IV. FEJEZET
Ne lőjetek a tökéletesség megszállottjára. Feszítsétek keresztre! … Az önvizsgálatba egy szentségtörő múltvillanás avatkozik. Ez az elszabadult én szédítő fölfúvódásának időszaka. Damien, az álomkóros, azt képzelte, ő az utolsó egyetemes hős, kettős személyiséggel megáldva. Önmagának árnyékában egyszerre Petrus Romanus és Kristos Anonymus. (Esetlen görög–latin álnevek, amelyek azt a híres hontalant jelölik, akinek országa nem e világból való.)
Kuporogva ül, homlokát nyitott naplójára hajtva — siratófal, fertőzött borogatás —, és egyszerre talál benne vigaszt és nyugtalanságot. Olyan ez, mint két torzító tükör: végtelenségig tükröznek mindent, amit közéjük zártak és csapdába ejtettek.
(„Július 10.
— Ördög bújt a testembe és a fejembe. Zűrzavar uralkodik a lelkemben és az álmomban. Nem tudom, a bátorság valamely formája-e ez, vagy elítélt lelkiismeretem meghökkent ártatlansága; de tény, hogy tovább akarom követni megérzéseim vezérelte sorsomat.
Elvégeztem azt a sok munkát, amellyel a műteremben — immár az otthonomban — olyan légkört kívántam teremteni, amely közel áll az ismeretlen személyiségemhez. Kétségtelen bizonyíték: ma reggel óta fojtogató festék borítja a repedezett falakat. A túl erős szag fölszáll, elszáll a fölöttem lévő emeletre, mint a keserűség üzenete, melynek vegyszerei mérgeznek. Bűzös kipárolgás, amely még mostani távollétednek is elviselhetetlen, Nielle.
Ha visszatérsz, szívszaggató kegyetlenséggel szembesítelek. Ám ez a kegyetlenség „post mortem” végkövetkeztetésként kizárólag azt a bizonytalan hírnevet célozza majd, amely dicsfényként vesz körül engem…
A tervezett módszer egyszerű és kézzelfogható. Még több festék. Szimbolikus ízű — vagy merjem azt mondani: szagú — falfestmény készítése. Annak jele, hogy a téged ostromló kis törpe még talpon van. Mit tehetnék még, hogy észrevedd ezt a számodra undorító kis teremtményt? Nincs annyi pénzem, hogy moziba hívjalak, nemhogy éttermi vacsorát ajánljak föl.
Emberségből érdeklődhetnél a lelkiállapotom felől. Hiszen nemrég váltam külön, nem igaz? — Még ha bizonyos sportszerűséget tanúsítok is, egy kapcsolat vége, tíz év házasságának szertefoszlása nem múlik el megrázkódtatás nélkül. Sznob módjára fennhordod az orrodat előttem. A szegénységem miatt? Hanyag vagyok? Csúnya? Vagy megragadtam a rockernél? — Teljesen semmibe veszel. Túl egyszerű vagyok neked?
Ha az a Damien, akit látsz, nem érdekel, egy Krisztus karizmája, még ha névtelen is, elbűvölne? …
Petrus Romanus, az ellentéte, beteljesedése vagy mit tudom én, elcsábítana (?)…? … Ez extravagáns! Őrültség! … De a legkülönösebb az, hogy énem e téveszméi már régen, lappangva léteztek. Jelenléted mintha katasztrofális erővel robbantaná őket a felszínre, ugyanakkor gyengítené és megsemmisítené őket… Vajon még időben érkeztél az életembe?
Függetlenséged, vagy megvetésed, bolyongásra kényszerít, hogy forgószélként magamba szívjak egy látszólag isteni ihletet. — Nem kevesebbet. — A szándék azonban démonikussá válik azon a felületen, amelyet megfestek. Egyszerűen megbüntetem Istent!”)
Nélkülözhetetlen, de bűzös önvizsgálat, amely a remélt szabadulás albedóját kívánja létrehozni, akár az eltévedt vérfarkast vezető telihold. Damien még azokra a mellékes gondolattöredékekre is emlékszik, amelyek a falfestmény készítése közben merültek föl új szobájában.
(„Bevallom, tudatosan hajlok a képzeletbeli énmegkettőződésre, amely hollywoodi megszállottságom mögött rejtőzik. Beteges vágyam, hogy az őrületbe merüljek, és ne csupán a világról alkotott észlelésemet, hanem magát a világegyetemet is megváltoztassam. Szerény szándékkal: hogy észrevegyenek. Szerényen! Hiszen az őrülteknek senki sem hisz.
— Akár Júdás epés köpetei Jézus arcán, úgy tapadnak egymás után a falra e színfröccsenések. Úgy jelölik az időt, mint az ördögnek magát átadó lélek vére az örök pergamenen.”)
Az álomkórost enyhe szédülés fogja el festménye emlékére. Egy szükségképpen felvázolt kozmosz előtt két megkoronázott profil. Élete primadonnájáé… Marilyné (mintha Nielle-t sértené vele), és a sajátja. A rejtvény megfejtése: Mária Magdolna és Kristos, más néven Petrus Romanus alakja.
Nielle akkori közelsége összekuszálta benne a jót, a rosszat és e színlelt hősök szerepét, s lassanként elnyomta valódi énjét; nem volt hajlandó hinni egy eunuch, tétlen Krisztusban… Ha Mária Magdolna prostituált volt, miért ne lehetett volna az ember fia diszkrét dzsigoló?
Noha pszichéje e torzulásának szerkezete számára már nem rejtély, e külső eredetű jelenség születését nem tudja pontosan időhöz kötni. Az eredetét azonban ismeri… Egyházi agymosás, a papság túlzott fölmagasztalása, végül a puritanizmus dicsérete. Mindez csak mély kérdéseket ébreszthetett egy álmodozó gyermekben. Ezek az összeesküvő hatások, amelyek végül a végítélettel való fenyegetésekben sűrűsödtek össze, mindössze két kiutat kínáltak: a mennyország mézét vagy a pokol orrba maró mustárját.
„Justice! … Gerechtigkeit! … Igazságot!”
Az álomkóros megpróbálja fölmenteni magát a bűntudat alól. Védőbeszéd egy földöntúli eredetű ügy mellett.
— Tisztelt Bíróság! Hölgyeim és uraim, esküdtek! Nézzék meg alaposan az ügyfelemet! Őszintén szólva, úgy néz ki, mint egy bűnös? … Hosszú haja, bozontos szakálla, üveges tekintete és a marihuána meg a dohány füstjétől megsárgult bőre, no meg ostoba képe, … mindez nem bizonyítja az ártatlanságát? Kétezer évvel ezelőtt Palesztinában az ügyfelemet észre sem vették volna! … Mit számít néhány évszázad ide vagy oda?
Rendben, Kristos Anonymusnak tetteti magát, és egy mai szexszimbólummal társulva létfilozófiai fantáziáiban megsérti az Evangélium jól ismert utcalányát. Descartes-i libidó, mondják önök! Tudják meg, hogy földi küldetésének célja még számára is homályos. Ne háborodjanak föl, ő maga is kérdéseket tesz föl róla.
Mielőtt belépett ebbe a tiszteletre méltó tárgyalóterembe, megvallotta nekem, hogy nem tudja, ő-e az utolsó próféta (…aki a Vatikánban szót ad majd a nőknek…)… vagy az Antikrisztus előhírnöke, aki úgy szárítja ki az Egyház méhét, mint egy százszor megsebzett asszonyét.
Tisztelt Bíróság! Hölgyeim és uraim, esküdtek! Mivel vádolják ezt az embert? … Hogy szélhámos? … Nem! Pusztán azzal, hogy három alkalommal, mindhárom villámcsapásszerű szerelemben másképpen esett a szerelem csapdájába.
Már ifjúkorában sem ismertek határt álmai. Míg a sportosabb gyerekek labdáztak vagy civakodtak, ő saját káprázatainak magányába menekült. Képzelőereje (képzelő mivolta) annyira hatalmas volt, hogy még Ödipusz-komplexusát is átalakította. Minden szép nő, akit meglátott, képzeletében eszményített anyaalakká változott. Még az apácák is beléptek álmodozásaiba.
Aztán varázsütésre gyermekkorában megjelent egy hozzá közel álló világ, amely egyszerre volt megfoghatatlan és igaz, vagy hamis… A televízió.
Ez az élő képekkel teli doboz, akár a gyermeki feje, a barátja lett; meséket, történeteket, ismereteket és hercegnőket cseréltek egymással. És eljött a nap, amikor a nagy fekete-fehér kastélyban megjelent a legszebb hősnő: Marilyn Monroe tündér. Ez volt első villámcsapásszerű szerelme és… Hm! … Első valóban tudatos szerelmi és serdülőkori felindulása.
Ezt az örömet tovább éltette képzeletében, egészen addig a szerencsétlen nyárig, amikor megtudta, hogy az amerikai színésznő öngyilkos lett. Még Kennedy elnök egy évvel későbbi meggyilkolása sem rázta meg ennyire. Az a bánat, hogy álmai erejével nem tudta megmenteni őt, arra késztette, hogy megfogadja: Marilyn lelkét saját haláláig szíve mélyén fogja dédelgetni.
Ennek semmi következménye sem lett volna, ha ez a halál nem kapcsolódik össze egy másik, néhány évvel korábban átélt, az egész világot érintő gyásszal. A részletek pontosak!
Hétéves. Dél van. Ősz. Anyja és nála jóval idősebb unokatestvére XII. Pius pápa halálhírére igyekeznek enyhíteni bánatukat. Képzelete és naiv részvéte, a nap kellemes melegében, ezt mondatja vele a szomorkodóknak: „Egy napon…, én leszek a pápa a pápa helyett!”
Mondani sem kell, hogy a meglehetősen földhözragadt unokatestvér harsány gúnyolódása közepette némi lelki sérülés lopózott még formálódó személyiségébe.
Egy hétéves, igen élénk képzeletű gyerek szükségképpen őrült? … Egy tizenegy éves, rendkívül alkotó szellemű fiatal feltétlenül zavart? … Nem! De egyvalami bizonyos: a gyermekkori gyász saját magunk egy darabjának kimetszése, amelynek szerencsére enyhítheti a fájdalmát az új álmok kegyelme, ha átveszik a régiek helyét.
Esküdtek, önök ismerik ezeknek az új kapcsolatoknak a természetét, ismerik forrásukat! Az a machiavellista szándék, hogy egyetemes monarchiát hozzon létre, melynek királynője az Apokalipszis prostituáltja, királya pedig… a ravasz számú fenevad, Damien gyermekkorának azon élményeiből ered, amikor dicsőséges személyiségek halálával szembesült. Önöktől, a bíróság minden tagjától azt kérdezem: … Élete melyik pillanatában tört föl ez az ökumenikus erjedés? … Mely esemény alkalmával? …
Az ünnep! Esküdtek! Az ünnep! … Energiakészlete szinte teljesen kimerült, szíve elfáradt, adrenalinszintje nulla volt, miközben az udvari bolond szerepét játszotta, és szenvedélyének tehetetlensége sodorta magával; egyszer csak…! ? …
Az este első megrázkódtatása. A második villámcsapásszerű szerelem, a Nielle-lel való szemtől szembeni találkozás, alig valamivel a harmadik borzongás előtt. Ezek közelsége és érzelmi töltete ostorozta. Meglepve, hogy a szerelem valaki mást is elébe állított, azon töprengett: … Kiről vagy miről van szó? …
Egyszerűen a népről: az emberek tanúságtételéről, arról a szeretetről, amellyel elhalmozták, hogy megköszönjék makacs munkáját és ötletes találmányait, amelyek egyedivé tették ünnepüket. Ezek a csípős szeretetmegnyilvánulások meghatották, megrendítették megmaradt bölcsességét és egyensúlyát. Annyira! … Hogy belül fölemelkedett benne egy hős alakja.
Miközben addig úgy érezte, a társadalom szemében elavult és terméketlen alkotó, ez a fölfordulás fénybe borította a lelkét. Senki sem sejthette, micsoda csodákat vetít magában a hála kézzelfogható jelei láttán. Ha az a kevés, amit udvari bolondként adott nekik, emberbaráti tett volt: … hol volnának a határai, ha király lenne? … Kristos Anonymus, a tömegbe rejtőző Krisztus?
Katasztrófa lett volna belőle, ha Nielle jelenléte nem fékezi ügyfelem képzeletbeli énmegkettőződését: egyszerre serkentette és semlegesítette ezt a dohányzó dervisfantáziát, amelyet meg akart testesíteni. A nő függetlensége rákényszerítette Damient annak belátására, hogy nem képes csodákat művelni, holott e szerep ezt követelné.
Tisztelt Bíróság! Esküdtek! Megismétlem a kérdést. Mivel vádolják ezt az embert? … Hogy szemfényvesztő? … Hogy bitorolja a dicsőséget? …
Nem! Csupán azzal, hogy nincs két lábbal a földön. Végtére is nem maga a vádbeszéd szolgál-e ürügyül a felmentéshez? … Önökre bízom az ítéletet!”
Keresztbe-kasul kavarog minden Damien agyának alkímiai kemencéjében. Haldokló reményei bukdácsolnak egymáson, miközben fölidézi kezdő alkimistaként, az istenség várományosaként átélt eposzát. E jogi színezetű, fantasztikus közjáték révén kissé világosabban érti naplójában megörökített akkori émelygését.
(„Július 10., folytatás
— Dohányzom és festek. Tettetem magam és szagolom a festéket. Ráadásul a káromlást azzal emelem magasabb rendűvé, hogy egy plébániai pappal megáldatom ezt az elátkozott képet. A pimasz szentségtörés pedig csak a fölszentelés után válik majd teljes egészében, in extenso, teljessé.”)
Képmutatóan parádézva lágy szellő előzi meg a közelgő kánikula fojtogató hőségét. Fészektől fészekig bujkálnak a madarak, hogy táplálják fiókáikat. Az álmodozó észre sem veszi őket: túlságosan lefoglalja az útkeresés emlékezetének sűrítményében.
Emlékezete vásznán újrajátssza a legapróbb mozdulatokat, a legkisebb gondolatokat is, az egyszerűektől a vággyal leginkább terheltekig. A tudattalanjával való makacs érintkezés feneketlen hidegétől reszket, akár egy frissen elvágott torkú áldozati állat az utolsó rángásaiban.
Kristos Anonymus, más néven Petrus Romanus, nem támad föl. Holtan született meg a megmentő nő érkezésekor! … Marilyn??? Nem, ő csak a művészet iránti alárendelt szenvedélyének levezető csatornája.
Damien tudja, hogy szomszédnője véletlen közbelépése mentette meg a pokolba való alászállástól. Újra látja magát a hátsó udvarra néző erkélyén, életének lépteire, Nielle lépéseire várva. Naplója is ezt igazolja.
(„… Július 11.
— Jó reggelt, Nielle! Szép napsütés van ma, ugye? … Mondd csak! … Mindig ilyen hosszú időre tűnsz el? …
— Igen! A munkám miatt gyakran kell utaznom!
— Szeretném megmutatni a lakásomat, az egészet újrafestettem. Ráadásul készítettem egy kis falfestményt is, amelyet alig most fejeztem be.
— Sajnálom, de fáradt vagyok — felelte, miközben kinyitotta az ajtaját.
— Két perc az egész. Még kávéval sem kínállak meg. Megígérem!
— Rendben, ha ennyire ragaszkodsz hozzá! … Hol van ez az alkotás?
— Ott! A szobámban, látod?
— Igen, nem rossz. — Bocsáss meg, de mennem kell. Nem bírom a festék szagát és gőzét. Megfulladok tőle! Szia!
Már elsápadt, és el is menekült, nem sejtve, hogy otthon ugyanaz a fojtogató, émelyítő szag várja, amely elől éppen elrohant.
Miért hívtam be ebbe az odúmba? … Mit tettem? …
Messianisztikus őrületem legyőzhetetlenségének bizonyossága megnyugtatott. Mindegy volt, mennyi kétely vagy hamisság rejlik Petrus, Kristos vagy az Antikrisztus kilétében: ezek a személyiségek ösztönözték a képzeletemet. Nem vagyok-e mindenekelőtt alkotó… álmodozó?
Amióta becsuktad magad mögött azt az ajtót, Gauguin kérdéseit teszem föl magamnak: „Honnan jövünk? Hová tartunk?” E kérdések kizárják, hogy később újra átéljem ökumenikus tévelygéseimet. E páncél, e vallásos látszatú burok nélkül, amelyben gyalázatos egóm kéjelgett, s amelyet közönyöd összetört, … félek, fájdalmat érzek. Úgy éget, mint egy nyílt seb, ez az emberi bőr, amelyet arra kényszerítesz, hogy fölfedezzek.
Felismerni ezt az alkalmas segítséget, amely kiszabadít az elhatalmasodó képzeletbeli kettősségből, annyit jelent, mint bevallani, hogy puszta jelenléted üdvös számomra, te, aki egyszerűen csak a szomszédom vagy.”)
***
A nap lángra lobbantja a bokrokat. Hevessége ellenére nem oltja ki őket… Az ébresztőórák a társadalmi rendre figyelmeztetnek. Az álomkóros számára lehetetlen a zen. Tudja, hogy a leírt igazságok csupán bizonyos kimondott hazugságok halálai. A ki nem mondott dolgok tovább élnek a pletykában!
Az önvizsgálat azokkal az érzelmekkel együtt csapong, amelyeket lassan leülepít. Damien két idő között függ. Az egyik heves pszichoanalízisének ideje, a másik szükségletének eredete. Naplója a fonál, amely problémái szakadéka fölött tartja.
(„Július 12.
— Kínzó nehézség, hogy magamra maradjak a magányban, ebben a teljes és visszavonhatatlan elzártságban. Még nem éltem át mindent. Még nincs minden leírva. Mégis kétségbeesésem kielégítetlen ürességével küzdök. Úgy üldöz e halott erdőben, akár egy veszett állat. A melankólia.
Hiányzik Mylène. Lysianne még jobban, ő hamarosan visszatér a nyaralásból.
A szorongásomat feléd csatornázom, múzsám. Nem tehetek róla, ösztönös! Akkor is megszállottan foglalkoztatsz, ha fölmész a lakásodba anélkül, hogy ide néznél, anélkül, hogy ellenőriznéd, itt vagyok-e, és lesem-e a legboldogabb, legrövidebb mozdulataidat… Magatartásod vajon csak a belém vetett naiv bizalomból fakad? … Vagy annak a közönynek a következménye, amely annyira dühít?
Az igazság! Nem utánad kémkedem. Magamat figyelem… mikor omlok össze! A szorongás elkerülhetetlen. Ez a játékos mazochizmus gyötör. Még messziről is szemügyre veszlek, hogy a bennem általad elvetett újabb őrületnek elfogadható okot találjak, amelyért hagyhat lélegezni.
Akaratom ellenére a lelepleződéstől való félelem sem tart vissza attól, hogy keserű szócsatákat vagy hiábavaló tréfálkozásokat kockáztassak. Lappangó paranoia, oldalazó kegyetlenség? A leselkedés már az élvezet küszöbén áll.
Ha csak a legkisebb gyanúm támad, hogy valamely rám nézve sértő megjegyzés terjed az alkonyodó nyár levegőjében ablakaid és az enyéim között, engedély nélkül…, úgy menekülök a macskám szeretetébe, mint egy bántalmazott gyermek.
Igen az állatterápiára! De…! … Szegény szomorú macska! Együtt szenved velem. Az én összecsomózott lelkem megbabonázta az övét. Animista hiedelmeim utóhatása? … Minden szenvedésem, a legmetszőbb fájdalmaktól a szűkszavúbb nyögésekig, béta-sugarakkal árasztja el. Ha alszik, és álmában nyüszít, túlságosan tökéletes összhangot mutat kínommal. Ez a háromszínű kis állat szürkülő aurám gazdagított tükörképe.
Megcáfolhatatlan bizonyíték: késő délután kirakatokat nézegetni mentem. Hogy lazítsak, eltereljem a gondolataimat, máshová helyezzem a csalódottságomat… Lomhának tűnő léptekkel, zsebre dugott kézzel térek vissza, önmagamban valamivel kevésbé csalódottan. A társadalomtól viszont egy hajszállal még ingerültebben.
Új lakóhelyemtől néhány méterre valaki eszelősen nyávog, hogy magára vonja a figyelmemet… A macskám! Egy ablak peremén ül, félig csukott ablaktáblák között. Mintha karmolásokkal és törmelékkel díszített névjegykártya volna, belopózott a harmadik emeletre. Miféle varázslattal érte el azt, amiben én olyan siralmasan kudarcot vallok? … Kevesebb vagyok egy macskánál? … Talán patkány?
Rejtett meghívás volna? … Ha igen, ki találta ki ezt a fortélyt? Az állat, a múzsa vagy a véletlen? Olyan fontos ismerni a jelszót, ha a sors megengedi, hogy néhány szót váltsak Nielle-lel?
Szomszédnőm, honnan jöttél? Különös módon néhány pillanattal később te is megérkeztél. — Boldog vagyok! — Végre a szemed! Micsoda ragyogás! Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább kötéltáncosként egyensúlyozom gyenge reményeim kifeszített fonalán. — Itt vagy. — Ilyen közel…!
Örömöm ellenére óvatos arccal szólítottalak meg.
— Szia! Nem akarlak zavarni, de a macskám, nem tudom, hol és hogyan, … bejutott a lakásodba!
— Á! Ez tényleg furcsa! … Gyere föl érte hozzám — mondta sietve, olyan lelkes mosollyal, hogy még a nyár melegét is zavarba hozta.
Nem számítottam erre a váratlan válaszra. Ez a harmadik emeleti meghívás a hetedik mennyországot jelentette, ahol mély vágyam szerint a gyönyörtől szeretnék meghalni.
Szerencsétlenség! Épp amikor követni készültem, az este programja váratlanul megváltozott. A véletlen kellemetlen hévvel gesztikulálva lépett elém Jean Brouillette (a bizalmasoknak Bruce), a földszinti szomszédok, a háztulajdonosok második fia képében. — Ennek a fiatal fickónak, aki az ördög küldöttének magabiztosságával jár-kel, mintha minden sikerülne. Valentin-napi rockerszövegével és tréfás zsonglőrködésével szétzúzta a már amúgy is törékeny varázst, ezt a gyengédséggel teli pillanatot.
Flörtölése máglyára vetette várakozásaimat; én lettem a kirekesztett. Karmám ismét visszakövetelte a kegyeket, amelyeket mintha nekem ígért volna. Az ünnepen történt udvaroncok durva, elítélendő közbeavatkozása után most váratlanul a féktelen ifjúság lépett közbe.
A könyörtelen rontás, amely megváltoztatta e különben egyszerű és csodás esemény menetét, szinte kettétörte a derekamat. Nem éreztem magam elég erősnek. Bevallom! Nincs bennem elég tökösség! A triumvirátusok nem hoznak nekem szerencsét.
Újra menekülés a tudattalan kínjának elveszett, ködös horizontjai felé… Elfelejteni még annak a valódi, ígéretes kapcsolatnak a megbánását is, amelyet lefejeztek. Ki tudja? Talán még egy lágy, nedves közeledés is meghiúsult.
Még felkavaróbb volt a csalódottság Nielle kifejező tekintetében, amely mintha fölismerte volna, hogy nem vagyok képes megküzdeni a váratlannal, és a nehézségekkel szemben inkább a kitérést választom, miközben magam bénítottam meg érzéseimet és érzelmeimet.
Alkalmas pillanat a beszélgetésre. Elrontva! … Reagálnom kellett volna, hazudnom, nevetve Bruce zagyvaságain. Szórakozni! … De kómás felindultságom ebben megakadályozott.
Így hát egyedül tértem vissza szűk menedékembe, karomban a macskámmal; ő csüggedten nézett rám.”)
A sikolytól megriadt csönd teljesen eltűnik, kétségbeesetten az apartman vakolt válaszfalaiba menekül. Nyitva az ablak. Egy eltévedt lappantyú megijeszti a már tovatűnt éjszakát, és hiába hívja az egyre növekvő reggelt.
A vízforraló ismerős dallamot sziszeg. Megszólal a riadó. A tűznek elakad a… lélegzete. Fekély ide vagy oda. Gyomor ide vagy oda. Egy kis tej, egy csipet cukor az instant kávé rákkeltő kémiájába.
A csalódottság feltörésétől még irritált torka lassan kiheveri a vádló vörösséget. A rosszullét nem akadályozza meg, hogy megidézze a kísértetszerű, szövegen kívüli emlékeket. Akár a kivándorló köd a fekete füzet körül.
— Gyávaságom hidegfegyver, amelyet önmagam ellen fordítok. Kegyetlenül fölnyársalja önérvényesítésem lehetőségeit. Attól, hogy azzal bátorítom magam, hogy ez a fogyatékosság a zsidó–keresztény neveltetésemből ered, következményei nem tűnnek el, és bűntudatom alól sem szabadulok. A másik arcomat is odatartani, amikor az első már vörös a bosszúvágytól: szentséges automatizmussá vált, amely gátolja fejlődésemet. Átlépni a türelem küszöbét! … Magamból meríteni erőt és bátorságot, hogy a behódolás szökevényévé váljak, és a támadók oldalára álljak! Úgy élni a valóságot, ahogyan még soha nem éreztem! Édes kötelesség.
(„Július 12., folytatás
— Holnap használnom kell azoknak az erényeknek a legjavát, amelyek gyakorlását eddig megtagadtam magamtól. El kell mennem gyermekkorom falujába, és tájékoztatnom kell jó szüleimet a különválásról. El kell fogadtatnom velük békés házasságom váratlan megszűnését, anélkül hogy túlságosan meggyötörném őket. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megértsék és elfogadják a kudarcomat. Ráadásul azt is közölnöm kell velük, hogy Lysianne-nak csak akkor mondom el a családi egység fölbomlását, amikor visszatér a nyaralásból. Kézzelfogható körülmények egész hegye ez, még nekem, az álmodozónak is.
Ez az akadály, amelyet egyedül kell leküzdenem, biztosan olyan értékeket ébreszt bennem, amelyek rákényszerítenek, hogy szembeszálljak pusztító gyávaságommal.”)