XII. FEJEZET
Hirtelen döntés. Irány a konyha!… Gyorsan egy zöldsaláta. Egy falat, kettő… nem több, hozzá egy pohár jeges tea. Egész nap semmit sem evett, most véget vet pszichopata felfordulásának, a megdorgált álmodozó böjtjének.
Az utcán egy túlságosan fáradt gyermek megsérül; lehorzsolja a bal térdét. Nem kell imádkozni érte, magától feláll. Így tanulja az életet. Növeli fájdalomtűrő képességét.
Damien eközben a földön heverő Nielle-fényképet lesi. Mint egy ábránd áttetsző alakja, arról tanúskodik, hogy túlélte az álmodozó hajótörését. A tárgy mégis fárasztja. Az örökre balra szegeződő, kifürkészhetetlen, makacs tekintet arra emlékezteti, hogy sohasem ugyanabba az irányba utaztak. Ugyanazok felé az álmok felé…
Szüntelen töprengéseivel megtagadja e napok ürességét; azokat az órákat, amelyeket megfosztottak Nielle lépteitől és ügyetlen utánzataitól, amelyek elárulhatták volna őt.
— Ezek a bűnös várakozások kínoznak! Ha képes volnék rá, elkergetném ezt a megmerevedett időt, amely úgy hipnotizál, mint a homokóra minden szemcséje… a rémálmok futóhomokja.
Saját árnyékom lökdösésétől kitaszítva kivonultam Nielle életéből. Most minden erőmet felemészti, hogy visszatartsam saját kísértetemet és gonosz szándékait. Ha előre fel tudtam volna fogni magányom alattomos kísértését és a körülöttem terjedő gyűlöletet, meggátoltam és elsöpörtem volna személyiségem e baljós maradványait. — Ugyan minek! — Nielle szépségének e gyönyörteli őrületében, ebben a féktelen, gyermeteg csodálatban már csak kábulat van.
Pedig ő, naiv ártatlanságában, a báj és előzményei közt eltorzult türelmem áldozataként, ő, aki túlélte pusztító kitartásomat a visszaszerzésére irányuló próbálkozásaim során — segíteni akart nekem.
Miért nem ismertem föl bőkezűségét azokban a finom gesztusokban, amelyekkel megajándékozott?… Hogy megtanítson másokban bízni, morgolódás és frusztráció nélkül?… Női megérzésével talán éppen azt a bolondot akarta kigyomlálni belőlem, aki betegesen, megszállottan szeretett bele? Egyszóval a valóság és elvárásai visszafelé történő megszelídítése lett volna ez, abban a reményben, hogy őszinte, egyenes kommunikáció születik.
Ma úgy taszít el, ahogy a mérgezett mézet utasítják vissza! Őrült, tébolyult művész!… Pedig csak egy kissé össze vagyok zavarodva fejben. Ennyi az egész!
Az óra huszonegyet mutat. Újra a félelem, hogy ébren kell maradnia. Már csak három óra, aztán elfeledheti ezt a zaklatott napot, amikor kísértetek tették próbára értelmét és csekély logikáját. Testében kezdi érezni az akinézia, a mozgás gátoltságának jeleit. Fáradtság volna?…
A tudathasadás tünetei, amelyeket pedig ellenőrzése alatt tartott, felerősítik a torzult képzeletének éterében lebegő, mind jobban megduzzadó zenéket. Semmi sem válik világosabbá, de minden kézzelfoghatóbb. Gyötrelmei és sebei… minden annyira eleven, olyan valóságos, hogy koponyáját mintha síri dallamok hasítanák át. Az árnyak, a léptek, a hibátlan hangok megbénítják jelentéktelen józanságát. Felidézi, miként emelte a hülyeséget a tetőfokára…
Egy álomból kivetődve, kávéját készítve, mintha az éjszaka utóiratát írná, Damient magához vonzotta a reggel fehéres fénye. Havazott. A város piszkosszürke páncélját már fehér sivatag ékesítette: „Tizenöt centiméter csapadék…” — mondták a rádióban.
Attól tartva, hogy Nielle megcsúszik, elesik vagy megsérül, ugyanakkor szomorúan kíváncsian arra is, mennyire nehéz majd kitérnie előle, Damien úgy döntött, megkönnyíti számára a lejutást, a távozást, mindennapi menekülését.
Üres gyomorral, szívét a hasában érezve nehéz lapátot ragadott, amelynek nyele zörgött a lapátvas tokjában. Gondolatai csapongtak, miközben végrehajtotta jó cselekedetét. Egy lapátcsapás, egy álom nekilendülése… Újabb lapátnyi hó, tele kristályos tündériséggel, amelyet az elmozdított hópelyhek ihlettek; majd újabb, és még újabb… Végül a megtisztított lépcső alján nem egyszerűen a munka nyers eredménye — közönséges hókupac — szikrázott, hanem titkos csókok, gondolatok, érintések költői összessége. Ragyogóan fehér, inkognitóban maradó vágy.
Amint befejezte a munkát és kifújta magát, azon elmélkedett, tudassa-e Nielle-lel, hogy ő volt e kellemes robot szerzője; hogy az ő kedvéért álomra bírta a hófúvást.
Hogy nyomot hagyjon az időn, Damien „Quichotte” mágikus hóval töltötte meg fegyverét, és teljes sebességgel a sárkány pofájának rontott. A harmadik emeleti ajtónak. — A cerberus sem karmával, sem agyarával nem hátrált, még csak nem is üvöltött. Vakmerően Don Damien lehúzta nedves kesztyűjét, és a hidegtől elgémberedett mutatóujjával a halált színlelő szörnyet megbűvölő, opálfényű hóporba írta a szatirikus sírfeliratot: „La pelle masquée” („az álarcos lapát”). Azt remélte, Nielle királynő megérti az eredeti francia aláírás hangzásbeli játékát: „L’appel masqué” („az álcázott hívás”).
Ezután lovagiasan meghajolt, és felkérte lapátját, hogy támogassa majd a tél következő csatáiban; természetesen „Sanchónak” nevezte el. — Csakhogy azon a télen alig havazott.
***
Minél mélyebbre jut „újraemlékezéseiben”, minél nyugtalanabbul ismeri föl ama korszak fogyatékosságait, amelyeket bohócos rosszindulatként ír le, annál világosabban látja, mennyire bezárkózott elhagyatottságtól rettegő hajlamaiba. — A falka, amelyhez tartozni és amelyhez hasonulni szeretett volna, vadul visszautasította. Semmiségek miatt kitaszította, végtelen karanténba kényszerítette, míg úgy nem érezte, azt kívánják, pusztuljon el, mint egy vérszegény, fertőző állat. A visszataszító, maró, mégis izgató nőstény, aki új életre kelthette és ugrándozásra bírhatta volna, a nyáj megkérdőjelezhetetlen uralkodójának mutatkozott, elidegenítve az álmodozó büszkeségét…
A mutatók szúrásaival közeledett a születésnapja. December tizennyolcadika: végzetes dátum, amely arra a napra emlékeztetett, amikor Damien első kiáltására a Föld nem hagyta abba a forgását. Életkorát újabb szelettel megvágni, egy következő szakaszon egyedül átkelni úgy felzaklatta, mintha egy hagyományt bitoroltak volna el.
— Öt nap múlva születésnapom lesz! Nagy buli lesz!
Damien kijelentése nem nyomta el sem valamelyik lemezes hírhordozó felhangosítását, sem — még kevésbé — macskája halk dorombolását, amely vigasztalta, amikor éppen nem aludt. — Egyébként humorból és hálából a macskát is felírta, aláhúzva, zárójelben, a vendéglista legelejére. Legelső helyre, játékosan megfricskázva e kiváltsággal lánya nevét; tréfából Mylène és szeretője nevét; a kölcsönös hűségen élcelődve közös barátaikét; a felszínességnek tett engedményként a borízű költészetet kedvelő diákét; végül, végső kétségbeesésében, „Nielle” nevét.
A következő órákban olyan lelkesedéssel vásárolt be, mint egy játékteremben zsebpénzét költő kamasz. Majd szeretteit telefonon hívogatva addig növelte önbecsülésének pontszámát, míg a gép meg nem szólalt: „Tilt!” Makacsul küzdött azonban egy fej nélküli fekete hőssel, saját árnyékával, amely arra akarta rávenni, hagyjon fel múzsája jövés-menésének figyelésével. Ebben a lelkiállapotban készülődött tizenkilenc vendége fogadására: kis lakását átrendezte, és minden képzeletét bevetve feldíszítette, azzal az utópisztikus reménnyel, hogy szomszédasszonya is eljön. Carlos, a besúgója szerint azonban Nielle nem vesz részt az ünnepségen.
— Ha találkozom vele, megkérem, hogy jöjjön el a bulidra! — mondta Carlos, majd körülményesen hozzátette: „Nem tudom, eljön-e; szinte soha nincs otthon.” Damien számára ez burkoltan megerősítette, hogy Nielle legalább időnként mégis a lakásában tartózkodik.
A diák kétértelmű szavaiból merített jóindulatú biztatás ellenére az álmodozó, ez a szívélyes házigazda tovább remélte, hogy Nielle csatlakozik barátaihoz. Szerette volna, ha összebarátkozik Lysianne-nal, és Mylène-től, vallomásainak angyalától némi meglepetéssel megtudja, hogy Damienben eddig nem sejtett erények rejtőznek. Előre elképzelte e boldogságokat, amelyek az elutasítás nyilvánvalósága, az áhított nő távolmaradása miatti csalódás előtt szertefoszlottak. Amennyire csak tudott, igyekezett visszamosolyogni a rámosolygókra, és száraz humorú megjegyzésekkel válaszolni a jókívánságokra.
A csoport minden emberi melegsége és szívélyessége sem óvta meg a megvetéstől, a harmadik emelet felől áradó hidegtől. Az ünnep szemmel látható jókedve mit sem enyhített ezen a különös, jeges reakción. Múzsája hosszan tartó, bár előre látható távolléte; a születésnap harmóniáján esett repedés; a szívében támadt üresség; egyszóval ez a kegy, amely egy szigorú janzenista módjára megvetette, egyre szürkébb érzelmekké csapolta túláradó kedvét, s már az első búcsúzásoknál a dráma verejtékét fakasztotta belőle.
Környezete számára szomorúan kellemetlen viselkedése csak az utolsó vendég távozásakor javult valamit, felemás eufóriában. Bár az ital nem folyt patakokban, végül mégis legyőzte Carlost, akinek egész este egyetlen másodpercre sem volt része abban az örömben, hogy két ajka egymáshoz tapadjon. Már az első kortyoktól a bor uralma alatt zaklatta Damien legjobb barátait, mintha viszályt akarna szítani, s előttük azzal dicsekedett, hogy ő Damien legközelebbi társa.
A magányt macskája segítségével csapta be, amely a lárma elültével óvatosan előmerészkedett rejtekéből. Az éjszaka megszelídítette a szigort, ám Damien tovább hordozta kálváriáját, amelynek az események semmi pihenőt nem engedtek.
***
Az álomkóros csak a fölfelé emelkedő Holdra mer pillantani: mintha fény által működtetett, átalakított vízóra volna, elég pontatlan ahhoz, hogy értékes másodperceket tüntessen el, de elég hivatalos ahhoz, hogy megvilágítsa az eposzról alkotott válogatott látomását.
Eddig önmaga tanulta emlékezettechnikája segítségével két újjáéledő mozzanat zavarta meg igazán: a zenei vallomás — Ferré „Avec le temps…” című dala —, valamint az az elkerülhetetlen, lefegyverző csalódás, amelyet Lou és Carlos szerelmes leveleit elfogó cselszövése okozott. Az első jelenség valamiféle másokra irányuló figyelmet sejtetett szerelménél; a második egyszerűen igazságtalanság volt. Rövid számvetés, hogy annál jobban nekirugaszkodhasson a még megfejtésre váró emlékeknek…
A vendégek szerint jól sikerült fogadás után Damien nem akart rögtön rendet rakni apró lakásában. Csak másnap, késő délután tért vissza megszokott teendőihez. Nagytakarítás, apró szívfájdalom. Ráadásul a szétszóródott por mintha magától visszatalált volna eredeti sarkaiba.
Macskája, amely saját elhatározásából őrködött a nappali ablakánál, őrsége után pihent; korábban éberen és jól láthatóan ült a kereten. Akárcsak gazdája, ha végzett a feladatával, evés nélkül elnyúlt fonott kosarában, majd alomba szenderült, álmodva, behúzott karmokkal.
Damien felhagyott az őrködéssel, és a konyhában lazított két leghűségesebb — és legmérgezőbb — támasza társaságában: kávéjával és cigarettáival. Ezek megszépítették visszatérését szokásos kérdéseinek körébe.
— Miért nem jött el a születésnapomra? Csak le kellett volna ereszkednie a hegyéről. Félt, hogy még megtetszene neki? Tartott a barátaim gúnyolódásától vagy attól az alattomos gyengédségből fakadó erőszaktól, amely fantáziáim sarokköve? Ebben a homályos kapcsolatban most már ő sem szűziesebb nálam, sem ártatlanabb, még ha ritka érintkezéseinket furcsaságok szőtték is át, és ütközésekké váltak…
Alig kezdte önmagát hibáztatni, amikor figyelmét hirtelen tevékenység vonta magára: feje fölött, a magaslatán, múzsája konyhájában szokatlan lárma támadt. A sürgés-forgásból időnként nevetés hallatszott: Mia, Lou, Carlos és Nielle hangja. Joga volt szórakozni, azt fogadni vendégül, akit akar, s ha úgy kívánja, kizárni őt játékosságaiból; Damien ezt némi nehézség árán, egyfajta ösztönös bölcsességgel elfogadta.
Az FM-sávon klasszikus zenére hangolt rádió egy Schubert-mű csodálatos előadásával űzte el a magányt. Alvó macskája, a helyreállt rend, a kellemes zene és múzsája finom vonásainak nosztalgiája: mindez egyensúlyba kerülve kedvezőnek mutatta a körülményeket az íráshoz… egy újabb levél megfogalmazásához. A szótolvajok kitartó fenyegetése ellenére, és annak ellenére is, hogy Nielle éppen ekkor naiv örömmel mulatott tarka társaságában.
Ceruzával a kezében kijelölt egy pontot a térben, mintha a múzsának mutatná, honnan kell előtörnie az ihletnek. A közös falon át röpködő és visszapattanó tréfák, a fenti társaság gúnyolódásainak tárgyai zavarták. Ezért ceruzáját a mennyezetre irányította, mintha hullámokból készült varázsitalon át Nielle hangját célozná vele.
Hangos kitörések rontották el a hallgatás boldogságát. Maró szavak csattantak, akár az élvezetnek véget vető ugatások; éppen azok a csípős megjegyzések, amelyek Damien gondtalanságát romba dönthették. Carlos, akinek hangján nyoma sem volt az előző esti ivásnak, önmagát akarta jobb fényben feltüntetni, ezért az álmodozót szidalmazta, és olyan mocskos ígéreteket kiabált róla, hogy Damien beleborzongott.
— …Engem meg kurvára nem érdekel az a pasas! Még abban is segítek neki, hogy elköltöztesse a szarjait!
Ezt a közleményt harsány nevetéssel pecsételte meg, amely általános hahotát váltott ki, a szomszédok szűk körének nagy megelégedésére.
Damien mintha a székéhez nőtt volna, és ostobán nézte a kettőjük közt húzódó metszősíkot — a mennyezetet —, amely egyelőre megvédte Carlos féktelen fenyegetéseitől. Még maga előtt látta a részeges diákot, amint nyugalmát megmérgezve, két tenyerét az arcára tapasztva az alsó szint felé kiáltja durva állítását. Az elképedt álmodozó alig tudta utolérni saját érzelmeit, hogy kiszabadítsa őket a traumából, amelybe belekapaszkodtak.
— Carlos! Carlos! Hogyan tagadhatnám a saját vétkeimet? De én mit tettem ellened? Nem hullhat vissza rád az indokolatlan gyűlölet, amellyel engem sújtasz? Talán azzal védekeznél, hogy feltárod kettős játékomat, és rámutatsz, hogy érzelmeim küldöncének használlak? Akkor emlékeztetnélek saját felelősségedre kapcsolatunk félreértéseiben, és arra az óriási veszteségre is, amelyet a kezeid… a lelkiismereted által ellopott levelek jelentettek.
Vigasztalódj, Carlos, nem te vagy az egyetlen, aki utál. Nézz körül! De mit érnek szavaitok gonosz bukfencei, vagy a te gúnyos „barátságod”? Semmit ahhoz a száraz sivataghoz képest, amelyben Nielle kiszárítja a lelkemet! Szemének látása már nem puszta vágy, nem is megszállottság… hanem életem indoka!
Felállt, és műterme felé lépkedve letörölt egy éppen megszülető könnycseppet a szeme sarkából, próbálva megelőzni a többit. Nem fog sírni. Keményen ellenállt, és meggyőzte magát, hogy semmiféle gonoszság nem érheti el; a támadások hatását korlátozó bátor magatartás talán Nielle róla alkotott véleményét is megváltoztathatja. Mindenáron… az ártatlant játszani.
Miután könnyei visszahúzódtak, visszatért ceruzájához és papírjaihoz a konyhába, mert eszébe jutott, hogy e váratlan üldöztetés előtt éppen gúnyolódó szerelmének akart írni.
Odafent még nevettek, de egyre kevesebbet, fokozatosan eltávolodva kedvenc témájuktól: Damientől, a bűnbaktól.
Már nem kellett ceruzájával a környező térre mutogatnia, hogy meghódítsa az ihletet. Levele alázatos és machiavellista vallomásokból áll majd, gondosan úgy rendezve, hogy katalizálják Nielle ál-távolléteit és összehangolt hallgatásait. Damien tulajdonképpen múzsája saját stratégiájára tett: meg volt győződve róla, hogy kíváncsiságát fölébresztve ráveszi, fedje föl önmagát.
A vadászó sast utánozva az álmodozó a szavak körül körözött. A legmegindítóbbakat kiszemelve rájuk vetette magát, kitárt karmokkal. Vérző zsákmányait, az áldozatul esett szavakat ezután kitárt szárnyakkal vitte a fehérített papírpépből készült fészekbe, és orvvadász-trófeákként helyezte el őket. A legmegindítóbbtól a legbiztosabbig… A legvonzóbbtól a legbírálóbbig… A legőszintébbtől a legbonyolultabbig…
(…Nielle rokonszenvétől a büszkeségéig. Mivel Damien alacsonyabb nála, melyiküknek kellene kisebbrendűségi érzést táplálnia? A rejtett titoktól egy nevetséges testi rendellenesség merész bevallásáig: egyik vádlija elsorvadt, a másik túlteng. Kik hát Laurel és Hardy? A szélsőséges türelmetlenségtől a kiművelt türelemig. Elárulni, hogy aki mindent hall, az mindent tud; avagy hogyan keverhető az egyik ember ideje a másik visszhangjába? A vágytól a bűnbánatig. Abbahagyni a szépség üldözését? Végleg? Szeretet híján beérni szánalommal? Visszavonható döntés?…)
A reggeli szertartások végén egyik legsárgább borítékjába csúsztatta rövid szövegét, amelyet az éjszaka tanácsain hagyott ázni. Szeretet a részvét ellenében… cserepénzként.
Hogy múzsája gyanúját elterelje, jellegzetes zajokkal színlelt hosszú sétára indulást: hamis telefonhívásokkal, amelyeknek csak a vonal egyhangú búgása felelt, késői hazatérést jelentett be; majd arra az esetre, ha Nielle mégis meglátná, annyira melegen öltözött, hogy szinte lélegzethez sem jutott.
Eljátszotta a távozást, megállt az utcasarkon, és ott őrködve hagyta, hogy a hideg kipirosítsa arcát, a fagy pedig megcsípje az orcáját. Visszafordult, és a házak fala mellett lopakodott, hátát nekik vetve, mint egy üldözött bűnöző, amíg vissza nem ért ártalmatlan bűntetteinek színterére. Vallomását abba a régi faládikába tette, amelyet előtte mások már feltörtek és felbecsülhetetlen szerelmi vagyontól fosztottak meg: Nielle mosolyától.
Ugyanazok a kérdések, ugyanazok az okok foglalkoztatták, amelyek e gondos cselekedetekre és feltételezett képmutatásra kényszerítették; csizmájával nagy zajjal csapkodott a lépcsőn, beszennyezve a téli csendet. Alig bújt el az erkély alá, máris hallotta a harmadik emeleti ajtó biztonsági reteszének gyors kattanását.
— Észrevettek?
Magára vonta a figyelmet. Az ajtó újra becsukódott. Előrelépett, és szeme sarkából ellenőrizte, még ott fészkel-e a boríték a postaládában… Eltűnt! Valaki kivette. De ki?
A damieni kézbesítés kellemetlen következményeitől tartva a lépcső alatt maradt, a kíváncsiskodó tekintetek elől rejtőzve, mintha el akarná hinni, hogy a szélben és hidegben mozdulatlanul töltött percek eltörlik az aláírását. Színlelt távozásának kudarcától átitatva, és mit sem törődve a sétáló szerepével, amelynek felvételére pedig a száraz hóvihar gyorsan rákényszerítette volna, két perc alatt hazament, és magához vett egy pszichológiai könyvet, amelyet volt feleségétől kért kölcsön. Így tartották fenn a válás előtti szellemi kapcsolatukat.
Egykori telke előtt, törékeny menedékétől alig száz méterre, összeszedte alkalmi higgadtságát, hogy Mylène-nel ne a torkát szorító érzelmektől és sértett önérzetétől vezetve beszéljen, hiszen továbbra is megbízható bizalmasának tekintette.
Abban a pillanatban, amikor megnyomta a csengőt, mintha idegeit kártolták volna, borzongás futott végig egész testén. Nyilvánvaló ok nélkül a véletlen a műterem felé fordította tekintetét, előbb az ég felé, aztán a harmadik emeleti ablakokra. Nielle, kezében a levéllel, Damient figyelte.
Mint a napfényre érzékeny vakond, amely önfenntartó ösztönből alagútjába húzódik, Nielle becsukta a zsalugátereket, és visszavonult, mintha taszítaná a látvány.
A meglepetést megkétszerezve az álmodozó józansága kiszáguldott a keretéből, miközben múzsája hallucinatorikus ragyogása tovább lebegett az ablaknál. A pillanat örömében, óriási eufóriában vakmerően megmászta volna a palota falait… De fölösleges volt: ez a meleg érzés máris szerencsés következtetéseknek adta át helyét. Túl kíváncsi volt: megingatta, talán szét is zúzta a hazugságkartell alapjait; váratlan megjelenésével ironikusan megcáfolta mindazokat, akik tagadták jelenlétét.
De vajon megszegte saját előírását, amikor Damien egyik legkényesebb titkát akarta ellenőrizni: lábainak torzulását? Csapdába esett, hogy szánalomból még egyszer megnézze a művészt, megnyugodva ígéretétől, hogy többé nem háborgatja? Vagy egyszerűen csak rámeredt, miközben balszerencsét, bajt és minden rosszat kívánt neki, mert még mindig forrt benne a düh, amiért megtudta: lenti szomszédja éppúgy hallja a másik emeleten elhangzó szavakat, mint ő maga?
Egy másfajta szerelem, igazi, kézzelfogható és egészséges, a valóság dallamát fütyülte felé…
— Szia, apa!
Lysianne egy csókot adott neki a küszöbön, majd behívta.
— Szervusz, Damien! Milyen vidám az arcod! Biztosan jó hírrel jöttél!?
A gyermek anyja azonnal észrevette. Barátságosan megcsókolta volt férjét, akinek ritka vidám pillanatai különösen érdekelték.
— Hát… szervusz! Gyere be! Ebben a hidegben gyorsan kihűl a ház.
— tette hozzá az élettárs mély hangon, erőteljes kézfogással megszakítva az egykori családi kör gyengédségét és szeretetnyilvánításait.
— Bocsássatok meg, a boldogság szétszórttá tesz… Lehet, hogy odakint nincs meleg, de a hangulatom legalább harminc Celsius-fokkal a nulla fölött jár!
Mind a négyen vasfűteát kortyolgattak, miközben Damien elmesélte legutóbbi kalandjait. Részletesen és szenvedélyesen ismertette az utolsó megtévesztések felépítését és az azokból következő hazugságokat, levelének tartalmát és különös kézbesítési módszerét; de mindenekelőtt szárnyalva, szavai alatt nyüzsgő érzelmekkel beszélt Nielle váratlan, véletlen és fájdalomcsillapító megjelenéséről.
— …Csodálatos! Itt a nyilvánvaló bizonyíték, hogy nem vagyok őrült! Nem költözött el; még mindig ott lakik! El tudjátok képzelni? Kijátszottam a stratégiájukat, minden rosszindulatuk ellenére, minden cselük ellenére, amelynek célja az volt, hogy összezavarjanak, hogy ostobaként elhiggyem, máshol él. Még ő maga is…
— …alaposan megrázott téged.
— vetette közbe François, akit maga is meglepett, hogyan reagált az álmodozó érzelmi kitörésére, majd subito presto konkrétabb területre terelte a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
— Damien, szeretnék kérni tőled egy szívességet…
— Örömmel. Mit?
— Szeretnék befejezni egy Beatles-dalokat tartalmazó kazettát, amit itt nem tudok rendesen elkészíteni…
— A lemezjátszómat akarod használni?
— Igen. Az enyémen a tű rosszul van beállítva, a tiéd meg új. A lehető leghűbb hangzást, a lehető legjobb zeneiséget szeretném.
— Hát, semmi kifogásom… De a hangerőt figyelni kell, nehogy Nielle a válogatásodat udvarlási offenzívának értelmezze. Ez csak fokozná a zűrzavart, és megtörné az érzékenységével folytatott tárgyalásaim hatékonyságát.
— mondta Damien, miközben tarkóját vakarta, mintha tudatalattijában további tanácsok után kutatna.
— Nyugodj meg, óvatos leszek, még ha továbbra is az a véleményem, hogy ő csupán szirénasszony, aki el akar pusztítani téged.
— Kérlek!…
Hogy elfeledje, mennyire fáj neki ez az igazság, egyetlen másodpercet sem engedett az időnek, és Lysianne-hoz fordult.
— Holnapra csomagolj össze; vidékre megyünk karácsonyra. Rendben, kislányom?
— Igen, apa!… Mikor jössz értem?
— Pontosan nem tudom. De valószínűleg késő délután.
— Már nagyon várja. Legalább egy hete arról beszél, hogy újra láthatja az unokatestvérét, Natashát.
— jegyezte meg Mylène, aki miközben megsimogatta lánya hosszú haját, ezzel az anyai mozdulattal még inkább hitelesítette a gyermek lelkesedését, mint szavaival.
— Mondd csak, Damien… ha nálam hagynád a lakásod kulcsait, távollétedben készíthetném a felvételt…?
— Jó ötlet! Lysianne-nak úgyis van egy másolata.
Damien jól érezte magát ebben a környezetben, amely nem illett a kor társadalmi normáihoz. Néha még pátriárkának is tűnhetett e különös együttállásban; de a lakás, amelyet közel tíz évig rótt fel-alá, most untatta. Üresség nyomta. Ezért apai csókokkal és szokásos bohókás meghajlásaival búcsúzott tőlük, hogy nyugodt menedékében újra megtalálja az eltévedt hullámokat, az élet azon töredékeit, amelyeket Nielle szór majd szét szárnyain. Ott saját egét szemlélhetné, személyes mennyboltját, amelyet azonban fehérre festett fa mennyezet felhője takart el. Szívének radarja mégis érzékelné egy csillag fényét. Egyetlen csillagét. Amely egy sötét ködből szabadult ki… Mindig ott lenne, és e csillag sugárzásában az álmok összetapadnának, egymáshoz forrnának, hogy többet alkossanak egy bolygónál… paradicsomot! Kimondhatatlan Édenkertet, annyi világot és csodát. Majd más univerzumból származó képei múzsájához röppennének, hogy új energiával táplálják, az újrakezdés reményében, mint örök körforgás, végtelen táplálék.
Az álmodozónak azonban falánk, gargantuai étvágya volt; falta, mohón nyelte Nielle minden zaját, minden szavát, és sosem lakott jól. De ez a hallgatózó mohóság, ez az ártalmatlan boldogság még aznap este szerencsétlen irányba fordult, mint egy többé nem uralható erény hibája.
Utolsó levele után kénytelen volt visszavonulót fújni, lemondani a múzsának szánt minden költői vagy zenei dicséretről, végleg megszüntetni kötetlen báját. Többé nem menekülhetett a zenébe, hogy kiszakítsa magát ábrándjaiból, s nem próbálhatta elnyomni vágyait sem; e révülethez hasonló szenvedésben mostantól tartózkodnia kellett a kommunikációtól. Rá kellett kényszerítenie magát a némaságra, és még Nielle-nél is jobban elrejtőzni.
Az elvonás kezdetét szinte teljes álmatlanság jellemezte. Csak akkor tudott elaludni, ha elképzelte a selyemlepedők lágy suhogását, ahogy az istennő testét súrolják, s az éjszakára lepecsételik ösztöneit.
***
Dél. — Léptek a lépcsőn, akár egy riasztás. — Inkább reflexből, mint megszokásból a nappali ablakához rohant. Meztelensége egyáltalán nem zavarta — az álmodozó mindig meztelenül alszik —, amikor az utca túloldalán megpillantotta Nielle-t, Marcot és Marc fiát, amint a karácsonyi ünnepekre készültek elutazni.
Mindhárman szorgosan, szépen sorba rendezték Nielle csomagjait a sajátjaik mellett a múzsa legállandóbb szeretőjének autója csomagtartójában. Ez a bájos, alkalmi anya mintha jelenlétével újraélesztette volna Marc fiának növekvő nemi vágyát. A fiú ártatlan és naiv volt, álmait az álmodozóéhoz hasonló színes arckifejezések tükrözték, és valahányszor Nielle-hez szólt, folyton mosolygott. Nielle azonban láthatóan gondterhelt volt. Figyelme megoszlott e boldog családi légkör és a művész között, akit szemének sarkából, rosszindulat nélkül figyelt.
Ő, továbbra is minden zavar nélkül, egyszerre nézőként és látványosságként mozdulatlanul állt, és gratulált magának előző napi zseniális húzásához. Biztos volt benne, hogy múzsája rá gondol. Nem azért, mert tisztára mosott, sápadt bőrét kiemelték a napsugarak, és nem is a leleplező, lemondást ígérő levél miatt, amelyet írt neki. Nem. Meggyőződése szerint Nielle pusztán attól volt teljesen összezavarodva és tanácstalan, hogy többé nem kell elrejtőznie előle — vagy még inkább attól, hogy e személyek jelenlétében nem tudta, hogyan tegye. Hiszen ezek a hozzá közel álló emberek nyilvánvalóan nem válhattak egyik pillanatról a másikra újabb cinkosokká. Képzelete révén Damien olvasni vélte Nielle zavarát, miközben az talán a bűvészsegédek technikáján töprengett: miként hajtogatják össze magukat azokban a hatalmas ládákban, amelyekben látszólag kettéfűrészelik őket. A csomagjai azonban már készen, rendben voltak.
Amikor Marc öreg európai autója eltűnt, a távozás Damient is arra emlékeztette, hogy neki is készülnie kell: Lysianne-nal együtt a szüleinél ünneplik majd a karácsonyt.