

— Maga, az új fiú. Mit lát?

Louise érezte, hogy minden tekintet feléje fordul.

— Talán semmi hasznosat.

— Rossz kezdés. Próbálja újra.

Nyelt egyet.

— Olyan ruhát látok, amely előbb akar lenyűgözni, mint lélegezni.

Noé lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát.

Solange nem mosolygott.

— És?

Louise óvatosan a bábuhoz lépett.

— A szoknya szép, de túl korán érkezik meg. A bőségnek lejjebb kellene születnie, nem itt. Itt úgy felfúvódik, mintha védekezne. Ha eddig a pontig közelebb tartjuk a testhez a vonalát, és csak azután engedjük ki, úgy fog hatni, mintha maga választaná a bőségét, nem pedig elszenvedné.

Armand Vidal ránézett.

— Mutassa.

Louise felvett néhány gombostűt. Egy mozdulattal engedélyt kért. Vidal bólintott.

Ujjai gyorsan, de sietség nélkül dolgoztak. Megemelt egy redőt, oldott egy feszülést, kissé lejjebb helyezte a bővülés kezdetét. A ruha megváltozott. Nem egészen. Éppen eléggé.

Mormolás futott végig a műhelyen.

Baptiste halkan kifújta a levegőt:

— Ó, hát itt van.

Solange közelebb lépett.

Hosszan vizsgálta.

— Jobb.

Az ő szájából ez szinte szerelmi vallomásnak számított.

— Tanult valahol? — kérdezte.

— Nem itt.

— Nem ezt kérdeztem.

Louise habozott.

— Főként munka közben tanultam.

— És rajzolás közben?

A kérdés szíven ütötte.

— Igen.

— Rajzol?

Armand Vidal közbeszólt:

— Szeme mindenesetre van hozzá.

Solange kinyújtotta a kezét.

— Mutassa.

— Nincs nálam...

Louise félbeszakította magát. Hiszen nála volt a mappája. Természetesen. Álruhában, hamis néven, egy párizsi műhelyben is magával hozott néhány, tokba csavart rajzot.

— Van néhány vázlatom.

— Hozza ide őket.

Engedelmeskedett.

Kissé remegett a keze, amikor elővette a lapokat. A Szökés című ruha. A leomló vállú kabát. Egy fekete ruha hasított ujjakkal. Egy elefántcsontszínű sziluett. Két változat, amelyet az üzlet ihletett egy csüggedt estén.

Az asztalra fektette őket.

A csend természete megváltozott.

Noé föléjük hajolt.

— Ó.

Baptiste is közelebb lépett.

— Ezek a maga munkái?

— Igen.

Camille felkapott egy lapot, nem finomkodva, mégis tisztelettel.

— Ez a gallér ötletes.

Armand Vidal egy másikat vizsgált.

— A szabás néhol naiv, de a vonal igaz.

Solange A Szökés előtt maradt.

— Ismerem ezt a rajzot.

Louise úgy érezte, kifut a vér az ereiből.

— Asszonyom?

— Tegnap megmutatta nekem.

Éles csend zuhant rájuk.

Louise nem mozdult.

Solange végül felnézett rá. Megvizsgálta a sálat, a kalapot, a megváltoztatott arcot, a fegyelmezett tartást.

Aztán szinte kegyetlen lassúsággal:

— Lang asszony?

Noé eltátotta a száját.

Baptiste pislogott.

Camille csípőre tette mindkét kezét.

Louise tagadhatott volna. De a hazugság már szolgálta a merészségét. Nem szolgálhatta a gyávaságát is.

Levette a kalapját.

Alacsonyan összefogott haja nem omlott le igazán, de maga a mozdulat elég volt.

— Igen.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Aztán Noé suttogta:

— Csodálatos.

Camille a karjára csapott.

— Fogd be.

Solange sem megdöbbentnek, sem szórakozottnak nem tűnt. Egyszerűen érdekelte a dolog.

— Magyarázza meg.

Louise levegőt vett.

— Tegnap azért jöttem, hogy megmutassam a rajzaimat. Túl ideges voltam. Túlságosan tulajdonos, túlságosan kérvényező. Megláttam az asszisztensi hirdetést. És megláttam a fiatal férfiakat a műhelyében, a szabadságukat, ahogy bocsánatkérés nélkül a helyükön vannak. Arra gondoltam, más alakban talán bátrabban merek belépni.

— Hazudott.

— Igen.

— Miért tartsak itt valakit, aki már az első napon hazudik?

Louise lenézett a rajzaira.

— Mert Louis Lange nem létezik, de megvolt benne az a bátorság, amely Louise Langból már hiányzott.

A csend még mélyebb lett.

Baptiste mormolta:

— Ez szinte túlságosan szép.

Camille gyilkos pillantást vetett rá.

Armand Vidal közben tovább tanulmányozta a rajzokat.

— Szerintem ez majdnem mindegy. Férfi, nő, angyal, szélhámos vagy kanadai: ez az ember öt perc alatt helyrehozta a tizenkettedik kifutót.

Solange száraz pillantást vetett rá.

— Köszönöm a filozófiáját, Armand.

— Ez csak munkaszervezés.

Solange újra felvette A Szökést.

— Lang asszony, a rajzai jobbak, amikor nem akarja eladni őket. Miért?

Louise szomorúan felnevetett.

— Mert nem tudom eladni önmagamat.

— Ez látszik.

— Köszönöm.

— Nem dicséretnek szántam.

— Tudom.

Solange az asztalra tette a rajzot.

— Rendben. A hét hátralévő részében marad a műhelyben. Asszisztensnőként. Vagy asszisztensként, ha úgy könnyebben dolgozik. A jelmez közömbös számomra, amíg az ötletek megállnak a lábukon.

Louise felnézett.

— Megtart?

— Figyelem magát.

— Már az is sok.

— Ne hálálkodjon. Mondtam, hogy fárasztó.

Noé finoman összeütötte az ujjbegyeit, mintha tapsolna.

— Isten hozott, Louis-Louise.

Baptiste hozzátette:

— Mondhatnánk Lou-nak? Praktikus, elegáns és kellően kétértelmű.

Louise akarata ellenére elmosolyodott.

— A Lou megfelel.

Camille visszatért a rajzokhoz.

— Most pedig, Lou, elmagyarázod nekünk ezt a hasított ujjat. Mert ha megvalósítható, megmentheti a tizenhetedik kifutót.

________________________________________

A következő napok Louise életének legfurcsább és legboldogabb napjai közé tartoztak.

Két keresztnév alatt dolgozott, de egyetlen energiával. Reggelenként Louisként érkezett: nadrág, ing, sál, visszafogott alak. A műhelyben Lou-nak hívták. Senki sem akarta egészen megfejteni a rejtélyt. Sőt, a kétértelműség kényelmessé vált, szinte közös eleganciává.

Noé azt mondta:

— Lou úgy néz a ruhákra, mint sebesült állatokra.

Baptiste válaszolt:

— Igen, de meg is gyógyítja őket.

Camille kijavította:

— Megszelídíti őket.

Armand Vidal lezárta a vitát:

— Lou dolgozik. Tegyetek ti is így.

Louise hamarosan igazításokat, majd változatokat javasolt. Egy túl szigorú ruha váratlan nyílást kapott a hátán. Egy jellegtelen zakó lágyabb vonalat nyert egy áthelyezett varrásnak köszönhetően. Egy ridegnek ítélt estélyi ruha belső betétet kapott, amely csak mozgás közben bukkant elő, mint valami színes titok.

Solange szinte sohasem dicsért.

Azt mondta:

— Át kell dolgozni.

Vagy:

— Lehetséges.

Vagy:

— Tartsuk meg ezt az ötletet.

A Valombre-nál a „tartsuk meg ezt az ötletet” csaknem felért egy homlokra adott csókkal.

Egy délután, a szövetekkel borított asztal körül Louise többre merészkedett.

— A következő bemutatójára sok erős sziluettje van. Nagyon megtervezettek. Nagyon magabiztosak. De talán hiányzik egy ruha, amely először úgy tűnik, mintha habozna.

Solange pengeéles tekintettel nézett rá.

— Egy ruha, amely habozik?

— Igen. Nem gyenge. Nem határozatlan. Egy ruha, amely visszatart valamit. Azt az érzést kelti, hogy egy nő a saját bevonulása közepén meggondolhatja magát.

Baptiste a szívére tette a kezét.

— Ebbe a mondatba szeretnék belehalni.

Camille felsóhajtott.

— Mindnyájan a sírba visztek.

Solange nem vette le a szemét Louise-ról.

— Rajzolja le.

Louise ceruzát vett elő.

Állva, gyorsan rajzolt. Hosszú, halvány, szinte egyszerű sziluettet. Aztán egy eltolódó vonalat a csípőnél. Egy láthatatlan záródást, amely valójában nem is záródás. Egy részben leoldható ujjat. A ruhának két állapota volt: az egyik illedelmes, a másik nyitott, mintha a kifutón haladva feltárná második gondolatát.

Noé a válla fölött lesett.

— Ez a megbánás ruhája.

— Nem — mondta Louise. — A késői döntés ruhája.

Solange felvette a vázlatot.

— Huszonegyedik kifutó.

Armand Vidal felvonta a szemöldökét.

— Máris?

— Igen.

— Újra kell rendezni a sorrendet.

— Akkor rendezzék újra.

Senki sem tiltakozott.

Louise mozdulatlanul állt, keze még mindig az asztal fölött lebegett.

Az egyik rajza bekerült a Valombre divatbemutatójába.

Nem hivatalosan. Nem diadalmasan. Még nem is a saját neve alatt. De ott volt.

A forma — gondolta — mindent megváltoztatott.

Louise Lang, a szorongó üzlettulajdonos, könyörgött, hogy nézzék meg a munkáját.

Louis Lange, a kétértelmű megjelenésű asszisztens, megmutatta, mire képes.

A különbség igazságtalan volt.

De valóságos.

________________________________________

Minden este felhívta Montréalt.

Az időeltolódás miatt gyakran a párizsi nap végén telefonált, amikor odahaza a boltban javában folyt a munka. Az első hívás megnyugtatta. Élodie eladott két sálat és egy zakót. Claire meggyőzött egy vásárlót, hogy ne távozzon, mert egy ruhát nem szabad a próbafülke neonfényében megítélni. Marie-Soleil „barátságosabb rezgések szerint” rendezte át a kirakatot, és ez szemlátomást működött.

— És Pascal? — kérdezte Louise.

Csend következett.

— Engedelmeskedik — felelte Élodie.

— Vagyis?

— A maga módján engedelmeskedik.

Louise megcsípte az orrnyergét.

— Mit csinált?

Claire átvette a telefont.

— Semmi súlyosat. Csak egy haikut ajánlott egy vásárlónak, aki kabátot próbált.

— Claire.

— Megvette a kabátot.

— Ó.

— De azt is megkérdezte, hogy a költő jár-e hozzá.

— Ez nem vicces.

— Egy kicsit azért igen.

Ezután Marie-Soleil vette át a kagylót.

— Ne aggódj. Szemmel tartom.

— Ettől is aggódom.

— A boltod állja a sarat. Összpontosíts Párizsra.

Louise könnyebben lélegzett.

— Talán van itt egy esélyem.

— Tudtam.

— Ezt nem tudhattad.

— Érezhettem.

— Hát persze.

— És Jean kétszer is telefonált.

Louise megfeszült.

— Mit akart?

— Tudni, pontosan hol vagy. Azt feleltem: éppen egyre nehezebb lesz téged irányítani.

— Marie!

— Jobban szeretted volna, ha hazudok?

— Igen.

— Legközelebb költőien fogok hazudni.

Louise szinte megkönnyebbülten tette le a telefont.

Másnap újra telefonált. Minden még nagyjából rendben volt. Az eladások nem voltak rendkívüliek, de az üzlet lélegzett. Egy vásárló átalakítást rendelt. Egy másik azt kérdezte, a piros ruha létezik-e feketében. Pascal segített dobozokat cipelni, anélkül hogy nyilvános nyilatkozatot tett volna. Ez haladás volt.

A harmadik hívás mindent megváltoztatott.

Louise éppen kilépett a Maison Valombre-ból. Párizsra finom eső hullott, amely okosabbnak láttatta a köveket. Egy épület eresze alá húzódott, és tárcsázta az üzlet számát.

Élodie vette fel.

— Szövetek szíve, jó napot.

— Én vagyok.

Csend.

Túl hosszú.

— Élodie?

— Lang asszony...

A fiatal nő hangja remegett.

— Mi történt?

— Nem tudom, hogyan mondjam el.

Az utca zaja mintha eltávolodott volna.

— A bolt?

— Nem. Nem a bolt.

— Akkor mi?

Élodie nehezen vett levegőt.

— Chauvet úr.

Louise gyomra görcsbe rándult.

— Jean?

— Igen.

— Mit csinált?

A kérdés magától jött. Jeannál a katasztrófák gyakran valamely tett alakját öltötték.

Ám Élodie ezúttal nem válaszolt azonnal.

— Meghalt, Lang asszony.

Louise nem értette.

— Micsoda?

— Meghalt. Hirtelen. Ma reggel.

A párizsi eső tovább hullott.

Louise nézte a járókelőket, az esernyőket, a taxikat, a tócsák sárga tükröződéseit. Minden ment tovább a maga útján, szemérmetlen közönnyel.

— Hogyan?

— Még nem tudják pontosan. Marie-Soleil szerint a szíve lehetett. Az irodájában volt. Valaki rátalált. Nagyon sajnálom.

Louise a falnak támaszkodott.

Jean.

Jean Chauvet, a világ tulajdonosaként hangzó mondataival, fenyegetésre emlékeztető tanácsaival, aláírásnak beillő csókjaival, pénzével, feltételeivel és azzal a szokásával, hogy megkötözve akart segíteni neki.

Halott.

Ez a szó nem illett hozzá. Jean túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy meghaljon. Túlságosan meg volt győződve arról, hogy még elintézendő ügyei vannak. Túlságosan biztos volt benne, hogy minden fontos dolognak meg kell várnia, míg belép a szobába.

— Lang asszony? Ott van még?

— Igen.

A hangja mintha valahonnan máshonnan érkezett volna.

— És... és hazajön?

Louise behunyta a szemét.

Hazamenni.

Szövetek szíve. Az alkalmazottak. Az adósságok. Pascal. Jean halála. Maison Valombre. A rajzai. Louis. Lou. Minden kavarogni kezdett benne.

— Nem tudom.

Ekkor egy másik hangot hallott a vonal túlsó végén. Marie-Soleil vette át a telefont.

— Louise?

— Igen.

— Lélegezz.

— Lélegzem.

— Nem. Válaszolsz. Nem ugyanaz.

Louise lassan belélegzett.

— Mi történt?

— Jeant holtan találták az irodájában. Szívrohamról beszélnek. Nagyon hirtelen történt. William Lee telefonált. Téged keresett.

— William Lee...

— Igen.

— Miért?

— Azt hiszem, vannak iratok. Talán a bolttal kapcsolatos ügyek. Nem értettem mindent. Feltétlenül beszélni akar veled.

Louise-ban újabb aggodalom támadt.

Jean még holtában is talált rá módot, hogy papírokat hagyjon maga után.

— És Pascal?

— Hallgat.

— Pascal?

— Igen. Ritkaság.

— Tudja?

— Már az egész környék kezdi megtudni.

Louise a szájára tette a kezét.

Jeant már nem úgy szerette, ahogy egy férfit szeret az ember. Talán sohasem szerette így. De hatalmas helyet foglalt el az életében. Támogatta, megsebezte, lenyűgözte, lekicsinyelte, ösztönözte. Hitt benne, azzal a feltétellel, hogy megmarad a keretek között, amelyekben meg tudta érteni.

Most pedig nem volt többé.

Szeretett volna sírni.

Nem jött semmi.

Csak mérhetetlen fáradtság.

— Louise — mondta Marie-Soleil —, most ne dönts semmiről.

— Párizsban vagyok.

— Éppen ezért.

— A Valombre-nál dolgozom.

— Akkor ma dolgozz. Sírj később, ha jön a sírás.

— Borzalmas tanács.

— Nem. Gyakorlatias. A halottaknak már nincs időbeosztásuk. Az élőknek van.

Louise megtört nevetést hallatott.

— Lehetetlen vagy.

— Tudom. Hívd fel William Lee-t, amikor képes leszel rá. Előbb ne.

— Rendben.

Letette a telefont.

Sokáig állt mozdulatlanul az eresz alatt, Louis ruhájában, táskájában Louise rajzaival.

Jean meghalt.

És körülötte Párizs továbbra is ruhákat árult.

________________________________________

Amikor visszatért a műhelybe, Solange Arvay azonnal észrevette az arcát.

— Mi történt?

Louise habozott.

— Meghalt valaki Montréalban.

Solange nem tette fel azokat a kérdéseket, amelyeket sokan feltettek volna. Közel állt magához? Váratlanul történt? Egyszerűen csak ezt mondta:

— Elmehet.

Louise az asztalon heverő szövetekre nézett. A huszonegyedik kifutó vázlatára. A gombostűkre. A szabóbábura.

— Nem.

— Nem?

— Dolgozni akarok.

Solange hosszan figyelte.

— Rendben. De ne nyúljon az ollóhoz, ha remeg a keze.

— Nem remeg.

Nem volt igaz.

Baptiste gyengéden odalépett.

— Megcsinálhatom a fércelést.

Noé hozzátette:

— Én pedig eljátszhatom, hogy nem aggódom. Ebben kiváló vagyok.

Camille egy csésze teát tett Louise mellé.

— Igya meg. Utána dolgozunk.

Louise ránézett ezekre az emberekre, akiket alig ismert. Néhány napja a kollégái voltak. Műhelybeli társai, akiket egy hazugság és egy szükségszerűség hozott össze. Egyikük sem kérte, hogy meséljen a fájdalmáról. Egyikük sem próbálta nagy szavakkal megvigasztalni. Egyszerűen helyet csináltak neki.

Ez jobban megrendítette, mint a részvétnyilvánítások.

Megitta a teát.

Aztán visszalépett a bábuhoz.

A késői döntés ruhája várta.

Louise végighúzta ujjait az anyagon, ahogy az ember egy élőlény homlokát érinti.

— Itt folytatjuk — mondta. — A vonalnak tartania kell, de nem zárhatja fogságba.

Armand Vidal mögötte állva mormolta:

— Pontosan.

Estig dolgozott.

Jean Chauvet reggel meghalt.

És egy párizsi műhelyben lassan alakot öltött egy ruha, amelyet ő talán eladhatatlannak ítélt volna.

AZ V. FEJEZET VÉGE

Folytatás »