V. FEJEZET
A lakás üres. Senki! … Egy séta, hogy megmozgassa az emlékezetét. A dolgozó férfiak és nők, akár az integrált áramkörök, a mindennapi betevő hívására engedelmeskednek. A középhullámú rádióban a nyugtalan műsorvezetők órája következik. Ez az az idő is, amikor többek között a kolumbiai népet a lehető legjobban kizsákmányolják. De a baj már megtörtént. Senki sem gondol rá; legfeljebb akkor jut eszébe, amikor jóízűen elfogyasztja…
Az álomkóros fejében minden ürügy a megjegyzésre. Halad előre, balra vagy jobbra fordul, ahogy a közlekedési lámpák szeszélye diktálja. Csavarog. Kioldódik az egyik cipőfűzője. Damien gondolatai fonalát meg sem szakítva lehajol, gépiesen megköti, és továbbmegy. Aztán nő a feszültsége, mert sűrűsödik a tömeg. Nem esik pánikba: egy szikrát keres.
A szeme sarkából tekinteteket kutat. Kiválogatja az idegenek kék szemét, és tolakodó keresését a nála magasabb nőkre irányítja… a sokkal magasabbakra.
— Ez az! Végre ő az! … Milyen gyönyörű vagy! … Ne! Ne menj át az úton. Kérlek, gyere vissza… — Á, ugyan! Egyébként sem Nielle volt. Még nem. Egy másik, mindig egy másik.
Alig van esélye, hogy összetalálkozzam veled az utcán. Annak pedig még kevesebb, hogy felismerjelek. — Montréalban élsz, vagy külföldön? … Mivel töltöd ezt a délelőttöt? … Hogy alakul az életed? … Egyáltalán élsz még? — Tökéletes bizonytalanság. Teljes sötétség!
Ennyi évnyi menekülés után, akár önkéntes volt, akár kényszerű, felismernélek-e, ha meglátnálak? … — Szinte lehetetlen! Elég józan volnék-e ahhoz, hogy észrevegyem arcodon az öregedés nyomait, amelyek, akár egy csador, talán csak a szemedet hagynák árulkodó jelül? Az egyetlen fényképeden megörökített lángoló fiatalság sem zavarja meg annyira az eszemet, hogy a képet örökké fiatalnak képzeljem.
Vitathatatlan! Biztosan megváltoztál. Semmi kétség: ez az egyetlen következtetés, amely valódi külsőd felé terelhet. De az idő kopása okozta változások nem fékezik majdnem mértéktelen lendületemet. Azt a késztetést, hogy minden nőben felfedezzek valamit, ami rád emlékeztet. Igazságtalan velük szemben, de megfelel az álmodozásaimnak.
Pedig abba kell hagynom, hogy itt-ott eltévedt rezdüléseket gyűjtögessek! Az a legfontosabb, hogy elfelejtselek. Nem ezt ígértem magamnak az önvizsgálat napjának kezdetén? … Nyugodtnak kell maradnom. Másra gondolnom.
… Új cipőt kell vennem. Holnap? … Farmert is…
Miféle illatot érzek? … Nielle! … Nem. — Ott távolabb, az a sziluett! … Az a tekintet! … Mögöttem az a gyöngéd hang? … Nem! … Jobbra érzem. Majdnem megérinthetem. Honnan jönnek ezek a szirének, amelyek múzsám énekét utánozzák? … Mit ér az egész, mindig mások azok, akik hasonlítanak rá… Nielle! … Én vagyok az!
A fenébe! … Egy üvegszálas kirakati bábu. Egy Rootstein! … Gyorsan haza, mielőtt elkezdem csókolgatni a kirakatokat!
Éles nyikorgás. Az ajtó zárjának kattanása épp olyan, mint amit a szenvedélye kelt benne. Megpróbálja utánozni a megszállottsága tárgyának könnyű lépteit a lépcsőn. Hiába! Emlékezőtehetsége cserbenhagyja. Nem megy régi szobájába sírni. Az annyira más lett, hogy elfojtja az emlékét. Megáll a szokásos rendetlenségben úszó konyhában, és kinyitja a hátsó ajtót, hogy kiszellőztesse a fojtogató odút. Túl sok fájdalom, túl sok hányinger lebeg a levegőben. Hagyja, hogy a huzat szétvágja az agyonrágott képeket, majd visszatér a nappaliba, és elnyúlik az izzadságtól és képzelt haláltusáktól nyirkos öreg kanapén.
Hirtelen érzékennyé válva a leírt szavak emlékeire, becsukja naplóját. Ettől még nem adja fel, hogy megfejtse zavarodottsága eredetét. „Keserű kedvesének” fényképe olyan érthetetlen vonzerőt gyakorol rá, akár a hipnózis. Lágyan belemeríti tekintetét az ezüst-nitrátba, s újból birtokba veszik mélabús, orphikus képzetei.
— Átkozott fénykép! … Megőrültem, hogy egy egyetemista lány egyszerű igazolványában látható arcot imádok? Ez a véletlenül megtalált személyazonosító igazolvány volna a véletlen egyetlen ajándéka? Méreg, amelyet Bruce gúnyosan nyújtott át nekem, mert meg volt győződve róla, hogy boldoggá tesz. Könnyelmű hevületében biztosított arról, hogy Nielle-nek már úgysem kell a lejáró okmány. Átkozott ajándék: bekötözi sebeimet, majd újra megfertőzi őket, örök körforgásban! Ez a kép, amely most a lelkemben kóborol, a hiú reményekkel megvilágított pokolban, s amely egykor álmaim mélyéből tört elő, volna büntetésem egyetlen balzsama? … Mikor jön a szabadulás? … Milyen körülmények között láthatnálak újra, múzsám? … Ha? …
Kein Spiel! … Nincs játék! … No game! —
Aber ein Gebet! … Hanem egy ima! … But a prayer!
— Te, lelkem teremtője és mestere! Hallgasd meg imámat, amelyet ugyanazzal az érzelemmel mondok el neked, amelyet Rahmanyinov második zongoraversenye ébreszt bennem. Szavak és hangjegyek: mindegyikből megbánás és gyötrelem szól. Az egész imádság azonban nagylelkűségedért esedezik.
Bocsásd meg egyszerű szándékomat, hogy kisajátítsam Kristos dicsőségét, még ha Mohamedet, Buddhát és a többi trónkövetelőt meg is borzongattam vele a limbóban, a nirvánában vagy a Valhallában. Csak rövid ideig hittem, hogy áldásod és terveid kiválasztottja vagyok.
Kérlek, oldozz fel azért is, hogy kéjesen hódoltam a szőke színésznő szépséges idomainak, és démonként élveztem a nekrofil árnyalatú szentségtöréseket.
Bármilyen súlyosak is e vétkek, nem elegendők ahhoz, hogy elfogadjam ezt a rideg, embertelen büntetést! … Hogyan fogadjam el, hogy nem én vagyok a kiválasztott, Nielle szívének királya?
Ha másként nem lehet, kényszeríts, hogy lehajtott fejjel járjak, mint egy bukott álmodozó, hogy elkerülhessem azt a két kék szemet az ég hátterén. Azúr tekintetek, amelyek átdöfik lelkemet, s gyöngéd rezgésbe hozzák, egészen álomhangulataim megdicsőüléséig.
Űzd el ezeket a zavarba ejtő, törtmásodperces találkozásokat, amelyek a kétely menedékében összekeverik a valóságot! Be kell vallanom: szerelmet kikényszeríteni nem lehet, legfeljebb felébreszteni… Miért éppen Nielle-t választottad, hogy ezt megtanítsd nekem? Nem lett volna jobb valaki más, akitől kevésbé fáj? …
Ámen!
Pillanatnyi enyhülés. Egyetlen lélegzet sem, és… átmeneti üresség. Zenei fordításban: szünetek, sóhajnyi és félértékű szünetjelek az ihlet érintetlenségéhez hasonló, üres kottán. A zavarodottság uralni akarja az események időrendjét. A kép segít újraépíteni az emlékeket, pontosan elhelyezve térben és időben a helyet, ahol jó és rossz lapult. Az igazolvány naplóvá válik, pontosabbá, részletesebbé, akár egy képes album. Egy kép ezer bajt ér… Az álomkóros körül minden átalakul. A falak visszakapják régi színüket és díszeiket, abból az időből, amikor a zavar megszületett és táplálékra lelt.
— A teremtésit ennek a képregénynek! Milyen ostobaság ekkora munkát végezni egy tűnél alig vastagabb ecsettel! Úgy rontom a szememet, mintha ki akarnám szedni a szemgödrömből.
Őrültség, hogy minden vonalat meg kell húznom, minden alakzatot meg kell határoznom, minden felületet nagyítóval kidolgoznom. Több összpontosítást kíván ez a vállalkozás, mint amennyit az eredménye érni fog. Minden fának külön megrajzolt levelei vannak, és minden levélen ott futnak az erek…
… És… azok a léptek odafönt, amelyek Nielle jelenlétét jelzik, olyan könnyen kizökkentenek…
Hopp! Ahogy mondani szokás! — Mindent elfelejteni, egyetlen dologra gondolni, összpontosítani. Minden boldogságot kizárni, bármilyen édes. Semmi sem téríthet el művészi célodtól, Damien! Sem a legkisebb szó, sem a legkisebb lépés, sem a legkisebb…
A fenébe! Hogyan tudnék erre az enyhén tintázott fehér felületre figyelni? … A tanár Nielle-nél van, és éppen megdugja…!
Háromszor is eladnám a lelkemet, hogy a helyére kerüljek. Karomba zárni Nielle-t… lassan, szeretettel simogatni gyöngéd és érzékeny, merevedő ékszerét.
Rend legyen! Szedd össze magad, álmodozó! Légy művész, Damien! … Fordulj el ettől a felkavaró figyelemeltereléstől egy másik gondolattal… De mivel? … Á, igen! — Múlt héten vettem fél tucat kínai szerencsesütit, csak mert szeretek előre tervezni. Keleti bölcsesség cukros erkölcsi mázban: „Virágos utak nem vezetnek a dicsőséghez.” Ez állt az első süteményben talált cetlin. Valójában hatból három ugyanezt a közmondást idézte. És még vannak naiv emberek, akik hisznek a horoszkópban. Én legalább csak egy kis csiklandozással megúszom nyilas gyomromban…
Most, hogy belegondolok…
Nielle épp munkába indult, amikor felajánlottam neki egy ilyen finomságot. Aznap este összetalálkoztunk a lépcsőn, és kissé hűvös viselkedéséből hamar megértettem: vagy nem tetszett neki a bölcsesség, vagy rosszul emésztette meg az ázsiai süteményt. Pedig a mondás hidegen hagyott; csak azt akartam, hogy ő idézze fel nekem, s így egy kicsivel tovább maradhassak mellette.
Kár kielégíthetetlen kíváncsiságomért. Elutasítása összefogott azzal a megvetéssel, amellyel még a kellemes estét sem kívánta nekem. Attól tartott, hogy véletlenül elárul néhány titkot? … Túl erkölcsprédikáló bölcsesség?
Én pedig, mint a csókra váró döbbent béka, mozdulatlan maradtam a lépcső középső fokán, és az este hátralévő részében szívemben kuruttyoltam: „Szeretlek!”
A francba!
Négyórányi munka ment kárba! Már megint egy tintafolt. Nézd, Damien: amit látsz, az Nielle izgató sóhajainak, erotikus crescendójának nyoma. Ez a kiömlött tinta az ő orgazmusa.
Máris vége? Ki jön lefelé a lépcsőn? Ő, vagy a férfi? Jonathan az! A tanár! — De mi van, ha Nielle? … — Mindig ugyanaz az ellenállhatatlan vágy, hogy egyetlen alkalmat se mulasszak el, amikor csodálhatom. Kinézzek, vagy ne? … Mindegy! Gyönyörű alakjával kell táplálnom a libidómat. És még nagyobb élvezetet szerzek magamnak, ha időtlen történetbe vetítem, ahol múlt és jelen összeolvad.
Egyszer volt, hogy én vagyok…? Nem, egyszer voltam én, aki vagyok… A fenébe ezzel az örökös mesekezdő formulával, a történet már elkezdődött… valaki közeledik…!
… Így Damien-nek éppen csak annyi ideje maradt, hogy az ablakhoz telepedjen, mintha már régóta ott lustálkodna. Hanyagul dúdolgatva biztos volt benne, hogy színészi tehetsége nincs, de hazudni tud.
— Pontosan! Valaki belép a kapualjba. De ki halad át ezen a folyosón, amely az udvar visszhangjait az utcára vezeti? … Shit! Csak az a pedagógus-gigoló… A francba! Meglátott! …
— Szia, Damien! Hogy vagy? Na, a környék teltkarcsú hölgyeit nézegeted, amint a járdán sétálnak? …
— Én…! Csak két ecsetvonás között pihentem egyet. Egy képregényen dolgozom, és…
— Remek! — Ó! Ha már itt vagyok, fontos hírt kell mondanom. Elköltözöm innen. Máshol fogok élni a menyasszonyommal. Jövő hónapban összeházasodunk!
Damien szíve vergődött, mintha vissza akarná préselni az összes megtisztításra váró vért. A múzsája most a divatos tanár életét gazdagítja majd; ő pedig kénytelen lesz lemondani arról az édes örömről, hogy szépségét szemlélheti. Nielle távozik az álmaiból.
— Jön a leendő feleségem. Ó, a fenébe! … Mit mondjak neki?
— Mi a baj, tanár úr?
— Most láttam befordulni a barátnőm kocsiját az utcasarkon. Nyakig benne vagyok! … Találkoznom kellett volna vele, de elfelejtettem! — Segíts, Damien! Ha megkérdezi, miért vagyok itt, mondd azt, hogy téged látogattalak meg!
— Ő a menyasszonya! … Akkor mégsem Nielle? — mormolta Damien, mint egy hirtelen elnémult hasbeszélő.
A különc vőlegényjelölt Damien cinkosságát használta fel, hogy elfedje a csaknem házasságtörő találkát. A látszat megmentésére sietve bűntudatát oldó csókot csent csinos menyasszonyától, biztos lévén benne, hogy a csalás valódi indítékát csak ő ismeri.
— Damien! Bemutatom Dominique-ot, a menyasszonyomat.
A gyanakvó menyasszony hamar faggatni kezdte Jonathant, aki vért izzadt, hogy elrejtse a Nielle bőréről még mindig hozzá tapadó illatot.
— Hogyhogy még mindig itt vagy? Fél órával ezelőtt nem a ruhatisztítónál kellett volna találkoznunk?
— Bocsáss meg, drágám. Megálltam a művésznél, hogy elmondjam neki a közelgő esküvőnket. — Damien pedig ragaszkodott hozzá, hogy megmutasson néhány művet. Nagyon ügyesen rajzol. Képzeld, most éppen képregényt készít. Sokat beszélgettünk a történet egyes részleteiről. Olyan érdekes volt, hogy elfelejtettem az időt. Megbocsátasz? … Ugye így volt, Damien? …
— Valóban…! Ő…! Beszélgettünk róla… Elég különös ötlet. Ha lenne rá alkalmam, Dominique, elmondanám, de… dolgoznom kell.
A tanár, meggyőződve saját ártatlanságáról, elbúcsúzott a művésztől, és arra kérte kedvesét, hogy szálljon vele autóba. Damien örült, hogy tüzes, vulkanikus múzsája mégsem tűnik el a szeme elől. Egyébként sem tartotta magát hibásnak, amiért akaratlanul segédkezett egy legényember képmutatásában, aki még utolsó szabados kalandjait élte.
És csiribí, csiribá, roppan a csont… a mese még nem ért véget, tovább kell szőni. A szörny elment, a tündér újra lefeküdt, és álmain alszik ott, ahol karját nyújtja felém.
A napsugártól megbolondult digitális óra nyolc óra nyolcvannyolc percet mutat. Pedig a délelőtt közepe van, nem a világ vége. Az eltorzult idő megzavarja az álomkórost, aki lassított felvételként látja kibomlani emlékeit. Tétovázik: zene nélkül keresse szabadulását, vagy hangzó támaszra támaszkodjék? A napló szerint az emlékek óráján huszonnyolc nappal később járunk.
(„Ma, augusztus 9-én
— Édes gyötrelmek, amelyek ide-oda mozognak gondolataim felett, éppen a fejem fölött. Szeretem hallani, amint oly macskaszerűen leereszkedtek a padlóra, és tetten érni benneteket. Arról álmodom, hogy épp annyi erővel és gyöngédséggel masszírozlak benneteket, amennyit kívántok. Alaposan megdörzsölnélek titeket, abban a hitben, hogy amikor legközelebb hallgatózom, G-dúr arpeggióban énekelnétek el nekem szeretetteljes hálátokat.
Élvezettel merülök el ezekben a vallomásos pillanatokban, Nielle lábainak kalandjairól szóló elbeszélésekben. A kanapén elnyúlva, semmittevésben ringatózom, a legfinomabb, legbeszédesebb mozdulatot lesem; csukott szemmel várom, hogy lábai könyörögjenek: menjek fel a nőhöz, akit díszítenek.”)
— Múzsám jelenlétéből merítettem ihletet. Ezek az alkalmak nem alkotásokhoz vagy művészi kutatáshoz vezettek, még töredékesen sem, hanem álmodozásaim elmélyítéséhez. Az ártatlansághoz, hogy gyökereimen át szívjam magamba Nielle életét.
Egy tanú. — A laminált másolat, a személyi igazolvány, amely egy dilemmát leplez le. ***