Azon a reggelen, amikor Louise elhatározta, hogy Párizsba utazik, egy szemhunyásnyit sem aludt.
Hajnalig ült a Szövetek szíve hátsó helyiségében, rajzok, számlák, hideg teával teli poharak, szövetdarabok és az a különös fáradtság között, amely nemcsak a testből fakad, hanem egy álomból is, amely kezd túlságosan sokba kerülni.
A kirakatban a piros ruha bátrabbnak látszott nála.
Ez megalázó volt.
— Még a próbababáimban is több a tartás, mint bennem — mormolta.
Felállt, a pulthoz ment, és kinyitotta a fiókot, amelyben a kimutatásokat tartotta. Ott voltak a számok. Ugyanolyan kellemetlenek, mint mindig. A bevétel nem volt elég. A vásárlók bejöttek, csodálták az árut, beszélgettek, néha visszajöttek, de nem elegen. Néhányan úgy vettek egy sálat, mint mások egy kifogást. Mások ruhát próbáltak, hosszan nézték magukat, felfedezték, hogy szépek, majd távozáskor ezt mondták:
— Még gondolkodom rajta.
Louise kezdte gyűlölni ezt a mondatot.
Gondolkodni egy üzletben gyakran azt jelentette: köszönöm, hogy elképzelhettem önmagam egy jobb változatát, de a bátorságomat itt hagyom a próbafülkében.
Pascal Pascal sem segített.
Amióta az üzlet fölött lakott, sikerült megkerülhetetlen jelenlétté válnia. A vásárlók észrevették. Az alkalmazottak beszéltek róla. A járókelők kikerülték vagy rámosolyogtak. Mondatokat írt a kirakatba, aztán úgy viselkedett, mintha az üzlet azóta az ő szavaival lélegezne. Nem a kasszát lopta meg. Nem. Rosszabbat tett: ellopta a légkört.
Jean Chauvet időről időre betért, és úgy figyelte a katasztrófa lassú kibontakozását, mint aki már-már reméli, hogy igaza lesz.
— Figyelmeztettelek — mondta a tekintete, mielőtt még megszólalt volna.
Louise nem akarta megadni neki ezt az elégtételt.
Aznap reggel Élodie érkezett elsőnek. Sötétzöld pulóvert viselt.
Louise rögtön észrevette.
— Pascal tanácsolta neked ezt a színt?
Élodie elpirult.
— Csak annyit mondott, hogy kiemeli a lelkemet.
— Emlékeztetlek, a lelked tízkor kezd dolgozni.
— Igen, Lang asszony.
Ezután Claire jött át a szomszédos kávézóból, két kávéval és egy croissant-nal.
— Úgy néz ki, mint aki veszélyes döntést hozott.
— Párizsba utazom.
Claire letette a kávékat.
— Na tessék. Tudtam.
Élodie szeme elkerekedett.
— Párizsba?
— Igen.
— Mennyi időre?
— Néhány napra. Ha kell, egy hétre.
— De mi lesz az üzlettel?
— Ti fogjátok vezetni.
A két nő úgy nézett rá, mintha épp közölte volna velük, hogy egy vihar közepén rájuk bízza egy hajó parancsnokságát.
— Én? — kérdezte Élodie.
— Te. Claire is, ha vállalja, hogy időnként benéz, és Marie-Soleil a lehetetlen döntésekhez.
— Én felszolgáló vagyok — emlékeztette Claire.
— Éppen ezért. Felismered az éhes vásárlókat.
— Akik ruhákra éhesek?
— Akik bátorságra.
Claire egy pillanatig nézte, aztán elmosolyodott.
— Ez jól hangzott. Ki kellene írnod egy táblára.
— Nem. Pascal jobban megírná, és attól megőrülnék.
Kilenc órakor megérkezett a sürgősen odahívott Marie-Soleil. Félbeszakítás nélkül hallgatta végig a tervet, ami ritka és nyugtalanító jelenség volt.
— Párizs — mondta végül.
— Igen.
— Bemutatod a terveidet?
— Igen.
— Kinek?
— Mindenkinek, aki nem dob ki.
— Van találkozód?
— Kettő. Talán három. A többi próbálkozás lesz.
— Nem tudod eladni a rajzaidat.
— Tudom.
— Reszketni fogsz.
— Valószínűleg.
— Túlságosan komolyan fogsz felöltözni, hogy bátorságot önts magadba.
— Lehetséges.
— El fogod felejteni, hogy érdekesebb vagy a saját magyarázataidnál.
Louise felsóhajtott.
— Marie, gyakorlati segítség kell, nem intuitív boncolás.
— Rendben. Gyakorlati tanács: menj.
Louise fölemelte a szemét.
— Tényleg így gondolod?
— Igen. Itt megfulladsz. Úgy számolod a vállfáidat, mint az elítélteket. Párizsban legalább megtudod, máshol is lélegeznek-e a modelljeid.
— És az üzlet?
Marie-Soleil körülnézett.
— Néhány napot túlél nélküled. Vagy megtanul majd állva reszketni.
Louise nem szólt.
Fent Pascal léptei visszhangoztak a lakásban. Lassan. Mintha mindent hallott volna.
Persze hogy hallott mindent.
Néhány perccel később lejött.
Fekete inget, bordó sálat és egy előre megsebzett férfi arckifejezését viselte.
— Párizs — mondta.
— Jó reggelt, Pascal.
— Úgy utazik Párizsba, hogy meg sem kérdez engem?
— Nem tudtam, hogy az útlevelemhez az ön áldása is kell.
— Nem. De a regényéhez talán igen.
— Az életem nem az ön regénye.
Pascal lágyan elmosolyodott.
— Még nem.
Louise azonnal bosszúságot érzett. Pascalnak megvolt az a képessége, hogy úgy férkőzzön bele a döntéseibe, mint a huzat az ajtó alatt.
— A lányokra bízom az üzletet — mondta. — Elmegyek bemutatni a rajzaimat.
— Kitűnő ötlet.
Louise ellenvetésre készült. Ez a helyeslés lefegyverezte.
— Komolyan gondolja?
— Természetesen. Itt egy üzletet védelmez. Ott a saját nevét fogja. Ez veszélyesebb. Tehát hasznosabb.
— Meglep engem.
— Tudok nagylelkű lenni, ha nem kerül semmibe.
Claire felhorkant.
Pascal sértett méltósággal tudomást sem vett róla.
— Írhatok önnek egy bemutatkozó levelet.
— Nem.
— Egy rövid jegyzetet.
— Nem.
— Egyetlen mondatot.
— Azt főleg ne.
— Téved. Párizs szereti a mondatokat.
— Párizs azokat is szereti, akik tudnak hallgatni.
Pascal a szívére tette a kezét.
— Övön aluli ütés. De elegáns.
Louise elment a kabátjáért.
— Amíg távol vagyok, Pascal, nem jön le elcsábítani a vásárlóimat. Nem oszt tanácsokat az alkalmazottaimnak. Nem írja át a tábláimat. Nem nyúl a kirakathoz. Nem meséli a járókelőknek, hogy tragikus a nyakuk.
— Őszinte megfigyelés volt.
— És elveszítettünk egy vásárlót.
— Nem volt jó vásárló.
— Ezt nem maga dönti el.
Pascal meghajolt.
— Engedelmeskedem.
Marie-Soleil rászegezte a tekintetét.
— Nem. Maga el fogja játszani az engedelmességet.
Pascal elmosolyodott.
— Egyre jobban ismer.
— Pontosan ez aggaszt.
Louise felvette a rajzokkal teli táskáját. Nehéz volt. Túlságosan nehéz néhány papírlaphoz képest. Hónapok stresszét, büszkeségét, félelmét és szépségét gyömöszölte bele.
Az ajtóban még egyszer visszafordult az üzlet felé.
— Élodie, minden eladást felírsz. Claire, nem veszel át előre be nem jelentett szállítmányt. Marie, megakadályozod, hogy Pascal hivatalos látványossággá váljon.
— És ha Jean benéz? — kérdezte Élodie.
Louise habozott.
— Mondd, hogy dolgozom.
— Párizsban?
— Nem. Csak azt mondd, hogy dolgozom. Attól még jobban bosszankodik majd.
Kiment.
Odakint másnak tűnt a levegő.
Nem könnyebbnek.
Hanem tágasabbnak.
________________________________________
Párizs nem hegedűszóval fogadta Louise-t.
Hanem sorban állással a vámnál, egy túl drága taxival, a csomagtartóba szorult bőrönddel és egy sofőrrel, aki fontosnak tartotta elmagyarázni neki, hogy a divat már nem a régi.
— Mostanában, asszonyom, mindenki eredeti akar lenni. Ennek az az eredménye, hogy senki sem az.
Louise kimerülten válaszolt:
— Én is ettől tartok.
Egy szerény szobát foglalt egy csendes szállodában, a kilencedik kerületben. A szőnyeg látott már boldogabb utazókat, a lift úgy nyöszörgött, mint egy elfeledett öreg színész, de az ablakból egy darabka cinktető, két kémény és a finom szürkeségű párizsi ég látszott.
Louise letette a rajztáskáját az ágyra.
— Nos.
Belenézett a tükörbe.
A vele szemben álló nő arca megviselt volt, szeme alatt sötét karikák ültek, de a szája körül új elszántság jelent meg. Nem turistáskodni jött Párizsba, bár megígérte magának, hogy elhalad néhány divatszentély előtt, ahogyan templomokat látogat az ember.
Másnap reggel az avenue Montaigne-en kezdett.
Az ottani kirakatokban az elérhetetlen dolgok tökéletes hidegsége uralkodott. A ruhákat nem kiállították, hanem mintha őrizték volna. Az eladónők tartása egyenes, mosolya pontos volt, és a tekintetük már azelőtt képes volt megbecsülni egy kabát árát, hogy az belépett volna az ajtón.
Louise bement az első divatházba.
Megkérdezte, bemutathatná-e a terveit.
Megkérdezték, van-e időpontja.
Azt felelte, nincs.
Olyan udvariassággal mosolyogtak rá, amely minden zárnál hatékonyabban csuk be egy ajtót.
A második divatházban kapott egy névjegyet.
A harmadikban megengedték, hogy a portfólióját a recepción hagyja.
A negyedikben azt mondták:
— Asszonyom, rengeteg ajánlat érkezik hozzánk.
Louise így felelt:
— El tudom képzelni.
— Postán elküldheti az anyagát.
— Montréalból jöttem.
— Akkor még messzebbről is elküldheti.
Nem volt rosszindulatú mondat. Egyszerűen olyan franciás volt, hogy az ember kedvet kapott másképpen megtanulni lélegezni.
Louise kilépett az utcára. A táskája nehezebbnek tűnt, mint korábban.
Sokáig gyalogolt.
Rue du Faubourg-Saint-Honoré. Place Vendôme. Rue Cambon. Nem ment be mindenhova. Néha megelégedett azzal, hogy a kirakatokat nézi, a szabásokat, a formákat, a vásárlókat, a fekete ruhás férfiakat, akik ajtót nyitottak, a fiatal asszisztenseket, akik úgy vitték a ruhazsákokat, mintha ereklyéket szállítanának.
Hamar felfigyelt ezekre a divat világában dolgozó fiatal férfiakra.
Némelyikük nagyon egyenes tartású volt, nagyon vékony, szinte szigorú. Mások olyan lágy esésű ruhákat hordtak, mintha nem akartak volna választani zakó és sál, ing és virág között. Többük mozdulatai tökéletesen finomak voltak. Kifejező kezek. Lágy hangok. Keskeny vállak. Olyan létezésmód, amely senkitől sem kért bocsánatot.
Louise gúny nélkül figyelte őket.
Éppen ellenkezőleg.
Meghatotta a szabadságuk. Nem azért voltak szabadok, mert könnyű lett volna az életük. Hanem mert stílussá alakították a különbözőségüket. Nem rejtették el a törékenységüket. Úgy viselték, mint egy szabásvonalat. Egy eleganciát. Egy kézjegyet.
A Marais közelében, egy műhelyben látott egy hidrogénszőke fiatalembert, amint vállán rózsaszín tülltekercset cipelve átsétált a szobán. Úgy haladt, mint egy fáradt, de boldog herceg. Egy idősebb férfi, akinek csuklóját finom karkötők borították, pontos mozdulattal igazította meg egy próbababa ruhaujjának esését.
Louise arra gondolt:
— Nekik joguk van ahhoz, hogy jobban kitalálják önmagukat, mint én.
Ez a gondolat egész nap vele maradt.
________________________________________
A harmadik napra már vesztett valamennyit a magabiztosságából.
Túl gyorsan beszélt, ha tíz percet adtak neki. Magyarázta a modelljeit, ahelyett hogy hagyta volna őket lélegezni. Még azelőtt mondta, hogy „ez csak egy ötlet”, mielőtt bárki ítéletet alkothatott volna róla. Lekicsinyelte azt, amit eladni jött. Szinte mentegetőzött a tehetségéért.
A Maison Valombre nevű haute couture-házban végre találkozott valakivel, aki időt szánt a rajzaira.
A Valombre egy visszafogott épületben működött, egy kis utcában, nem messze a place des Victoires-tól. A homlokzaton semmi hivalkodás. Egy réztábla. Fekete ajtó. Kaputelefon. Odabent kőlépcső, fehér falak, nem túl erős illatú virágcsokrok és a jól megfizetett munka csendje.
Egy olyan helyiségben várakoztatták, ahol a négy szék drágábbnak látszott a repülőjegyénél.
Aztán egy vékony, rövid hajú, sötét szemüveges nő lépett be, hóna alatt mappával.
— Lang asszony?
— Igen.
— Solange Arvay vagyok, a tervezőműhely vezetője.
Louise túl gyorsan pattant fel.
— Örvendek.
Solange Arvay hellyel kínálta.
— Mutassa.
Louise kinyitotta a portfólióját.
Ezúttal megpróbált hallgatni.
Solange egyenként végignézte a rajzokat. Nem mosolygott. Szinte semmit sem fűzött hozzájuk. Néha odébb tett egy lapot, visszatért az előzőhöz, elidőzött egy gallérnál, egy ujjnál, egy ferde vonalnál.
— Van keze hozzá — mondta végül.
Louise érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.
— Köszönöm.
— De túlságosan sokat mentegetőzik.
— A rajzaimban?
— Abban, ahogyan bemutatja őket. Mintha már azelőtt bocsánatot kérne, hogy egyáltalán létezni merne.
Louise nem tudta, mit feleljen.
Solange a Szökés nevű ruhánál időzött el.
— Ez.
— Igen.
— Meg is varrta?
— Még nem.
— Miért?
— Időhiány. Talán pénzhiány is.
— Rossz válasz. Az eszközök a gesztus után jönnek. Nem mindig, de ebben hinnünk kell, ha túl akarunk élni ebben a szakmában.
Összecsukta a portfóliót.
— Nem ígérhetek semmit.
Louise úgy érezte, ez a mondat a vállára zuhan.
— Értem.
— Nem. Nem érti. Azt mondtam, nem ígérhetek semmit. Nem azt, hogy nem érdekel.
Louise fölnézett.
Solange elővett egy névjegyet, és a portfólióra tette.
— Hagyjon itt másolatot három tervről. Erről. Arról. És a ferde vonalú ruháról.
— Szökés.
— Kissé irodalmi név.
— Tudom.
— Tartsa meg mégis. A nevetséges nevek néha jobban fogynak, mint a jók.
Louise idegesen felnevetett.
— Meddig marad még Párizsban?
— Még néhány napig.
— Jöjjön vissza holnap késő délután. Se előbb, se később.
— Köszönöm. Őszintén.
— Ne hálálkodjon ennyire. Fárasztó.
Louise óvatos örömmel hagyta el a szobát. Nem győzelem volt ez. Csak egy szál. De egy szál mégis jobb volt a semminél.
Az előcsarnokban, távozás közben, észrevett egy kis hirdetést a személyzeti bejárat mellett.
MAISON VALOMBRE
MŰHELYASSZISZTENST KERES
Diszkrét jelenlét, figyelem a részletekre, azonnali munkakezdés.
Érdeklődni a recepción.
Louise egyszer elolvasta.
Aztán még egyszer.
Asszisztens.
Nem asszisztensnő.
Mozdulatlanul állt.
Abban a pillanatban két fiatal férfi jött ki egy folyosóról, ruhazsákokkal megrakodva. Az egyik bő nadrágot, lakkcipőt és masnira kötött gallérú elefántcsontszínű blúzt viselt. A másiknak karcsúsított zakója volt, szemét alig észrevehetően kifestette, hajtókáján régi bross csillogott. Élénken beszélgettek, nevettek, kijavították egymást egy szaténárnyalat megnevezésében, eltűntek, visszajöttek, megint elmentek. Nem voltak nevetségesek. Nem viseltek jelmezt. Otthon voltak a közegükben.
Sőt, még ennél is több.
Boldognak látszottak.
Nem együgyű boldogsággal. A pontosság boldogságával. Azzal, hogy pontosan ott vannak, ahol a mozdulataik, az ízlésük, a különbözőségük hasznossá válik.
Louise ránézett a hirdetésre.
Aztán a tükörképére az ajtó üvegében.
Egész életében arra törekedett, hogy komolyan vegyék, hogy megnyugtassa a férfiakat, a bankárokat, a szállítókat, Jeant, a habozó vásárlókat. Megtanulta, hogyan legyen hiteles. Rendezett. Egyenes tartású. Nőies, de nem túlságosan. Művész, de fizetőképes. Merész, de szalonképes.
És mi lenne, ha egyszer másként kellene belépnie?
Nem Louise Langként, egy montreali üzlet aggódó tulajdonosaként.
Hanem valaki másként.
Őrült, meggondolatlan, szinte gyerekes ötlet nyílt meg benne.
Elhessegette.
De visszatért.
Pascalra gondolt.
A köpenyére, a kalapjára, arra az utálatos módjára, ahogy a jelmezt felhatalmazássá változtatta.
Először gondolt arra, hogy talán az volt a hibája, hogy másoknak engedte át a színpadias létezés jogát.
— Nem — mormolta. — Ezt nem fogom megtenni.
Ami egy kimerült nő szájából néha azt jelenti: valószínűleg mégis megteszem.
________________________________________
Este, a kis hotelszobában Louise kipakolta a bőröndjét.
Sorba rendezte a ruháit az ágyon.
Egy fekete zakó. Egy egyenes szabású nadrág. Egy fehér ing. Egy sötét sál. Lapos sarkú cipő. Hosszú kabát. Egyik sem volt szigorú értelemben férfiruha. De épp elég volt ahhoz, hogy kétértelmű alakot teremtsen, ha eltüntet néhány vonalat, összefogja a haját, kissé megkeményíti a mozdulatait.
Belenézett a tükörbe.
— Nevetséges.
Levette a fülbevalóit.
— Teljesen nevetséges.
Hátrafésülte a haját, alacsonyan összefogta, aztán a hajtömegét elrejtette egy kis kalap alatt, amelyet aznap délután vett a Marais egyik használtruha-üzletében.
— Jean szerint ez szánalmas volna.
Úgy kötötte meg a sálját, hogy megtörje a nyaka lágy vonalát.
— Pascal szerint ez egy szereplő volna.
Felvette a fekete zakót.
— Marie-Soleil szerint vedlés volna.
Alig sminkelte ki magát, de újrarajzolta a szemöldökét, felerősített egy árnyékot, elhalványította az ajkát. Az arca megváltozott. Nem eléggé ahhoz, hogy férfivá váljon. Túlságosan ahhoz, hogy egészen Louise maradjon.
Megpróbált járni.
Túlságosan Louise-osan.
Újrakezdte. Kevesebb csípőmozgás. Több szögletesség. Nem karikírozva. Csak másként. Új visszafogottsággal. Úgy, hogy ne kínálja fel az arcát, mielőtt a jelenlétét érzékelnék.
A Maison Valombre asszisztenseire gondolt.
Szabad eleganciájukra.
Arra az érzésre, hogy különcségüket kifinomítva kivívták a létezés jogát.
Louise kinyitotta a határidőnaplóját.
Egy üres lapra ezt írta:
Louis Lang.
Nézte a nevet.
Túlságosan egyszerű.
Hozzáírt még valamit:
Louis Langel.
Nem.
Louis Lange.
Jobb.
Egy név, amely hasonlított rá, de ezt nem vallotta be.
Halkan kimondta:
— Jó napot. A műhelyasszisztensi állásra jelentkezem.
Túl magas volt a hangja.
Újrakezdte, mélyebben.
— Jó napot. A műhelyasszisztensi állásra jelentkezem.
Akarata ellenére elmosolyodott.
A tükörben Louis Lange is visszamosolygott rá.
Nem igazán férfi. Nem eltüntetett nő. Csel. Titkos átjáró. Egy kellően törékeny szereplő ahhoz, hogy bejusson oda, ahol Louise Lang talán nem merte volna erőltetni a dolgot.
A kezét a rajztáskájára tette.
— Holnap szerencsét próbálunk.
Aztán lefeküdt, de nem vetkőzött le azonnal, mintha a jelmez levétele máris eltüntetné a merészségét.
Elalvás előtt a Szövetek szívére gondolt.
Élodie-ra, Claire-re, Marie-Soleilre.
Jeanra, aki bizonyára már fogalmazta is a mondatot, amellyel szemére vetheti a távollétét.
Pascalra, aki talán máris történetet talált ki róla.
Hirtelen felült.
Pascal.
Túl gyorsan megértené. Megérezné az átváltozást. Jelenetet csinálna belőle. Jelképet. Csapdát.
Louise leoltotta a lámpát.
— Csak próbálja meg ezt is ellopni tőlem — mormolta a sötétben.
A szűk szobában Párizs nem felelt.
De odakint, valahol azokban az utcákban, ahol a kirakatok még mindig szövetekről álmodtak, a divat tovább őrködött, mint egy elegáns vadállat.
A IV. FEJEZET VÉGE