Louise Lang tizenkét perccel a saját félelme előtt érkezett meg a Saint-Denis utca 4357. szám elé.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt a járdán, jobb kezében a kulcscsomóval, csípőjének támasztott táskával, hóna alá szorított határidőnaplóval. Az utca még nem ébredt fel egészen. Néhány autó haladt el a vasárnap reggelek bágyadt lassúságával, a szomszédos kirakatok halvány fényt tükröztek, a környék első sétálói pedig mintha a levegőben kerestek volna valami okot arra, hogy lelassítsanak.
Előtte az üzlet homlokzata új fényében ragyogott.
SZÖVETEK SZÍVE
Az aranyszínű betűk, amelyeket előző nap festett fel egy aprólékos és kissé bőbeszédű mesterember, mintha még haboztak volna, bolti cégérnek vagy szerelmi vallomásnak szánják-e magukat. Louise sokáig kételkedett a névben. Túl lágy? Túl naiv? Túl nőies? Túlságosan könnyű gúnyt űzni belőle azoknak, akik egy ruhában csak az árat, a haszonkulcsot és a feltűnés lehetőségét látják?
Aztán egy reggelen felhagyott a kételkedéssel.
Szövetek szíve.
Pontosan ezt jelentette. A szív azért, mert nem csupán konfekcióruhát akart eladni. A szövet pedig azért, mert az anyagnak olyan emlékezete van, amelyről a siető embereknek sejtelmük sincs. A ruhák megőriznek valamit azokból a nőkből, akik viselik őket. A zakók magukra veszik azoknak a férfiaknak a tartását, akik kihúzzák bennük magukat. A kendők ismerik a nyakak titkait. Még egy egyszerű bélés is lehet vallomás.
Louise elmosolyodott.
— Jól van. Gyerünk.
Olyan figyelmes lassúsággal illesztette a kulcsot a zárba, mint aki páncélszekrényt próbál kinyitni. Az ő szemében ez a mozdulat több volt puszta mechanikánál. Nem egyszerűen ajtót nyitott. Önmagának egy lehetséges változatába lépett be.
A kulcs elfordult.
A zár kattanása élesen hallatszott.
A jelszót elfogadták.
Odabent minden készen állt. Vagy majdnem minden.
A ruhatartó állványok stratégiai eleganciával foglalták el a helyüket. A színek szerint rendezett hosszú ruhák néma vízesésekként omlottak alá. A szemtelenebb rövid kabátkák világos fából készült vállfákon várakoztak. A blúzokat hangulati családokba sorolta: visszafogottak, könnyedek, merészek, üzletiesek, veszedelmesek. Louise szerette ezt a titkos osztályozást. A leltárban soha senki nem látta volna, de segített neki színházként elképzelni a boltját.
A kirakat közelében három próbababa már az általa a megnyitóra kiválasztott darabokat viselte.
Az első, kissé az utca felé fordulva, krémszínű, visszafogott és szinte arisztokratikus együttest hordott. A második, fiatalosabb külsejű bábu éjkék ruhát viselt, amelynek szabását mintha egy olyan nőnek tervezték volna, aki úgy döntött, többé nem kér bocsánatot azért, hogy létezik. A harmadikon, kissé hátrébb állítva, leomló ujjú piros ruha volt.
Louise az utolsó próbababa felé lépett.
— Te aztán meg fogod rémíteni a félénkeket — suttogta. — Nagyon helyes.
Megigazította az egyik ujj vonalát. Helyére tett egy gombostűt. Hátralépett egyet.
Nem. Még nem egészen.
Visszalépett. Néhány centiméterrel a fény felé mozdította a bábut. Ezúttal a ruha elkapta a reggeli napsugarakat, és cinkosául fogadta őket.
— Így ni.
Sosem hitt abban, hogy a dolgok véletlenül sikerülnek. A munkában hitt. A listákban. A számításokban. A háromszor is sürgetett beszállítókban. A kimerülésig ellenőrzött költségvetésekben. Azokban a részletekben, amelyeket senki sem vesz észre, de amelyek megakadályozzák a katasztrófát.
Harminckilenc évesen Louise-nak üzletasszonyi esze és művészi szeme volt. Az előbbi segített életben maradnia. Az utóbbi megakadályozta, hogy egészen elárulja önmagát.
A pulton a határidőnapló az aznapi oldalon hevert nyitva.
ÜNNEPÉLYES MEGNYITÓ — 10 ÓRA
Alatta listát készített:
Virágok a kirakat elé.
Kendőtartó állvány.
Kávé / poharak / szalvéták.
Pénztár ellenőrzése.
2. sz. beszállító felhívása.
Dobozok átvétele.
Nem pánikolni.
Nem megölni Jeant.
Újra elolvasta az utolsó sort, és akarata ellenére elmosolyodott.
Jean Chauvet-nak tíz előtt kellett volna megérkeznie. Megígérte. Jean ígéreteinek azonban volt egy sajátos tulajdonságuk: addig tartottak szilárdan, amíg a közvetlen érdekeit szolgálták.
Nyolc hónappal korábban ő szerezte meg Louise-nak a Szövetek szíve elindításához szükséges tőkét. A dolgot a szerelem, vagy inkább a bizalom gesztusaként tálalta. Jean számára ez a két szó felcserélhető volt, ha csókot akart kapni.
Louise-t nem lehetett becsapni.
Tudta, hogy Jean főként azért hisz az üzletben, mert jövedelmező befektetésnek tekinti. Louise sokszor segített neki kijutni pénzügyi szorult helyzetekből, megtalálni a gyenge pontokat, felmérni a kockázatokat, megőrizni a látszatot. Jean csodálta az eszét, amikor az az ő üzleteit szolgálta. Kevésbé találta bájosnak, amikor a szabadságát szolgálta.
Megszólalt a telefon.
Louise összerezzent.
— Szövetek szíve, jó napot kívánok!
Szinte gyermeki örömmel ejtette ki a nevet.
— Louise? Én vagyok.
Jean hangjában azoknak a férfiaknak a zsíros önbizalma csengett, akik még azelőtt megbocsátanak maguknak, hogy vétkeztek volna.
— Jó reggelt, Jean.
— Már a boltban vagy?
— Természetesen. Ma nyitunk.
— Igen, igen, tudom. Éppen azért. Egy kicsit késni fogok.
Louise lehunyta a szemét.
— Mennyit?
— Nem sokat. Talán egy órát.
— Jean.
— Nem tehetek mást. William Lee újra felhívott. Át kell nézni egy iratot. Talán aláírás is lesz. Érted, ez fontos.
— Fontosabb, mint a boltom megnyitása?
Rövid csend következett. Jean gyűlölte azokat a kérdéseket, amelyekre őszintén kellett volna válaszolni.
— Ne így kezdd a napot, Louise. Segítettem neked, nem? Melletted állok.
— Csak éppen messziről.
— Ott leszek. Egyébként sincs szükséged rám ahhoz, hogy ruhákat adj el. Tökéletes vagy ebben a szerepben.
Ebben a szerepben.
Louise végignézett az állványokon. A ruháin. A kirakatán. Az új pénztárgépen. A kézzel írt árcédulákon.
— Ez nem szerep, Jean.
— Ne légy ilyen érzékeny. Tudod, mire gondolok.
Nagyon is tudta. Ez volt a baj.
— A beszállítók bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Nehéz dobozokkal. Sok-sok dobozzal.
— Kérj meg valakit, hogy segítsen.
— Kit?
— A barátnődet, a jósnőt.
— Marie-Soleil nem jósnő. Hanem jó megérzései vannak.
— Én is ezt mondom.
— Nem. Nem ezt mondod.
Jean felsóhajtott. Louise jól ismerte ezt a sóhajt. Azt jelentette: „Túl fontos ember vagyok én az ilyen árnyalatokhoz.”
— Sietek, ahogy tudok — mondta Jean. — És nyugodj meg. Siker lesz. Van ízlésed, van szimatod, és én is támogatlak.
Én is támogatlak.
Louise megérezte ebben a fordulatban azt a kis aranyláncot, amelyet Jean oly szívesen akasztott volna a nyakába.
— Később beszélünk, Jean.
Letette, mielőtt a férfi még hozzáfűzhetett volna valamilyen megfontolt gyengédséget.
Néhány másodperccel később megszólalt az ajtó csengője.
Louise élénken megfordult.
Marie-Soleil Myhrre úgy lépett be a boltba, mintha sohasem menne át egy küszöbön anélkül, hogy előbb köszöntené a helyiség szellemeit. Bő szoknyát és türkizkék kendőt viselt, valamint több karkötőt, amelyek minden mozdulatára összekoccantak. Negyvenévesen különös fiatalságot őrzött magában, nem az arcán, hanem abban, ahogyan fogadta a történéseket. Mintha semmi sem eshetett volna meg vele anélkül, hogy azonnal előjellé változzék.
— Már az utcasarokról megéreztem, mennyire feszült vagy — jelentette ki.
— Neked is jó reggelt.
Marie-Soleil kitárta a karját.
Louise hagyta, hogy átölelje. Jólesett neki az ölelés.
— Késik? — kérdezte Marie-Soleil.
— Ki?
— A szép keselyű.
— Jean.
— Én is ezt mondtam.
Louise felnevetett. A nevetés feloldott valamit a mellkasában.
Marie-Soleil hátralépett, hogy szemügyre vegye az üzletet.
Megváltozott az arckifejezése. Tekintete végigjárta a ruhatartó állványokat, a tükröket, a kirakat három próbababáját, a még elrendezésre váró kendőket, a meleg fényű lámpákat, a pultot, a világos falakat, az elegáns címkéket. Nem szólalt meg rögtön. Ez ritkaságnak számított. Louise-t meghatotta.
— Nos? — kérdezte.
Marie-Soleil a szívére tette a kezét.
— Él.
— Él?
— Igen. Nemcsak szép. Él. Mintha a ruhák máris azokra a nőkre várnának, akikhez tartoznak.
Louise szeme kissé könnybe lábadt. Elfordította a fejét, mintha csak egy vállfát akarna megigazítani.
— Te mindig túlzol.
— Én másképp pontosítok.
— Akkor pontosíthatnád másképp a kendőket is? Egyáltalán nem engedelmeskednek nekem.
Marie-Soleil a pult mögé tette a táskáját.
— Örömmel. A kendők civilizált kígyók. Meg kell őket szelídíteni.
Vallásos komolysággal munkához látott.
A következő közel húsz percben a két nő alig beszélgetve készítette elő a boltot. Louise ellenőrizte a pénztárat, a nyugtákat, a bankkártya-terminált, a bolt nevével ellátott táskákat. Marie-Soleil előbb színek, aztán energiák szerint rendezte el a kendőket, amit Louise kizárólag azért fogadott el, mert az eredmény gyönyörű volt.
Fél tízkor megérkeztek az első gondok.
Nem emberi alakban.
Dobozok képében.
Egy szállítókocsi hirtelen megállt a bolt előtt. Két férfi szállt ki, és kinyitotta a raktér ajtaját. Kartondobozok egész hegye bukkant elő.
Louise a homlokához kapott.
— Ez nem lehet igaz.
— Mi történt? — kérdezte Marie-Soleil.
— Ma csak a felét kellett volna leszállítaniuk. A másik felét holnap.
A szállító belépett, kezében elektronikus táblagéppel.
— Lang asszony?
— Igen.
— Teljes szállítmány.
— Éppen ez az: nem lett volna szabad teljesnek lennie.
— Nálam az áll: „teljes szállítmány”.
— Nem tudnának egy részét visszavinni?
A férfi együttérzően nézett rá, mintha azt kérte volna a Holdtól, hogy jöjjön vissza kedden.
— Asszonyom, én szállítok. Nem filozofálok.
Marie-Soleil odasúgta:
— Kár. Talán érdekes lett volna.
Hamarosan a dobozok elfoglalták a bejáratot, aztán a pult körüli területet, végül a középső folyosó egy részét is. Louise aláírt, irányított, rakodott, gyors utasításokkal tartotta kordában a pánikját.
— Ne oda. Balra. Nem, ne a kendőkre! Vigyázzon a piros ruhás próbababára. Óvatosabban. Igen. Nem. Nem! Ne a próbafülke elé.
Amikor a szállítók elmentek, az üzlet kevésbé hasonlított nyitásra kész boltra, mint egy raktárra, amely teázónak próbálta álcázni magát.
Marie-Soleil szemügyre vette a káoszt.
— Nagyon ígéretes.
— Katasztrofális.
— A katasztrófák olyan ígéretek, amelyek még nem találták meg a koreográfiájukat.
— Marie.
— Igen?
— Kevesebb jóslatot. Több dolgos kezet.
Mindketten nevetésben törtek ki, és nekiláttak áthelyezni a dobozokat.
Tíz óra előtt tíz perccel Claire érkezett meg a szomszéd kávézóból, kezében egy tálcával, rajta kis poharakkal, két kávéval és egy tányér keksszel.
— Megnézem, hogy a divat nagyasszonyai túlélik-e a szülést.
— Claire! — kiáltott Louise. — Te egy angyal vagy.
— Nem. Visszeres lábú felszolgálónő vagyok. Az hasznosabb.
Letette a tálcát a pultra, és alaposan megnézte a boltot.
— Gyönyörű itt. Tényleg gyönyörű. Mintha már a levegővétel is pénzbe kerülne.
— Remélem, ettől kedvet kapnak a vásárláshoz.
— Attól biztosan kedvet kapnak, hogy szebben öltözzenek, ha idejönnek nézelődni.
Pierrette bedugta a fejét az ajtón Claire mögött.
— Claire! Prahallis úr tudni akarja, tervezel-e visszajönni dolgozni, mielőtt nyugdíjba vonul.
— Mondd meg neki, hogy a helyi gazdaságot támogatom.
Pierrette is belépett, megtörölte a kezét a kötényében, és felnézett a dobozokra.
— Szent ég! Boltot nyitnak, vagy egy egész hercegséget költöztetnek?
Louise röviden elmagyarázta, mi történt a teljes szállítmánnyal.
Pierrette a gyakorlatias nők bölcsességével bólintott, akik egész életükben azt látták, miként borítja fel mások terveit egy rossz helyre rakott láda.
— Jó. Tíz percig segítünk.
— Nem muszáj.
— Éppen ezért számít.
A négy nő munkához látott. Néhány perc alatt a káosz vesztett önteltségéből. A legnagyobb dobozokat a hátsó helyiségbe tolták, a legsürgősebbeket felnyitották, a legcsábítóbb ruhadarabokat azonnal felakasztották. Egy elefántcsontszínű rövid kabátka kis sikolyt csalt ki Claire-ből. Marie-Soleil felsóhajtott egy zöld blúz láttán. Pierrette pedig kiszemelt magának egy szilvaszínű kendőt, amelyről kijelentette, túlságosan szép ahhoz, hogy válogatás nélkül bármelyik vásárló kezébe adják.
Pontosan tíz órakor Louise megállt az ajtó előtt.
A világ nem változott meg. A Saint-Denis utca továbbra is a megszokott módon lélegzett. Az autók haladtak. Az emberek sétáltak. Az ég közömbös maradt. Kívülről semmi sem jelezte, hogy Louise Lang álma éppen most érkezett el a küszöbéhez.
Megfordította a kis táblát.
NYITVA
Szinte azonnal megszólalt az ajtó csengője.
Belépett az első vásárló.
Hatvanas éveiben járó nő volt, egyenes tartással, ezüstszínű hajjal, halványkék kabátban. Nyugodtan körbenézett az üzletben, aztán Louise-ra pillantott.
— Új üzlet?
— Igen. Ma nyitunk.
— Idegesnek látszik.
— Egy kicsit.
— Jó jel. A túlságosan magabiztos emberek gyakran csúnya dolgokat árulnak.
Louise elmosolyodott.
— Akkor üdvözlöm a Szövetek szívében.
A nő lassan végigment az állványok között. Megérintett egy ruhaujjat, aztán egy kelmét, majd egy kendőt. Az ujjai hamarabb olvastak, mint a szeme. Louise felismerte ezt a mozdulatot. Igazi vásárló. Nem csupán nézelődő. Olyan nő, aki tudja, hogy az anyag beszél.
— Azt a ruhát — mondta, a kirakatban álló kékre mutatva. — Felpróbálhatom?
Louise-t akkora megkönnyebbülés öntötte el, hogy szinte beleszédült.
— Természetesen.
Marie-Soleil a pult mellől diadalmas pillantást vetett rá. Claire és Pierrette, akik azzal az ürüggyel maradtak ott, hogy még segítenek egy kicsit, úgy megdermedtek, mint két néző a színházban.
A kék ruha lekerült a próbababáról.
A vásárló bement a próbafülkébe.
Néhány perc múlva kijött.
A ruha csodálatosan állt rajta.
Nem úgy, mint egy jelmez. Inkább úgy, mint a sors kijavítása.
— Megveszem — mondta egyszerűen.
Louise fél másodpercig szóhoz sem jutott.
— Nagyszerű. Máris becsomagolom.
Amikor beütötte az eladást, az első igazi eladást, szinte testileg érezte, hogy valami kinyílik előtte. Nem vagyon. Nem is siker, legalábbis még nem. Egy ajtó. Egy engedély.
A vásárló fizetett, felvette a táskáját, és mielőtt távozott volna, megállt.
— Tudja, Lang asszony, egy szép ruha nem változtatja meg az életünket. De néha bátorságot adhat ahhoz, hogy újra kézbe vegyük.
Louise meglepetten nézett rá.
— Köszönöm.
A nő távozott.
Marie-Soleil Louise felé hajolt.
— Ő nem vásárló volt.
— Nem?
— Hanem áldás, kék kabátban.
Louise nevetni akart, de tekintete megakadt az ajtón.
Az utca túloldalán éppen megállt egy férfi.
Pascal Pascal.
Azonnal felismerte. A kalap. A toll. A köpeny. Egy olyan férfi megjelenése, aki azért öltözik fel, hogy mentséget adjon a magányára. A kirakat előtt állt mozdulatlanul, elbűvölve előbb a cégtáblától, aztán a ruháktól, végül tőle magától.
Louise érezte, hogy egész teste megfeszül.
— Mit keres ez itt? — suttogta.
Marie-Soleil követte a pillantását.
— Ki?
— A férfi a kávézóból.
— Aki leöntötte a varázsruhádat?
— Igen.
Pascal nem mozdult. Úgy olvasta a cégtáblát, mint valami jóslatot. Aztán észrevette a szomszédos ajtóra ragasztott kis hirdetést, amelyet Louise még nem vett le.
LAKÁS KIADÓ
3½ SZOBÁS — FŰTÖTT
ÉRDEKLŐDNI AZ ÜZLETBEN
Louise hirtelen eszébe jutott, hogy fel kell hívnia a ház tulajdonosát, és meg kell kérnie, hogy vegye le a hirdetést. Az emeleti lakás üresen állt, de ő csendes bérlőben reménykedett. Egy könyvelőben. Egy ápolónőben. Valakiben, aki halkan jár.
Nem egy tollas költőben.
Odakint Pascal elmosolyodott.
Csak egy parányi mosoly volt, de Louise meglátta.
Ez a mosoly nem azt mondta: „Micsoda véletlen.”
Hanem azt: „Be fogok lépni a történetébe.”
Megszólalt a csengő.
Pascal kinyitotta az ajtót.
— Jó napot — mondta, miközben kiszámított lassúsággal levette a kalapját. — Azt hiszem, a sors elfelejtett becsukni egy ablakot.
Louise mereven ránézett.
— Itt, Pascal úr, ruhákat árulunk. Nem bocsánatkéréseket.
— A lakás miatt jöttem.
Marie-Soleil szeme elkerekedett.
Claire, aki végre vissza akart térni a kávézóba, odasúgta:
— Ó, ne. Csak ezt ne.
Pierrette összefonta a karját, olyan arckifejezéssel, mint aki a világ minden kincséért sem hagyná ki ezt a jelenetet.
Louise Pascalra nézett, aztán a hirdetésre, majd a belső lépcsőre, amely a boltja fölötti lakáshoz vezetett.
A megnyitó első napja még éppen csak elkezdődött.
A sors máris túlságos bizalmaskodást engedett meg magának.
A II. FEJEZET VÉGE