HALÁLOS CSALÓDÁS
Ezek a szerelmes üzenetek Trubadúrok, Akik azt tanítják, Hogy örökké szeretni Annyi, mint „imádkozni”. Az ima, Mely összezavarja Isten Józan eszét, S összetöri őt Egyenesen Otthona Szívében. Isten szeme könnyekkel telt, Feje zokog. Szíve darabokra tört, Az emlékek szétmorzsolódnak, Árnyékból a fény felé, Veszélyes baj leselkedik rám. Meztelen lélek, fegyvertelen, Testem önmagát áltatja Egy lombikban őrzött élettel. Gyáva ember próbatétele, Árnyékból a fény felé, Veszélyes baj leselkedik rám. Kettős élet, kettős dráma, Lélegzetem haldoklik, A szerelmet nem lehet megvenni. Se arannyal, se csillogással, Árnyékból a fény felé, Veszélyes baj leselkedik rám. Hiába üldözni a hölgyet, Vaktában vagy lángoló vággyal, Mérge csak akkor áll meg, Ha a halál készen vár, Árnyékból a fény felé, Veszélyes baj leselkedik rám. Feketébe öltözött bája, Szívem skorpiója, Csupa rossz, fejzavaró, Halálom lesz a te ünneped, Árnyékból a fény felé, Veszélyes baj leselkedik rám.
A SZÓRAKOZOTT
Ha csókra vágysz... Mmm...! Keress meg! Találj meg! Ha bántani akarsz, Menekülj messze Tőlem! Ha lépésről lépésre követsz, Úúú! Micsoda felfordulás! Ha becsúszom A takaród alá, Akkor...! azt mondom... Szedd a lábad, pajtás! Én itt, te nem! Mit kezdjek veled? Ha arra vágyom, Hogy bo bi legyen, Akkor BA BA BI BO BI, Én, én! Ha meg akarsz csókolni, Keress meg, Találj meg! Ha bántani akarsz, Menekülj messze tőlem. Te itt! Én nem! Nem mozdulok Egy lépést sem. Én itt, Te nem! BABABIBOBI! * Én, én! Ha meg akarsz csókolni, Nem érdekel A magam dolga, Közelebb lépek hozzád. Én itt! Te nem! Nem állok bosszút, Egyszer sem. BABABIBOBI! * Én, én! Hogy megőrjíts, Pedig a szívedet akartam. Én itt! Te nem! Te itt! Én nem!
ESŐCSEPPEK
Az esőcseppek, Bár nem szelíd könnyek, S a ragyogó, elbűvölő nap, Mindketten hírnökei A legőrültebb álmoknak! Egy darab belőlem A magas csillagokhoz száll. Még magasabban A nekünk ajándékozott szerelmes pillanatok, Oly forrón, oly erősen, hogy a sorsra teszek. Soha egyetlen nyílás sem, Még csintalanságból sem, Helyettesítheti A szelíd nyílást, A nedves barlangot, A több mint üres helyet, Melyet egyedül tölthetne be Sóvár lelkem.
ÉGI MANNA
Szava mannáként hullott alá az égből. Hadd csengjenek tovább a szavak, melyeket gyűjtök, Bearanyozva az őszinteséget, mely finoman int, ...hogy boldog szívemet tenyeremen kínáljam. Lehetett tündér, költőnő vagy vidám cigánylány, Hangjának visszhangján még mindig lebegek. Oly magasan, oly messze, mint egy eszmény röpte, Őrült boldogság, mely atomokat köt össze. Drága hangjából született... Mit mondok?... Árad! Kidolgozott, mégis áttetsző képzelet, Kristálytiszta rezdülés, Ritka virág értékes balzsama. A föld művészei közt, akik, mint én, Côme, Régóta, így vagy úgy, keresik Az eleven ihletet, amely kisegíti őket, Én lennék az, akinek múzsája Ariadné-fonalat hagy...?
LÉTEZIK-E A SZERELEM?
Létezett-e valaha a szerelem? Szeretek, de engem nem szeretnek, Őszintén, nagylelkűen... Keresek, csak keresek. A lehetetlent hajszolom? Hol találom meg? Talán utópia az egész? Eszmék dallama. A kitörés vágya! Szétrobbanni, szétáradni... Egy szeretett nő álmában. Létezik ez a szerelem? Megszületett már? Gyengéden szeretek. A saját korommal akarok élni, Ugyanabban a lendületben forogva. De ha ez a múzsa... Ha a szerelem eljött volna hozzám, Tudtam volna, miért?
HÚZÓDJ MELEGRE
Fogj a szavamon. Halálra nevetem magam. Hogy azt mondod, Te tudod, Az sem rossz. Húzódj melegre. Van mit mondani, Mindent meg kell tenni. Fogj engem Szavamon. Ne fordíts hátat. Én nem vagyok. Nem vagyok bingókártya. Az arcom nem... Amőbajáték. Bingó! Ha az X-em Blokkolja az O-dat, Szívem azt kiáltja: Amőba! Szavak, szavak, ó! Ó! Ó! Szót se, elnémult a száj. Szavak, szavak, ó! Ó! Ó! Micsoda tik és tak! Micsoda tik és tak! Micsoda tik és tak! Micsoda tik és tak! Mint egy vonat. A fürdőkádban. Micsoda tik és tak! Micsoda tik és tak! Micsoda tik és tak! Micsoda tik és tak! Órával a kezemben, Fogd meg a kezem, Holnapután. Apa, anya, Állandóan. Most veszíts, De engedd meg. Beszélj előbb... Utána jön a szél, Amely a zablát harapja! Szavakkal és játékokkal. Ó! Ó! Ó! Szót se, elnémult a száj. Ha az X-em blokkolja az O-dat, Szívem azt kiáltja: amőba.
TÜKÖRÁLMOK
A tiéd. Az, amelyik nincs. Az, amelyik nem lesz. Azt álmodtam, egy álmot tartok kezemben. Az enyémet. Azt, amely megszületik... ...a te álmaidból. Azt álmodtam, álmokat teremtek. Egy nem létező játékot, Mely aranyat keres. Mindannyian egyedi álmokról álmodunk. Köntösbe öltözve. Azt álmodjuk, eszünk. Azt álmodtam, én választom meg álmaimat. Aztán árverésre bocsátom őket, Míg egyetlenegy sem marad.
HELYESÍRÁSI GRIFFEK
Itt állok előtted. Még a falevél is kevésbé remeg nálam. Túl sok a nyers érzelem! Gyorsan elképzelem a saját kezem, Amint habozás nélkül arcul csap, Hogy magamhoz térjek. Hangosan olvasol. Zavarba esve. A hibák záporoznak. Isten veletek, finom gondolatok! Holnapig kellett volna várnom... Kicsiszolni a csomagolást. Újra megírni a leckémet. Ugyan már! Pedig megmondták nekem, Olvassam újra, hogy felnőjek. Ó! Az ostobaság makacs. Íme, a ravasz zavarodottsága... A páva szégyene. Ó, az én franciám... a québeci. Azt akartam, hogy az örömöm Óriási legyen... a borzongásig. Mit akarsz, mit mondjak? Hiábavaló volna kijavítani magam? A stressz, mint egy zár, Lelakatolta őrült agyamat. Mint egy kedvrontó bohóc, Azt mondom: Nézd az orromat! Nézd! Nevessetek csak kedvetekre. Helyesírásom hiányérzetet hagy bennetek. Túl éber szimatom Csak a mámorító szerelmet kereste. És azt... elvesztettem. Nyoma sincs: se piszkozat, se bizonyíték. Hát segítségül hívtam a digitális árnyat, Egy arctalan tintalélegzetet. Visszaadta a szavaimat — vagy a tükörképüket —, Én pedig aláírtam, zavartan, de hálásan.
RÓZSABIMBÓ
Mint egy rózsabimbó, Harmatosan reggel, Egy próza első szava, Az üresség vége, Vagy valami más kezdete. Lelkem visszatért. Elmenekült volna?... Eltévedt. Terméketlennek talált! Betegnek, komornak, Nyakára vette a gyeplőt, A nyugtalanító semmi felé. De lelkem visszatért. Különös pózban. Akkor mohón kerestem Az andropauza okait... Egy futó pillantásban Kinyílt virágként láttalak! Igen, visszatért, Mert csak akkor van lelkem, ha látlak.
TOLL
Ha az a toll lenne enyém, Amellyel barátod, az író ír, Hagynám a szavakat Félelem nélkül röpülni, Kiterjeszteni szárnyukat, Áttetszőn, fényben. Közeledben Odaadnák magukat, Ahogy szívem nem meri. Ha az a toll lenne enyém, Amellyel barátod, az író ír, Új visszhangokat találnék ki, Hogy sose haljanak meg. Neked ismételnék, szépségem, Finoman érintő hangokat, Körbe-körbe szállnának, Anélkül, hogy megijesztenének, Egyetlen órában sem. Ha az a toll lenne enyém, Amellyel barátod, az író ír, Verseim pihenő testté válnának, Színes kövekké, Bársonnyá és szikrává. Akár egy szív, Amelyet ujjal érintenének, S majd szétrepedne A teljes boldogságtól. Ó! Ha... A ködök költője lennék, S a hold császára.
TITKOK
Egyszer, remélem, szavak... Gyengédek vagy komolyak, Talán egyetlen csapatban, Kiszabadulnak ketrecükből. Az egóval játszanak majd, Hogy feloldják a sérüléseket, Mint hősök könnyei, Szüntelenül peregve, Elárasztva az erőt és bátorságot. Igen! Ezekről a szavakról álmodtam, Egy apró faluba gyűlve, Minden pletykától megtisztulva. Szabadon engedik a titkokat, Ennek is, annak is... bölcsen.
A GYERMEK ÉS A TENGER
Egy gyermek, lábával a vízben, Tűnődött, honnan jön a tenger. „Honnan érkeznek e szép, büszke hullámok?” Kérdezte fennhangon magától. Még több szót próbált találni, Hogy választ leljen képzelődésére. De egy könnycsepp feltárta a titkot gyermekszívében. Hogy fájdalmát enyhítse, Felemelt a földről egy kagylót. Füléhez emelte, amely már ismerte Az óceán zaját és visszhangját. „Miért sírsz, bambino?” Hallotta a különös hangot. Nem is csodálkozott az idegenen, Aki összekuszálta gondolatait. Megismételte ugyanazt, Amit már tegnap is mondott: „Tudni akarom, honnan jön a tenger. Megérteni, miért olyan szép.” „Kicsim, használd az eszed. Gondolj nagyon erősen édesanyádra. Tudod, ő is egy anyától született, S még régebbre is visszamehetünk. Látod ott az óceán szintjét? Ahol hajók és léghajók tűnnek el. Onnan jönnek az anyák és a tenger. Arról a helyről, ahol minden csak patak. Messzinek találod, kis hősöm? Ne aggódj, nézz hátra. Ott vannak együtt tápláló anyáid, Hiszen anyád a patak partján iszik. Torkán egy vízcsepp gördül le, Amely, mint a föld legelső cseppje, Arról álmodott, hogy nagy lesz, és tengerré válik, Hogy az élet drágaköve lehessen.” A gyermek ajándékként fogadta a választ, S így vonta le a következtetést társa szavaiból: „Köszönöm, értem már: anyám maga a tenger, És hasonlít erre a vízcseppre. Akár itt leszek, akár kastélyban, Hogy jobbá váljak és örömet is találjak, Csak édesanyámra kell néznem, Mert nála szebb nincs a világon.”
SZABAD ZÓNÁK
Két szabad övezet között Magasan, boldogan lebegtem, Természetesen, egyensúlyban, Saját játékaimmal játszva. Töredékes álmokban kóboroltam, Még hangosabban énekelve tüzemet; Csak nevettem, kerültem a ráncokat És hajam születő ősz szálait. Élvezettel éltem meddő álmaimban, Eső áztatta szerelmekben, Maró szóváltásokba kapaszkodva, Elfelejtettem igaznak és nemesnek lenni. Most eljössz, mint egy félénk angyal, Fölébresztve a jóra, a jobbra, Eltörölve belőlem bűzös rémálmokat És tövises ösvényeket. Egy csapásra megtisztulva, józanul, Ősrégi kívánságokat terveztem, Melyeket sápadt, hideg lelkem kovácsolt, S amelyeket te, múzsám és társam, Istenhez fújsz.
ANNYI MEG ANNYI
Annyi szerelmes dal, Annyi költemény, Annyi szép írás Született már meg. Annyi apró szó, Annyi gyengéd érzés, Szép fiúk a szépeknek, Már mindent elmondtak. Annyi pillantás, Annyi mosoly, Annyi gyöngéd élmény Talált már befogadásra. Annyi, de annyi Mindent szeretnék! Annyi mindent Szeretnék ajándékozni. De az alkotásban Nincs kizárólagosság. Annyi trubadúrt Szeretnék ihletetten látni, Általad élni.
A FELEJTÉS SZELE
A szellem szele elűzi a feledést. Visszaadja az életnek. Mint egy újjászületésnek. Mint a reneszánsznak.