XVIII. FEJEZET — EPILÓGUS
Az eső már nem zuhogott olyan vadul, de még ott lélegzett az ereszcsatornákban, a park alacsonyan hajló levelein és a járda repedéseiben. A Paix Glorieuse utca, amelyet csontig mosott a víz, többé nem is hasonlított utcára. Hosszú, fekete sebhelynek tűnt, amelyet az utcai lámpák reszkető fényei varrtak össze.
Damien az árnyaitól kiürült lakásban ült. Lábánál nyitott bőrönd. A már haszontalan revolver még mindig törülközőbe csavarva. Mindent újra végiggondolt. Mindent kiforgatott, akár valami beteg földet. Nielle, Mylène, Lysianne, Marilyn, Bichoune, Brouillette-ék, a léptek a lépcsőházban, a harmadik emelet hangjai, az elveszett évek: megannyi arc, megannyi láz, megannyi töredék, amelyekről azt hitte, végre maga elé helyezte őket.
Nehezen lélegzett, de lélegzett.
Most ezt nevezte győzelemnek.
Egy széllökés megemelte a rosszul becsukott ablakot. Papírok rezzentek az asztalon. A reggeli újság, amelyet a környék névtelen szokása szerint az ajtó alá csúsztattak, hirtelen szétnyílt, mint egy túl sokáig csukva tartott száj. Az első oldal felemelkedett, majd visszahullott, egyenesen a szeme elé.
DAMIEN D.-T AZONOSÍTOTTÁK A KEDDI ESŐBEN ELGÁZOLT HAJLÉKTALAN FÉRFI HALÁLÁNAK FELTÉTELEZETT OKOZÓJAKÉNT
Egy hajléktalan férfit találtak holtan a Centre-Sud városrész egyik csendes lakóutcájában; a feltételezések szerint a kedd esti heves felhőszakadásban ütötte el egy autó. A nyomozás első adatai alapján a sofőr anélkül hajtott tovább, hogy segítséget nyújtott volna az áldozatnak.
Festéknyomok, egy taxisofőr vallomása és a szomszédságban összegyűjtött tanúvallomások alapján a nyomozók egy Ford gépkocsihoz jutottak el, amely Damien D., a környék egykori lakójának tulajdona. Lapzártánkig hivatalos vádemelésre nem került sor. A rendőrség azonban közölte, hogy azonosította a feltételezett gázolót, és késedelem nélkül ki akarja hallgatni, hogy tisztázza a tragédia pontos körülményeit.
Az áldozatot, egy körülbelül ötvenéves férfit lapzártánkig nem sikerült hivatalosan azonosítani. A hatóságok ugyanakkor úgy vélik, hogy a környék kereskedői által ismert hajléktalanról lehet szó, akit gyakran láttak a Paix Glorieuse utcával szomszédos park közelében.
Damien egyszer elolvasta a címet. Aztán másodszor is. Harmadszorra a szavak megszűntek szavak lenni. Izzásig hevített fémdarabokká váltak, amelyeket valaki lassan a bőre alá nyomott.
Az eső estéje.
A Ford.
A tompa ütés.
Az árnyék, amelyet nem volt hajlandó meglátni.
Szájához emelte a kezét. Nem jött ki hang a torkán. Sem kiáltás, sem ima, sem káromkodás. Csak egy rövid, szinte szégyenkező kilégzés: egy férfi lehelete, akit az igazság futás nélkül ért utol.
— Nem… — suttogta. — Nem. Csak ezt ne.
Ám az emlékezet, amely egész éjszaka színházként, törvényszékként, oltárként és tömegsírként szolgálta, ezúttal megtagadta az engedelmességet. Többé nem egyezett bele a fájdalom esztétikájába. Rákényszerítette a tény könyörtelen szárazságát.
Tolatatott.
Elütött valakit.
Továbbhajtott.
Újra látta az esőt a szélvédőn, a tehetetlen ablaktörlőket, az elmosódó fényszórókat, a fekete víz alagútjává változott utcát. Újra látta saját arcát a visszapillantó tükörben, amelybe akkor nem nézett bele. Újra látta az árnyat. Vagy inkább az árnyék szándékos hiányát. Mert látta őt. Nem eléggé ahhoz, hogy tudja, mi történt. De eléggé ahhoz, hogy többé ne mondhassa: semmiről sem tudott.
— Egy embert tárgynak néztem.
Ez az egyszerű mondat jobban undorította minden korábbi szónoklatánál. Egész életében nőkből múzsákat, szomszédasszonyokból jelenéseket, hallgatásokból üzeneteket, visszautasításokból végzeteket formált. Most pedig, élete legvalóságosabb pillanatában, ennek az ellenkezőjét tette: egy embert dologgá változtatott.
Azt hitte, azért jött ide, hogy kitépje magából Nielle-t. Gyökerestül kiszakítsa. Kiűzze az emlékezetéből, ahogy az ember megszabadul a láztól, vagy lemond egy túlságosan veszélyessé vált illúzióról. De minél inkább kitörölni próbálta, annál kegyetlenebb pontossággal öltött újra alakot.
Nielle már nem csupán egy nő volt. Lelkének titkos szobájává vált. Egy hang, egy illat, egy alak a lépcsőn, egy lélegzet fölötte — és egész lénye kizökkent a helyéből. Lehetetlen, aránytalan, a magánytól szinte szörnyeteggé nőtt szerelemmel szerette. Olyan szerelemmel, amely nem tudott testet ölteni, nem talált helyet a valóságban, és mert nem lehetett megélni, belső vallássá változott.
Már akkor szerette, amikor még igazán nem is ismerte. Ez volt az, ami elítélte. A jelenést szerette meg az ember előtt, a jelet az arc előtt, az álmot a nő előtt. Szerette a mennyezet fölött hallatszó lépteit, lakásának csöndjeit, az ablakain kiszűrődő zenét, az illatokat, amelyek előbb értek le a lépcsőn, mint ő maga. Azt szerette, amiről Nielle nem is tudta, hogy adja. Azt szerette, amit a nő soha nem ígért neki.
Mégis, bár mindezt megértette, nem tudta puszta illúzióvá lefokozni. Nielle valóban létezett. Fölötte lélegzett, átsétált az udvaron, beszélt, nevetett, szenvedett, élt. Nem ő volt felelős azért a beteg katedrálisért, amelyet Damien a neve köré épített. De ez a név a férfi elméjében minden mást elfoglalt: a szépség, a bűn, a várakozás, a hiány, a lehetetlen feloldozás helyét.
Úgy szerette, ahogyan néha az elveszett emberek szeretnek: nem azért, hogy boldogok legyenek, hanem hogy nevet adhassanak szakadékuknak. Önmagával szemben szerette, Mylène-nel, Marilynnel, a hétköznapi élettel, az idővel szemben. Addig szerette, míg összetévesztette az igazi nőt az álomlénnyel, akit éjszakáin faragott meg.
A halállal szemben is szerette. Talán éppen ez volt a legszörnyűbb. Nielle mindezeken az éveken át annak képzeletbeli bizonyítéka volt, hogy Damien még nincs teljesen kész. Amíg szenvedhetett miatta, amíg maga elé idézhette az arcát, amíg egy gyertyát újragyújtó pap pontosságával feltéphette ezt a sebet, azt hitte, még él. Szerelme nem csupán szenvedély volt. Utolsó túlélési rendszere volt.
Most, ennek az utazásnak a végén megértette, hogy valójában sohasem akarta elfelejteni Nielle-t. Attól a szenvedéstől akart megszabadulni, amelyet a szeretete okozott. Szörnyű különbség. Mert maga a szerelem sértetlenül megmaradt a romok alatt, akár a parázs, amely nem hajlandó kihunyni.
Az újság remegett a kezében. A hajléktalan, az eső, az autó, az ütés, a feltételezett gázoló neve: mindez a valósághoz tartozott. Nielle azonban ahhoz a tágasabb, könyörtelenebb világhoz, amelyben Damien mindig is élt. Ő volt a látszólagos áldozat nélküli bűne, üdvösség nélküli csodája, magánmennyországa és különbejáratú pokla.
Felállt. Reszketett a lába. Az ajtóhoz akart menni, ki az utcára, a rendőrségre, bármiféle következmény elé. De a lakás forogni kezdett körülötte. A falak, emlékei néma cinkosai, saját meghasadásainak visszhangját verték vissza.
Damien eszébe jutott egy régi kísértés, talán még Nielle-nél is régebbi: hogy önmaga fölé emelkedjen, hogy jellé, kiválasztottá, szent áldozattá álcázza magát. Leginkább gőgtől és füsttől duzzadó éjszakáin arról álmodott, hogy több legyen egy embernél. Ne egyszerűen kudarcot vallott művész. Ne menekülő férj. Ne ügyetlen apa. Ne apró, sebzett álmodozó. Nem. Valami hatalmasabb, veszedelmesebb, képtelenebb.
— Egy Krisztus karizmája, még ha névtelen is, elbűvölne téged? — kérdezte egyszer Nielle hiányától.
A mondat visszatért hozzá, visszataszító élességgel. Gondolta, leírta vagy megfestette — mindegy. Az övé volt. Az övéi voltak ezek a groteszk nevek is: Petrus Romanus, Kristos Anonymus, vásári próféta, szobai Antikrisztus. Tébolyult pillanataiban azon tűnődött, meg kellene-e mentenie valakit, megdöntenie Istent, megbüntetnie az eget, megtermékenyítenie a jelképeket, újrafestenie a világot a káromlás színeivel.
Emlékezett a falfestményre. A vörös fröccsenésekre. A festékszagtól bűzlő szobára. A Mária Magdolnává változtatott Marilynre, a téboly által megkoronázott saját profiljára. Emlékezett erre a mondatra, amely igazabbnak bizonyult, mint szerette volna: „Bevallom, tudatosan hajlok a lelki széthullásra.” Nem tudományos diagnózis volt ez, hanem a meghasadás obszcén hívása; az egészségtelen vágy, hogy olyan mélyre süllyedjen az őrületben, ahol már megváltoztathatja a világról alkotott képét — és gőgjében magát a világot is.
Az őrülteknek senki sem hisz. Ez bűvölte el. Ebben az általános elutasításban szégyenletes szabadságra talált. Ha senki sem vette komolyan, bármit elképzelhetett. Ha senki sem követte, hihette, hogy maga az ég jár előtte. Ha senki sem szerette úgy, ahogy elvárta, önmagát avathatta a szerelem mártírjává.
A hajléktalan férfi azonban nem jelkép volt.
Egy ember meghalt.
Semmiféle belső tárgyalás, bohóci védőbeszéd vagy égi bíróság nem menthette fel. Régi reflexből mégis kísértést érzett, hogy összehívja képzeletbeli törvényszékét.
— Tisztelt bíró úr! Tisztelt esküdtszék! Nézzék meg alaposan a védencemet. Valóban bűnösnek látszik? A haja, szakálla, kiégett szeme, a füsttől megsárgult bőre, a lecsúszott prófétára emlékeztető arca… nem szól-e mindez már eleve a beszámíthatatlanság mellett?
Egy száraz nevetéssel félbeszakította önmagát. A nevetés nem tartott sokáig. Elakadt tőle a lélegzete.
— Nem. Ezúttal nem.
Nem lesz védőbeszéd. Nem lesz Kristos Anonymus. Nem lesz Petrus Romanus. Sem fáradt Antikrisztus, sem eunuch Krisztus, sem az evangélium titkolózó dzsigolója, sem nyomorult király, sem az egyszerű emberek szeretete által megmentett udvari bolond. Mindazok a figurák, az ego jelmezei, a vallási vértek körülötte omlottak össze, mint az elázott, öreg kartondobozok.
Csak Damien volt.
Damien, aki sírt az esőben.
Damien, aki nem nézett hátra.
Damien, aki talán elvette valaki más életét, miközben a saját lelkét akarta megmenteni.
Ekkor a kettéhasadás, amelyet valaha keresett, előidézett, szinte udvarolt neki, többé nem a nagysághoz vezető ajtónak látszott, hanem közönséges repedésnek, amelyen át az ember megszökik a tettei elől. Megértette, milyen aljasul könnyű kettőnek nevezni magát: az egyik üt, a másik nem tud róla; az egyik szeret, a másik pusztít; az egyik álmodik, a másik öl; az egyik Krisztusnak hiszi magát, a másik egy testet hagy az utcán.
Többé nem akarta ezt a könnyebbséget.
Az újság kicsúszott a kezéből. A kinyílt oldalon a cím még mindig olvasható volt, hatalmasan, szinte élve. A visszatérő eső záporokban verte az ablakot, mintha le akarná mosni a tintát. Nem sikerült neki.
Damien leguggolt, felvette az újságot, és szertartásos lassúsággal az asztalra helyezte. A bőröndhöz lépett. Ott volt a revolver, az a hideg kis állat, még mindig a törülközőjébe bugyolálva. Hosszan nézte. A régi megoldás. A hordozható fekete lyuk. A tragédiának álcázott könnyű kijárat.
— Most meghalni annyi volna, mint tovább álmodni — mondta.
Anélkül csukta be a bőröndöt, hogy újra hozzáért volna a fegyverhez.
Mérhetetlen fáradtság zuhant a vállára, de ezúttal semmi költői nem volt benne. Nem a sebzett költő, nem a lehetetlen szerelmes fáradtsága volt. Hanem egy ember csupasz fáradtsága, akinek felelnie kell majd. A rendőrség előtt. Az élők előtt. A holtak előtt. És legfőképpen önmaga előtt, e kérlelhetetlen tanú előtt, akinek figyelmét mindeddig képekkel sikerült elterelnie.
Felvette a kabátját. A belső zsebben az ujjai Nielle régi fényképére akadtak. Elővette, és láz nélkül nézett rá. Az arc, amely évekig megszállottan foglalkoztatta, hirtelen mintha egy másik valláshoz tartozott volna: egy titkos szektához, amelynek hittételeit épp most tagadta meg.
Nem ő volt a felelős.
Nem ő mentette meg.
Nem ő veszejtette el.
Élt.
Ennyi elég volt.
— Mi maradt belőled? — kérdezte a fényképtől.
Semmi sem felelt. És ez a csönd most először nem volt kegyetlen.
Bocsánatot szeretett volna kérni tőle. Nem azért, mert szerette — a szeretet, még ha rosszul szeretünk is, nem mindig bűn —, hanem azért, mert a tébolyába zárta. Templommá, sebbé, bizonyítékká, ítéletté tette. Szinte sohasem engedte meg neki, hogy egyszerűen nő legyen, hétköznapi napokkal, közönyökkel, gyengeségekkel, Damien számára ismeretlen vágyakkal.
— Túl sokat álmodtam rólad — suttogta.
Ez a mondat minden korábbinál igazabbnak tűnt. Nem szerette túlságosan Nielle-t. Túlságosan sokat álmodott róla. Az álmoknak ebben a túlcsordulásában elvesztette a valóság mértékét. Összekeverte a szerelmet az imádattal, a várakozást a hűséggel, a szenvedést a mélységgel. Azt hitte, az érzés hevessége jogokat ad. Semmiféle jogot nem adott.
A fényképet az újságra tette, a cím alá. A régi szerelem és az új bűn egymáshoz ért, anélkül hogy megértették volna egymást.
Aztán elindult a lépcső felé.
Minden lépés erőfeszítésébe került. A folyosó megnyúlt előtte. A korlát hullámzott a félhomályban. A lépcsősor tetején Damien megállt. Előtte a kopott falépcső sötéten, szűken, szinte folyékonyan ereszkedett lefelé.
Kezét a korlátra tette.
— Megyek — mondta.
Kihez beszélt? A hajléktalanhoz? Nielle-hez? A gyermekhez, aki egykor volt? A névtelen Krisztushoz, akit végre elbocsátott? Nem tudta.
Heves hányinger szorította össze a torkát. A pihenő megbillent. A falak közelebb húzódtak. Az első lépcsőfok eltűnt a szeme elől.
Damien megpróbált megkapaszkodni. Nem vette észre, hogy az egyik cipőfűzője kioldódott.
Amikor előre akarta léptetni a lábát, a lelógó fűző a másik cipője alá szorult. Mozdulata hirtelen megakadt. A lába nem talált támaszt.
Elesett.
Válla a falnak csapódott. Keze a semmibe markolt. Koponyája egy lépcsőfoknak, majd egy másiknak ütődött, végül tompa zajjal szétzúzódott a lépcső alján.
Azután semmi.
Odakint újra esni kezdett az eső.
--------------- VÉGE ---------------