NE FELEDD
Sosem felejtem el. Sosem felejtem el A jót, a rosszat. Sosem felejtem el A szépet, a mocskot. Bárhol is vagy, Bárhová is megyek. Sosem felejtem el. Sosem felejtem el. Sosem felejtem el. Sosem felejtem el A jót, a rosszat. Sosem felejtem el A szépet, a mocskot. Sokáig próbáltam Megölni lelked, kitörölni téged. Mindegy! Sosem felejtem el.
KAMASZKORI EMLÉKEK
Egy sötét, régi padláson, A felhalmozott játékok között Egy bábu keresi a szerelmet. Keresi éjjel és nappal, A kitömött babák között. Azok sietve válaszolnak neki. Ő kedvesen kérdez, Ők durván felelnek. Ezernyi meg egy okból Kimenekülnek e helyzetből. „Én az ólomkatonákat szeretem! Nem! A démonokat nem kedvelem!” Mások valahogy így szólnak... „Nálad jobban szeretem a mackókat!” Mások még meghallgatni sem akarják... „Még a mézeskalács figuránál is kevesebbet érsz!” Mindez annyira megviselte, Hogy nem bírja abbahagyni a sírást. Mégis tovább keresi A bársonyszemű babát.
A SEMMI
Bárkivel képes vagyok beszélgetni! Még a csenddel is. És ha nem felel nekem, Azt mondom... mondom... mondom... „Nyújtsa ki a nyelvét, Semmi uraság, Hogy ráülhessek!” A magány. Teljes és tökéletes meghittség A csend és köztem. A magány: kapcsolat, barátság lehetősége Tudatom és tudatalattim között.
IHLET
Nem elég várni az ihletet. Fel kell készülni rá. Türelmesnek kell lenni, ha nem érkezik. Mert ő kifesti magát, megfésülködik, hogy még szebb legyen. Hogy a kiválasztott, az ihletett ember Felismerhesse, rájöjjön, hozzá beszél. Ha elég türelmes, hogy ne veszítse el... Amikor a láng útjába kerül, megragadja, Megcsókolja, és ő visszacsókolja. Tudatalattija testvérül fogadja tudatát. Hármas szerelem lesz. Egyfajta érzelmi orgazmus. Mint a múzsa iránti hála halvány sejtelme.
UTÓPIA
Feleségül veszem az utópiát. Házamba hívom ezt a megtalálhatatlant. Szabadságomat kockáztatva közeledem hozzá! A lehetetlen hipnotizál, mégis megvilágítja a látóhatárom. Látom őt: a bölcsességen túl rejtőzött el. Egy gyermeki álomban találtam rá. Nem engedhetem el. Kezemhez tapad, szememre rajzolódik.
OLVADÁS
Amikor a képzeletbeli szívű nap Lassan, finoman olvadni kezd, Mint az ismeretlen gyönyörök asszonya, Aki eltűnt vágyak tengerén siklik, S az idő tükrében szemléli elszállt emlékeit, Akkor azt képzeli, visszatér e varázslatos korokba.
KESERŰ SZOMORÚSÁG
Szeretni... Bűn? Őrültség? Egy egész életen át cipelt teher. Egyre növekvő keserűség A megszállottan szeretett nő elutasításától. Csodálatos álom, amely véget ér... Amikor az unalom láncai Még az elbűvölőt is megrémítik. Anélkül, hogy sejtenénk: öl és kísért. A gondolat, hogy nem tudni, merre szálljunk. Nem ismerni az utat, az ösvényt... Melyen kijuthatunk a keserű állapotból. Messze menekülni a zavartól. Bánat, keserűség, fanyarság. Örökös zűrzavar. Kimondhatatlan érzés Álomról, utópisztikus szerelemről, meséről.
A FOGADALOM
Szemünk sohasem Játszhat majd össze Kettőnk kedvéért. Ám egy lehetetlen kívánság Hozzád kötött engem. Mint egy naiv ember, Aki a szentet magába fogadja, Az ismeretlen hiányt. És a fény felragyog, Tudatlanságom ellenére. Olyan vagy, mint egy érinthetetlen szűz. Ki vagyok én? Kik vagyunk mi? Az időben senki Nem meri majd elhinni, hogy mivé... Válunk az örökkévalóságban.
SZŐKE HOLD
Ragyogó, szőke hold, Az élet táplálója, Tündöklő, választott mámor, Táncolva siklasz bennem. Újra megadod, barátom, A gyöngéd, drága vágyat Az összhangra, egy törvényre, Egy boldog, igaz szívre! Legyőzni a feketét és a szürkét, A szerelemmel, a különös varázslattal. Égitest, mely félelemig felkavar, Szeretlek téged. Szelíd, különös fiatal nő, Szőke, aki megzavar, Felforgatja szívemet. Nem vesz észre, félrenéz. Meghatsz, megváltoztatsz. Elkápráztatsz, összezavarsz. Remélek egy napot, egy órát... Amikor a remény boldogsággá válik! Szelíd, különös fiatal nő, Szőke, aki megzavar, Gyengéden neked ajánlom életemet. Elutasítod... ettől félek. Miért kell félni az angyaltól? A fénytől, a másik felé forduló lénytől? Érintsd meg a ragyogásomat, Szerelmemet, lényed mélységét. Szelíd, különös fiatal nő! Meghatsz, megváltoztatsz. Elkápráztatsz, összezavarsz.
BOSSZÚSÁG
Egy nő letaglózott. Egy másik végzett velem. Miért nem akarja Isten... Hogy engem is szeressenek? Miért fukarkodik... A szelíd sorsokkal? Gonosz vagyok, előkelő? Hazug vagy megszállott? Miért nem akarja... Hogy engem is szeressenek? A szerelem éltethet, elvarázsolhat. De engem megfojt majd, Eléget, megöl! Miért ilyen fukar... A szelíd sorsokkal?
UTAZÁS
Utazni ezen a zátonyra futott hajón? Kockára tenni bőrömet, álmaimat, bűneimet? Gyorsan! Úsztassuk fel, hadd szálljon tengerre. Hogy újra átéljem e keserű hurrikánokat. Felvonni a félelmeket, könnyeket, rosszulléteket és hányingereket, Hánykolódni a rettegett úton... A lélek bizonytalanságán s egy gályarab életén át, Hogy belefojtsam a szerelmet, poklom tüzét. Vitorlázni az elhasznált idők kincséhez. Ösztönösen megtalálni, majd tovavinni... Szűz földekre, fehér fénybe. Tintával ezeregy határt rajzolni rájuk. Újrafelfedezni e tájakat éjjel és nappal, E szomorú országokat, melyek hagyják magukat nézni. Őket, akiknek a tavasz csak fekete tél, Megvigasztalják majd tegnapi létezésemet. Beolvadni e helyekbe, a múlt képeibe. Kiinni az óceánt, őt, aki elfelejtett engem, Ennek a szeszélyes hangulatú hajónak köszönhetően, Mely nem más, mint sötét, feje tetejére állt emlékezetem.
VAN VÁLASZTÁSOM?
Van választásom, hogy higgyek az örökkévalóságban? Akár a semmi az, akár a végtelen. Van választásom, hogy higgyek a halál utáni túlélés minden vallási lehetőségében? Van választásom, hogy többet reméljek az életemnél? Van választásom, hogy tudatalattimból mindent előhívjak, ami kell a „halál utáni életbe” vetett hitemhez? Van választásom, hogy vállaljam mások gyűlöletét vagy hamis megbecsülését, ha csak így hihetek az örök szerelem lehetőségében? Van választásom, hogy őrültnek tartsam magam, ha az őrület egy álom beteljesítésének lehetséges útja? Van választásom, hogy küzdjek egy álomért... míg képzeletem vérezni nem kezd? Van választásom, hogy higgyek? Van választásom, hogy hagyjam a többieket hinni, amikor bizonyossággá válhatnék? Van választásom, hogy eltöröljem, ami meg van írva? Van választásom, hogy tagadjam a másik kilencvenkilenc létezését? Nincs jogom kockára tenni a halálomat mások életéért? Van választásom, hogy egészen a szentségig menjek? Van választásom? Van választásom, hogy kihívjam lelkiismeretemet, még ha minden reményemet elveszítem is, bármilyen csekély az? Van választásom, hogy megkíséreljem a lehetetlent? Van választásom, hogy csak úgy szeressem őt, ahogy bizonyítani tudom neki? Van választásom, hogy nézzem e képeket, melyek miatt hiszek az életében... és a halálára gondolok? Van választásom, hogy gonoszsággal tegyem próbára lelkiismeretemet, ha ez boldoggá tehet? Van választásom, hogy egyenesen a halál szemébe nézzek? Van választásom, hogy ringasson az élet, ha csak általa gondolhatok erre? Van választásom, hogy szeressem a testemet, amikor tudom: még a haját sem érinthetem meg? Van választásom? Van választásom, hogy szeressek minden élőt, ha az életnek köszönhető, hogy ő létezett? Van választásom, hogy ördögűzésként kiürítsem a szívem, ha így növekedhetek? Hideg szív vagyok. Érzések nélküli szív. Szeretek. De úgy szeretek, hogy nem tudom, mi az.
EGY ESZME
Szeretnék eszme lenni, Mint a testet öltött Krisztus. A képzelet alkotása, Az álmodozás eszköze. A költészet angyala!!! Egy őrült hit világa. De itt vagyok, mint te, Észszerűtlenségben az ész közepén. Ő az, aki meghirdeti imámat! Céljaim közül való a végért... A te véged az enyémért. Miért játszani az apokalipszist, Elpusztítani a valóságot, az igazit, az életet? Ideje énekelni, énekelni a teremtést... Az álom, az álom és a varázslat örök illúzióját! A képek és hangok által, amelyek vannak... vannak... vannak...!
HOGYAN?
Honnan tudhatnám, hogy igazán szeretlek, Ha lelkem nem ismeri a tiédet? Hogyan...? Hogyan...? Bocsánatot kérni a csendtől, Az ő nyelvén szólva. Mert beszéltem hozzá. A semmibe kiáltottam? Egy pillanat ürességébe, Mint egy néma... Szédítő szóáradattal! Hogyan...? Hogyan...? Tudni, hogy közel van-e a szerelem. Ha megvakít bennünket... És nem látunk!... Szeretni egy lelket, Halállal a lelkemben. Oly erősen rezdülni, Hogy az örökkévalóság meghalljon! Miért...? Miért...? Az utolsó erőimet Arra fordítom, és megengedem magamnak, Hogy álmodjak! Egy lényről, egy kiszáradt rózsáról álmodni.
TÜNDÉREK
Gyakran találkozom tündérekkel, Álmomban vagy a valóságban. Szépségükkel elbűvölnek, Még gonoszságukkal is megbabonáznak. Őrült eszméimet szeretném felajánlani, Énekelni, kiáltani segítő szándékomat, A máglyán elégetett boszorkányokért... az elhagyottakért, Akiket idegenek törvényei gyötörnek. E vágy ártatlanságból felébresztett egy tündért, Aki messze rejtőzött életemben, végzetes homokórában. Éretten, finoman megálmodott alakot, Aki még nem menthet meg... még nem! De talán beszélt hozzám? Azt tanácsolta, kérjek bocsánatot, nagy gonddal, A harmadik emeletre feljutott koraszülöttért, Aki lelket keres, hogy enyhítsen terhén. A csaló meghökkent! Bánja, hogy megsértette a hercegség tündérét, Akit a zaklatott alkalmatlankodó felkavart, S aki fél tőle, menekül előle, megsértetten. A megmentő tündér még hozzáteszi... Távolodjam el a szépség szemétől, Hogy a jövő üdvözölhessen, Mint mágus, mint varázsló.
RÖPKE PILLANATOK
Vannak-e olyan pillanatok Az emberek életében, Amikor a megérzés És a féktelen képzelet Egy házban lakik? Mindketten egyszerre, Mint a gyermekek, Akik labdáznak Az ihlettel. Megütik az áramlatot Az élők világában, S az ostobákból Kedves bohócokat csinálnak.
AZ ELMÉM
Szél támad elmémben, Mint egy lágyan nyomó kéz, Mely finoman előrelöki a géniuszt, A lélek életét az eufóriába. A szél dülöngél és ütemre táncol, Jön és megy, ahogy a szerencse kívánja, A sors vagy a végtelenség szerint. Azt álmodva, hogy mindez az ő műve. A szél magasan száll, s alacsonyan is. Elveszít engem, mikor ruhát vált, Mikor éjjel eltéveszti északot. Reggel az unalom jelmezében találkozunk! De amikor a napnak énekel a szol hangján, A szűz felhevül, s repülve követi a hangot. Az újholdig, gyengéden és könnyelműen. Tündérré avatja magát, s leheletemet adja alamizsnául.
SZOMORÚ ÉLET
Életem szomorú és szürke, Keresem a humort, mely felborzol, Szellőként megérinti a szívet, S a visszapattanó nevetést, A szájban, Mely akkora, mint egy templom.
TUDOM
Tudom, érzem, Figyelek, hallom. Elmúlt a hallgatás ideje. Kiáltásom ezüstből volt, De a te csended... Elalszik. Nem hangzott el semmi. Minden meghalt. Tudom, érzem, Figyelek, hallom. E leheletek benned Megelőznek engem, Játszottak A tudatomon, Mint egy húr nélküli lírán, Visszhang nélkül.
ÜRESSÉG
Értelmetlen, egyedülálló tekercs vagyok. Színezem a viaszt, igazolom a legrosszabbat! Az utca pokoli zajaira táncolok. Élni az életet, újrateremteni!!! Alkalmatlan, kimerítő közjegyzői természet. Eltiporva a sör fojtotta felhőt. Mozgatni a szagtalanító gázt s a reggeli kölnivel illatosított vizet. Fojtsd! Taposd!.... Dögölj meg! A fénylő elixírek örök állomása, belsőségektől remegve, Kacsa Bébi elnök vékonyka hangjai, Mosolygó bolond, noha korbácsoló, egyirányú, réveteg tekintete van. Óvakodj a megsokszorozott, zengő neonokat fojtogató szemektől, A régi szakállú, piszkos szemüvegű matematikusok kopott ceruzáitól. Értelmetlen tekercs vagyok, de egyedülálló.
A VERSENGŐ ÉS A MÚZSA
Hegyen, folyón átkelni a múzsa hátán. A versengőt karjában hordozva. Menekülve a képzelet idegi hasznától. Belsőleg, szétszaggatva a koponyaburkot, Olyan mozdulattal, amely egyszerre brutális és hanyatló. Egymást túllicitálva elvágni torkukat, a menhelynek hála, Egy édes banánokból készült hosszú késsel. Felszabadulok, megnyúlok, mint egy repülő kenguru, átugrom A szavakkal, szavakon át történő hamisítás alkalmait... s elfelejtem a „rossz” szót. Igen!.... Én.... én..... én....! Én! Keresni a múzsát, bármi áron megtalálni! Különben ő ejt csapdába egy hálóval, Melyet az élet véletlenei szőttek. De ezt a múzsát nem te választod.