II. FEJEZET
Teljes a sötétség; háttérzene kapcsolódik hozzá. Közönséges dzsessz. Telnek a percek, velük együtt a harmincketted hangok, amelyek egymás után vesznek el túlságosan érzékeny dobhártyáján.
A hűvös esti levegőbe mély sóhaj billen, és máris szétrombolja e befelé forduló hangulat békés alapjait. Régóta esedékes, létfontosságú, fájdalmasan megkésett önelemzés vár rá. Ám a dzsessz egyszer csak bluesba fordul, és megfeledkezik arról, hogy a középszerűségben kényelmesen elnyújtózzon.
— Átkozott karma!… Sors, megfojtasz! Fáj a lelkem. A szívem csupán csalóka délibáb, könnyeim pedig elpárolognak átkozott harámban.
Sírását azonban visszatartja, megbénítja elképzelhetetlen naivitása, egy megcsalt befektetés csírája. Lehetséges nyereség: egy elérhetetlen kapcsolat.
— Állati erőm elhalványul kiszáradt álmaim gúnykacajának túlcsorduló hullámaiban. Bármilyen vad is a képzeletem, alkotókészségem nem feneketlen kút. A francba! Miért vagyok gyógyíthatatlanul halandó? Ez volna tévedéseim egyetlen látható magyarázata?… Az öngyilkosság kegyetlen menekülőútja sem változtatna rajta semmit!
Annyi éven át vártam egy lehetséges találkozás csodáját, akár egy közhelyes szóváltást; megszámlálhatatlan órák olvadtak el mindörökre ebben a képzeletbeli téridőben. — Az emlékezés. — A ráncaimba vésett, eltörölhetetlen megbánások megbénítanak. Végleg ki kell törölnöm emlékezetemből ezeket a vörös holdfényben telt pillanatokat, a vak és gyermeteg szenvedélyt!… Örökre el kell felejtenem téged, életem szerelmét, hogy végre becsülhessem a saját életemet. Mert elegem van abból, hogy máglyára vessem az időt. Az én időmet!
Régi volt a felvétel. Az idő nyomot hagyott a lemezen… Az idő nyomai… A nyomok… A kopás mit sem számít: a dallam ritmusa felgyorsul. A szaxofonos mély hangokon improvizál. Az emlékek sötétségét ösztönösen kell majd kettévágni.
Damien önmagát álomkórosnak nevezte. Saját alkotású szó volt ez. Az életét megkeserítő bajt kívánta vele megnevezni: már-már beteges képtelenségét arra, hogy a valóságot úgy fogadja be, hogy ne változtassa rögtön álommá. Álmodva jött a világra, mindig is túlburjánzó képzelete vitte előre; a valóságot puszta ürügynek tekintette a kitalálásra.
(Álmodva született; fejlődése során eleve túláradó képzelete „hiperinflációba” fordult; a valóságot álmodozásra szolgáló ürügynek látta: mindezek vezették e neologizmus megalkotásához.
Amit nem tudott: amikor a szerelem vagy a testi egyesülés vágya drámaian lángra lobbantja az álom bolondját, jellembeli tünetei megsokszorozódnak. Ha azonban kéréseit visszautasítják, minden zavarossá és homályossá lesz. Az álomkór hevennyé válik. Ekkor ördögi háromszög formálódik a lelkében: hűség a hiányhoz, az ebből fakadó aszkézis, végül elkerülhetetlen zuhanás egy anakronisztikus élet megszállottságába.)
— Hol rejtőznek azok, akik az enyémhez hasonló szerelmi bánattól szenvednek? A sötétben, mint én? A mocsokban vonszolják magukat, hogy úgy nyelje el őket, akár egy láp? — Nem hordja-e az egész társadalom a mindig nevető János álarcát?… S aztán este, amikor egyedül begubózva nyalogatja sebeit, a feszültségtől érzékenyen nem reszket-e, így nyögve: „Jaj! Szerelmem, úgy fáj!”
Az improvizáció féktelen. A dzsesszzenész hangjainak sodrában az álomkóros ember ellenritmusban illeszti hozzájuk szavait.
„Hol vagy? Mit csinálsz?… Gondolsz rám néha?… Te, akit szeretek… akinek hiányát szolgalelkű áhítattal tisztelem; pusztán azért, mert a hiányodban is látom létezésed képmását az enyémben! — Nem hallod, amint álmomban a vágyaimat suttogom neked?
(Halló!… Itt a kék sárkány. Hívom a szerelmi bánatomat… Halló!…
De válaszolj!… Semmi!… A francba!… Az ellenséges hullámokkal együtt a kód is megváltozott.
Halló!… Halló!… Itt a sötétség szfinxe. Hívom a szerelmi bánatomat… Halló!…
Mondj valamit!… Megvan!… Hallom, igen! Hallom, de máris újra elmosódik, alig érzékelhető; semmi! Hallhatatlan!
Hallhatatlan? Megint te, kegyetlen csend, aki bumerángként térsz vissza hozzám. Belefáradtam a kihallgatásodba, te kétségbeesésből alkotott nyelv. Mire vársz még, miért nem menekülsz?
Halló!… Itt egy blues szól a sötétben. Űr választ el minket… a hangod hiányzik. Hol vagy, őrült ismeretlen?… Itt az, aki már nem bírja tovább!)”
Beteg álmodozó vakmerőségének jele, hogy túl kevés időt enged magának mindent újranézni és újrarágni. Egyetlen napot! Az előtte láthatatlan akadályként magasodó következő huszonnégy óra lesz e kimetszés egyetlen tanúja. Még in extremis is e különös szerelem eltávolításának sikerét részesíti előnyben, ám a kudarc kétségét nem tudja kiirtani. Az ő szemében a bukás nem az önvizsgálatból fakadna, hanem valamiféle gondviselésszerű jövőből.
— A legutolsó molekuláig megsemmisítem közös emlékeinket. Meggyilkolok minden szerelmet, amely újra fel akar éledni bennem. Darabokra tépem, mint egy megvadult ősember. Nem az életem forog kockán?… Célra tarts! — Tűz!
A régi hifitoronyból felhangzanak az utolsó tremolók. A lemez már nem forog. — A csend ismét elfoglalja a helyét, miközben gyengéden ringatja a sötétséget. Csak az álomkóros, ez a damieni mártír lélegzete próbálja elragadni tőlük a megszólalás kiváltságát.
A szemek peremén feltorlódó, kitörésre kész könnyek egy kiáltással hirdetik a próbatétel nevét.
— Nielle!
Kapcsolás! Egy lámpa kigyullad.
Ideges ujjai a haját borzolják, tenyerei forró homlokán nyugszanak, feje a lábai közé lóg; kék frottírköntöst visel. Hátán a fehérrel hímzett neve úgy hat, mint egy legyőzött ökölvívóé. Gúnyból szívesen hozzáírná a „rettenet” jelzőt, ám Damien inkább alacsony termetű, ezért kerüli a verekedést. Mégis az utolsó menetre összpontosít.
A küzdőtér: régi ház spalettás ablakokkal. A fény kékes. A hangulat kék. A nappali fehér. Szűk szoba, alacsony mennyezettel, mint egy függönyös ketrec. Egyetlen megsárgult plakát vetekszik az ablakon beszűrődő városi fények játékával: Marilyn Monroe a „Ne zavarj ma éjjel” című filmben. Elengedhetetlen kellék a múltba való visszatéréshez.
Damien egy pszichiáter rendelőjébe illő díványon hever. Családi örökség. A véletlen műve! Szülei földhöz kötött emberek voltak. Apja inkább munkás, mint apa; anyja több, mint háziasszony. A bútor mégis kiváló minőségű szövettel van bevonva. — De a szerelem fütyül rá! Az áldozat kérdez!
„Miféle varázslat ejtett szerelembe még a hiányoddal is? Az ég egész nyomorúságos életemben legfeljebb egyetlen órányi valódi találkozást engedett veled: néhány röpke percet, amelyet hónapokon át szűkmarkúan adagolt. Mondhatnám azt, hogy végtelen hónapokon? Hogyan lophattad el a lelkemet?… Hol?… Mikor?… Ravasz kérdés. Miért? Ennek következményei már meghaladják válaszadó képességemet.
Ma… vagy holnap választanom kell: megmaradok és belepusztulok az álomba, vagy újjászületek és élek. Nem maradhatok tovább e szédítő valóság kiszolgáltatottja, amely irányítja életemet. Akár a mindkét végén égő gyertya, amely két engedelmes árnyékot szólít meg, életem túlságosan gyorsan és ítélet nélkül emésztődik fel.
Máris érzem annak nyugtalanító keserűségét, milyen nehéz választani a megélt élet eredetisége és az álom másolata között. Már akkor megkettőződtem… amikor beléptél az életembe, Nielle?
Emlékszem, akkoriban tiszta pillanataimban meztelen majomnak tekintettem magam, egy hanyatló társadalom tagjának. Kábítószer hatására viszont istennek hittem magam, aki tévedésből egy vedlő majmokból álló társadalomba került, McLuhan híres globális falujába. Lassanként kiszakítottam gyökereimet erről a földgolyóról, ahol a pénzláz ad vitam aeternam megvasalja az örökölt manicheizmust, miközben a harmadik világ tovább éhezik. A bolygó többi része, amely elfeledte a jót, elhatárolta magát a rossztól, és felfújt statisztikákkal dicsekedett, csak a maga szemellenzőit hasonlítgatta.
Mégis kiváltságosnak tartottam magam, amiért szegény vagyok, szinte pénztelen. Szegény, de nem nyomorgó. A gondviselés véletlenje azt is megengedte, hogy két lakás bérlője legyek. Az elsőben már nem tudtam különbséget tenni boldogság és szomorúság között: a családi fészek volt. Ott éltem Mylène-nel, angyali feleségemmel, aki fáradhatatlanul tűrt engem, olyan türelemmel, amelynek titkát egyedül ő ismerte. Ott élt velünk Lysianne is, édes kislányunk, akinek jelenléte volt az egyetlen szál, amely még az igazsághoz kötött.
A második lakás pedig mindhármunknak műhelyként szolgált. Ott nem voltunk különösebben boldogtalanok. Mylène az álmait elemezte és automatikus írásait fejtette meg. Lysianne korlátozás nélkül azt csinálta, amihez kedve támadt. Én pedig ott gondolkodtam.”
Damien mintha mozdulatlanul pózolna. Fényévekre kerül… és mégis ugyanott marad. A családi műhelyben nyugalom és béke uralkodik, mint király és királyné.
Lysianne, a bájos, barna szemű, gesztenyebarna — már-már vörös — hajú, elragadó kislány odajött hozzám, az apjához, aki szentnek tekintett birodalmamban elmélkedtem.
— Apa, kölcsönadnád a filctollaidat, kérlek? Rajzolni szeretnék neked valamit.
— Persze, használhatod őket, de ne felejtsd visszatenni a kupakot mindegyikre, ha már használtad… Jut eszembe! Mit szeretnél rajzolni nekem?
— Ó, az meglepetés!
— Biztosan nagyon szép lesz; tudom, hogy tehetséges vagy.
A szép színek használatának öröme éppúgy felvillanyozta, mint a dicséretem, és máris besietett a játékra kijelölt szobába.
Amíg angyalom Carl Jung két-három könyvét tanulmányozta, hogy álomelemzésének tudományosabb irányt adjon, én tovább töprengtem.
Az alkímiáról olvasottak hatására, mint valami ártalmatlan varázslótanonc, filozófusok kövének szánt bölcsességeket, esetlenül fogalmazott kétértelmű formulákat találtam ki. Még a baráti vacsorákon is szívesen használtam őket, olyan finoman csempészve a beszélgetésekbe, hogy senkiből sem váltottak ki semmilyen reakciót. Erre büszkén előadtam kedvenc vesszőparipámat: „Képzelni, hogy megjósoljuk; megjósolni, hogy megvalósítsuk”, ezzel tudatva hallgatóimmal, hogy rám a hírnév vár. De erre sem érkezett semmiféle megjegyzés. Nem bántam. Prófétai gondolataim rejtett rendeltetésének első célja az volt, hogy meghatározzam, honnan írom őket: Cogito ergo sum. Így nem kellett megcsípnem magam, hogy ellenőrizzem, létezem-e még.
Rövid mondataimat továbbgondolva, Hermész Triszmegisztosz szellemének éber felügyelete mellett ezeket a lehetséges aforizmákat képregénnyé alakítottam, hogy képekkel magyarázzam őket.
— Nézd, apa, elkészült a rajzom.
— Hol vagyok…?… Ó, Lysianne, megijesztettél… már kész vagy?… Jaj, milyen szép, gyönyörű színeket választottál! Nagyon tetszik a meglepetésed. Megmutattad anyának?
— Nem, nem akarom zavarni, olvas.
Cinkos mosollyal intettem Lysianne-nak, hogy csendben kövessen a fáradságos munkájába merült Mylène-hez. Macskaként lopakodtam feleségemhez, ujjaimat végigcsúsztattam az olvasó asszony haján, majd megcsókoltam, elégedetten, hogy kizökkentettem a figyelméből. Fel sem pillantva, szemét továbbra is szellemi mestere, Carl Jung írásaira szegezve, gyengéden átölelt.
— Mondd csak, nyuszikám! Meg akarom mutatni neked, milyen szépet készített nekem Lysianne.
Amikor a sokszínű meglepetésre fordította tekintetét, őszinte nevetésben tört ki. Aztán ölelgette gyermekünket, közben megjegyezte:
— Apának egy képregényhőséről készült karikatúra! Lysianne, gyönyörű ajándékot adtál, cicuskám. — Ügyes vagy, kicsikém!
Az álomkóros ember nosztalgiával nézi, ahogy a szelíd kép eltávolodik tőle. Egy boldog pillanat a sok közül, amely apró örömöket olt a szociális támogatással épphogy enyhített nyomorúságba. Ám kutatásainak tengelye már megvan. Egy hely. A műhely.
— Különösen kedveltem ezt a menedéket. Többnyire ott töltöttem az időmet, olyan terveken dolgozva, amelyek kielégíthették alkotóvágyamat. Hogy lefoglaljam magam, mert elszakadtam a munka világától. Lusta és céltalan lettem, pedig nyilvánvaló felelősségeim voltak. Talán megundorodtam a termelékenységtől?… — Egyetemi barátaimmal izgalmas kalandba kezdtünk az animációs film világában. Minden jól indult, minden rosszul végződött… Közben megtanultam drogozni. De ebben a lakásban, amely már nem az enyém, ezen a helyen, amely egykor a műhelyem volt, mi mást tettem még?… Mi is volt az?…
Néha ott aludtam; gyakran oda menekültem, hogy titokban egy képzeletbeli háremnek hódoljak, amely izgalmasabb volt a képek nélküli enciklopédiánál… Mi még?
Feltör!… Igen! Az emlékek lassan átforrósítják emlékezetemet, akár a feltörő láva föld alatti mozgásai.
Nielle!… Nielle, szép és érdekes, semmi több. Nemrég költözött a harmadik emeletre, egyenesen a műhely fölötti lakásba. A túl lassan ürülő dobozok közül időnként kijött levegőzni, esetleges hibákat keresni, tájékozódni új környezetéről. Én kihasználtam egy magányos percet, hogy pillantásom céltalanul bolyongjon, és újra végigjárja a titoktalan belső udvar már jól ismert zugait. Mindketten a magunk erkélyének korlátjára könyökölve figyeltünk egyszerre mindent és semmit. Ő kíváncsiságból, felfedezőkedvből. Én megszokásból.
Az első kapcsolat, az első közös nyelv: egymásra vetülő árnyékainké. Csak annyi ideig tartott, hogy a telihold mindkettőnket megáldja. Az ő vad, megfoghatatlan árnya észrevette az enyémet, amely figyelte, és zavartan visszahúzódott. Ki tudja, nem szeretkeztek-e éppen titokban sötét oldalaink a csendben?
Egy pillanatnyi megállás. Az ásványvíz prizmává változtatja a poharat, amely nem engedi kifutni. Szomjoltó szünet. Rövid.
„Házasember voltam, testileg hűséges, a mesterséges paradicsomok csapongó hűtlenségét mégis magamból árasztottam. A jelenléte révén ráébredtem, hogy megvalósíthatom porlepte fantáziáimat, és libidóm máris nagy örömmel fogott hozzá a felújításukhoz. Csakhogy a drogoktól megcsonkított csábítóerőm és képzeletem hanyatló bioritmusa mindössze egy szegényes ürügyet engedett meg, hogy megszólítsam az új lakót. Egy kulturális kapaszkodót.
Még nyár volt. Az utca kihalt. Későre járt. A sugárúton közlekedő autók zaja szárnysuhogássá felerősödve elnyomta a kabócákat; csak ők beszélgettek egymással legújabb ökológiai hozzájárulásukról. Messze, a parkon átvezető rövid ösvényen, ahol ültem, Nielle közeledett valahonnan. Talán munkából jött? Szórakozásból? Mindegy: kínálkozott egy diszkrét alkalom, hogy bemutatkozzam.
Mivel láthatóan egyáltalán nem félt, úgy alakítottam az utunkat, hogy keresztezzük egymást. A lakásom és a műhely között félúton álló lámpa alatt megszólítottam. Hangomban egy csepp idegesség, testtartásomban némi tétovázás arra kényszerített, hogy távirati sebességgel hadarjam el mondandómat.
— Szia! Damien vagyok. Szomszéd. Itt lakom, közvetlenül melletted. De van egy műhelyem is. Abban a házban, ahol te laksz. A második emeleten, pontosan alattad… Hogy hívnak?
— Nielle.
Úgy ejtette ki, mintha ebbe az egyetlen névbe sűrítené mindazokat a megállókat, amelyeket én kihagytam a távirati kábel felolvasására emlékeztető hadarásomból. Minthogy első négyszemközti találkozásunk nevetséges fordulatot vett, és szerettem volna jobb benyomást hagyni benne, megpróbáltam költőibben lezárni a beszélgetést.
— Cat Stevens, a rockegyház e kiugrott papja énekli azt a zenét — „…it's a wild world…” —, amelyet olyan gyakran hallok esténként, amikor egyedül vagy? Őt hallgatod a nyitott ablakaid mellett?
— Pontosan! Viszlát! — vetette oda gyors, de kihívó búcsúzóul, majd hátat fordított, mintha valóban azt akarná megmutatni nekem, amit magán a legkevésbé szépnek tartott…
Megzavart ez a fennhéjázónak ható kitérés, de sztoikus maradtam. A meglepetéstől összeszorult szájjal továbbgondoltam első kérdéseimet és második menekülését: „Szépségem, érzem a melankóliát, amely körülvesz, amikor ezeket a dalokat hallgatod. Fájdalmas emlékek tapadnak hozzájuk?… Kinek nincsenek?… Az élet nehéz, és a szeretkezés sem változtat ezen semmit. Ugye, Spiritus Sancti?” Hirtelen! Már nem én voltam! Valaki más lettem. — A visszautasítás előcsalogatott egy undok lényt, aki bennem lakott.
Mintha második lélek volna a bőröm alatt, ez a hasonmás ellopta érzelmeimet, és a sajátjait kényszerítette rám. Bármikor előbukkanhatott, akár a legapróbb boldogság jelére is. Újra meg újra megtette, és mindent, amit megragadott, kínlódó tudattá változtatott.”
Halkan Gershwin szól: „Rhapsody in Blue”. Emlékei tisztábbnak, valóságosabbnak látszanak, mintha magába az időbe vésték volna őket. Fojtott nevetés és sírás; az érzések mindig ugyanolyan főzési eljárása. Az álomkóros újra látja magát, amint egyszerűen Nielle-ről álmodik.
— A műhely ablakán át lestem őt, amint olyan izgató járással sétálgatott, hogy az ember füttyenteni szeretett volna. Hatalmas szemüvegek mögé rejtőzött, álcázta magát, mintha mindenáron el akarná csúfítani arcát. Hiábavaló fáradozás! Nyilvánvalóan új környékétől való félelme magyarázta ezt az ügyetlen hiúságot. Tudta, milyen hatást gyakorol lázító szépsége egy agresszivitásban vagy csúfságban fogant férfitársadalomra. E kétes ötletességű cselben bízva hagyta, hogy félelme ellenére figyeljék.
Magas nő, megindító arányokkal. Szőkére festett haj, fürtjeiben egy csipetnyi bolondság. Olyan könnyű smink, mint egy csipkefátyol; ruhái színét lírai tekintetű szemének angyali kékjéhez hangolta… azokhoz a szemekhez, amelyeket még mindig a borzalmas keret mögé rejtett.
Jövése-menése zavart, mert olyan rögeszmére emlékeztetett, amely utópisztikus vágyakozásaimat táplálta. Nielle-t ugyanaz a karizma övezte, mint Marilyn Monroe-t. — Finom szexuális vonzerő. Csábító naivitás. — Bár nem volt kellemetlen, az általa kiváltott görcsös leskelődés felhígította ezt a hollywoodi elixírt. A serdülőkorom előtti éveim érzéki előízeinek maradandó emlékét. Marilyn, szellemi nemzőanyám, kimeríthetetlen pasztellszínű fantáziát teremtett bennem. Mivel a drog a délibábokat csodává változtatta, már-már a feltámadását sejtettem. Valójában e meddő remény mögött ott lappangott az a szándék, hogy az életet a lehető legtovább megőrizzem.
Amikor a műhelyben a munkába menekültem, megcsodáltam alkotói lendületemet. Beképzelten egészen a csontomig élveztem. Jobb kezemben, a hódítóban… ecset. A másikban, a dezertálóban… hasisos cigaretta. Egy tintavonal után egy gyantacsík. A zseniális pillanattól a szánalmas teljesítményig minden mozdulat halleluja volt az illúziónak, áhítatos szertartás annak a szőke színésznőnek, aki még mindig aludt, mit sem sejtve arról, hogy Nielle időközben lehetséges vetélytársává vált.
Féltem belső világom elkerülhetetlen összeomlásától. Attól a pillanattól, amikor a képzeletbeli szövetséggel megkötött lelkem meghal, mert új szomszédnőm végleg gyökeret ver benne. Megérkezése óta válaszul egy egyre terebélyesedő hazugságot ismételgettem: „Soha nem fogod letaszítani Marilynt.” Még Mylène is, aki már alig szeretett, kudarcot vallott képromboló erőfeszítéseivel. Hogyan sikerülhetne Nielle-nek? A tilalom, amelyet ő testesített meg, napról napra csábítóbbá vált, és a visszafordíthatatlanság ruháját öltötte magára. Úgy ejtettem volna magam a saját csapdámba, mint egy leleményesen ügyetlen patkány?
Marilyn iránti hűségből, hogy trónját biztosítsam, megerősítettem hibáimat, és legrosszabb oldalamat mutogattam. Hangos és túlságosan energikus, hanyag, kívülálló, ingatag lelkiismerettel. Nem beszélve néhány paranoiás rohamról, amelyek Karl Marx képzeletbeli követői ellen irányultak. — Mulatságos történet ezekről a politikusokról! Ellenük a pimaszságot a rosszindulattal párosítva, pusztán azért, mert éppen az ő háza előtt, a parkban tüntettek, anarchikus röplapokat osztogattam. Hatalmas, ügyetlen kérdőjelekkel telemázolt fehér munkaköpenyt viseltem és műanyag virágokkal díszített védősisakot. A saját terepükön üres fehér lapokat adtam nekik, így becsmérelve vöröskáposzta-színű pártkiadványaik propagandáját.
A legérzékenyebb aktivisták, akik kétségbe vonták jelenlétem hasznát és értelmét, sietve ideológiai kihallgatás alá vetettek.
— Mi a fenét keresel itt, szabotőr? Mi ez az egész, te kapitalista kispolgár?
— Ez?… Az S.S. párt politikai programja, a Semmi Se párté!
Ideológiamentes, üres lapjaimra ekkor a kis kommunista csoport haragja íródott rá. Mindez a komédia azért, hogy végképp leromboljam jó híremet annak szemében, akiről merészen azt reméltem, hogy talán figyeli a jelenetet, és így előre kizárhassak minden lehetőséget.
Szerettem! Ma is szeretek! Sajnos! Veszedelmes vadállatbőr szolgált útlevélként. — Kettős személyiség! — Nielle nem sejthette, ki vagyok valójában. Az abszurditás csúcsa, hogy már előre vártam jó tulajdonságaim véletlen és teljes lázadását. Egy akárki képtelen, nem remélt átváltozását. Ha ez az öntudatlan remény terjedt bennem, hogyan győzhettem volna meg magamat arról, hogy ura vagyok érzéseimnek? Irányítható-e a szerelem az akarat karjával?
Damien, az álomkóros, vonaglik és vergődik a díványon, mintha valami fertőzést akarna kiűzni magából. Ördögöt űz önmagából! Fogadkozik, hogy amint felidézte, elfelejti egyik legdrágább emlékét.
— Második éve vettem részt a közösségi életben: környékünk nemzeti ünnepének szervezésében való közreműködésemet arra használtam, hogy megtaláljam művészként a helyemet. De még inkább arra, hogy elveszett emberként önmagamra találjak.
Egy, a helyi bizottságnak általam javasolt kabalafigura készítésére összpontosítottam. Egyedül álltam az udvar közepén, háttal a műhelyemet befogadó régi vöröstéglás háznak, és azon dolgoztam, hogy megszilárdítsam a később kost megülő békává váló építmény vázát.
Szokásos munkamódszerem szerint minden szanaszét hevert körülöttem. Kalapács és fűrész, görbe szögek és csavarosdobozok, fadarabok és fűrészpor. (A káoszból születik a fény.) Az első nyári nap ragyogó napfényétől ihletve sebtében fejeztem be az erősítéseket. Miközben drótokkal alakítottam a formákat, orrom nyálkahártyáját hirtelen gyengéden megsimogatta egy alattomos parfümillat, amely megfordulásra csábított.
Szép, virágmintás nyári ruhában Nielle elegánsan ereszkedett le az udvarra vezető külső lépcsőn, és mosolyogva, barátságosan odaköszönt: „Szia!” A káoszból, amelyben dolgoztam, számára most már nyilvánvalóvá vált, hogy különös viselkedésemet egyszerűen az magyarázza: művész vagyok. Kissé rendszertelen és különc.
Megigézve attól, ami emlékezetem egyik leggyönyörűbb ölelésévé vált, foglya maradtam ennek a gyengéd pillanatnak, annak az illatnak, amely egy rövid időre lefegyverzett. Néhány másodperc kihunyt, mire viszonozni tudtam a köszönését.
Százszor! Ezerszer újrajátszottam a nap folyamán a jelenetet, akár egy videófelvételt. Ezt a finom európai illatot, a szívélyes hangot, az egyik kedvenc Marilyn-filmemre, a „Hétévi vágyakozás”-ra emlékeztető hangulatot. (A hűséges férj történetét, akit elárasztanak fantáziái, és a fölötte lakó szomszédnőről álmodik.)
A jelenet fáradhatatlan ismétlései során ráébredtem, milyen gyenge vagyok a parfümbe burkolózó ellenállhatatlan bájjal szemben. Azt is megértettem, hogy miközben Nielle felfedezte bennem a művészt, én immár élő múzsát fedeztem fel benne.
A „Rhapsody in Blue” utazósebességére kapcsolt. Az emlékek klasszikus rendben jelennek meg az elmében. Áradásuk dzsesszízű. Crescendo, a New York-i zsidó zeneszerző ihlete.
Az ásványvizes palack megmutatja a fenekét. Megállás, hallgatózás. A nappalinak már nincsenek titkai; legapróbb zugait is felfedezi a szükséges szenvedéseket kereső, száműzött férfi kutató tekintete. Damien hangosan kommentálja benyomásait.
— Szenvedni! Megcsókolni a fájdalmat! Amikor a kín enyhül, régi, itt-ott heverő sebeket szedegetek össze. Mazochista álomkóros! Ki kell metszenem a szívemet, ha ma a holnap pontos álmait vetem el a staccatóban feltörő emlékekkel?
Oly sok éven át voltam távol ettől az átkozott háztól, és gyötörtem magam, dédelgetve a rólad megmaradt képeket, amelyek még ma is a kérgem alatt úsznak álmodozásaim sodrában. Amikor vannak!… Amikor itt vagy!… Vagy ott!…
Taps! A zongorista és a zenekar kitűnő teljesítménye. Élő felvétel. A dicséretek vége. Elalvó fény. Minden függőben marad. Minden, még az előző pillanatok „emlékezésének” szelleme is, amely újabb kísérteties fantáziakitörések támasza.